Már nagyon rég kinéztem ezt a regényt, mert gyönyörű és sokat sejtető a borítója, mert be lett harangozva, hogy amerikai bestseller, és mert az egyik kedvenc kiadóm vette a szárnyai alá. Jó szokásomhoz híven egyáltalán nem olvastam utána a regénynek, csak beleugrottam egy ismeretlen élménybe, lévén az írónő munkásságát sem ismertem.
Tehát hatalmas reményekkel kezdtem neki, és nagyon akartam szeretni. De nem sikerült... Aztán mikor olvasás közben más értékelésekbe is bele-belelestem, rájöttem, hogy korántsem velem van a baj.
A történet azonban nagyon ígéretes. Egy hatalmas titok, egy baleset, amely hazahívja a gyermekkori otthonába Erint, ahol minden nap kísérti a múltja egy régi ismerőssel az élen, Roisin ugyanis tudja, hogy Erinnek nagy titka van és a régi sérelmek is felszínre törnek. De vajon mit titkolhat Erin és mi fog kiderülni? Meddig kísért a múlt?
Telis-tele ígéretes lehetőségekkel, mégsem lettek kihasználva, egyszerűen utálom, mikor egy regényről negatívumokat kell mondanom, ezért előbb inkább a pozitívumokat sorolnám fel.
Mint már említettem, a jó alaptörténet rengeteg lehetőséget sorakoztatott fel, amiket kihasználva egy remek pszicho-thriller születhetett volna. Egyes aspektusaiban remekül csavarta a szálakat az írónő, utalok most a visszaemlékezésekre, azon belül is egy jelenetre, ahol vissza kellett lapoznom, hogy rájöjjek, magam sem vettem észre egy érdekes tényt, olyan szépen elrejtette a sorok között az írónő. Egyes karakterek múltja szépen fel volt építve, célokkal és indítékokkal, amik keretet adtak a cselekedeteiknek. Holott ez sem volt minden téren kihasználva.
Akkor most lássuk, mi siklott félre a szememben. Elsősorban az írásmóddal/stílussal voltak problémáim. Egy kicsit nehezen szoktam hozzá, hogy kétféleképpen veti a történéseket a lapokra az írónő, amelyek alkalmával nem csak azt váltogatja, hogy E/1 személyben ír, majd E/3 személyben, hanem azt is, hogy jelen- vagy múltidőben fejtegeti a cselekményt. Mert míg Erin részei E/1 személyben és jelen időben íródtak, addig a regény többi része, például Roisin fejezetei E/3 személyben és múltidőben. A személyváltások még nem is zavartak volna, de nem tudom, mit akart elérni az írónő a jelen-múltidő váltakozásával, holott egy síkon mozogtak a történések a visszatekintéseket kivéve. De ez talán csak engem zavart.
Az írásmód mellett kétségbe vontam a regény műfaját is, mert aligha nevezhető pszicho-thrillernek. A thriller alapvető tulajdonsága, hogy a mű végéig a háttérben lebegtet egy nagy titkot, ezzel feszült hangulatot okozva az olvasóban/nézőben. Ennek ellenére Sue Fortin már nagyon hamar elárulta ezt a hatalmas titkot, hogy miért is haragudott meg Roisin ennyire Erinre, hogy mi az a múltbéli titok, ami családokat tett tönkre, majd legfeljebb a körülményeket titkolta még oldalakon keresztül az írónő. Egyszerűen nem értem, miért fedte fel ilyen hamar a rejtélyt.
A karakterekkel sem voltam teljesen kibékülve. Erin nem testesítette meg azt a személyiséget, akivel együtt tudtam volna érezni, holott úgy sokkal intenzívebb élményben lett volna részem olvasás közben. Sok megmozdulása logikátlan volt, de ami még inkább zavart, az az volt, hogy az írónő mintha a regény negyedénél elfelejtette volna, hogy thrillert készült írni, így egy romantikus drámába váltott, amivel nem lett volna baj, csak nem ezt harangozta be.
Roisin karakterében láttam fantáziát, hisz ő volt a háttérben húzódó nagy titok hírnöke, a zsaroló, az igazságot kutató negatív karakter, akitől mind a főszereplőnek, mind az olvasónak tartania kellett volna, a szerepe azonban hamar kimerült abban, hogy néha-néha felbukkant és ködös beszólásokat intézett Erinhez, ezzel cseppet sem ijesztő vagy fenyegető benyomást keltve. Nem lett kihasználva a karakter körüli sejtelmes szociopataság, ami könnyen borzongató hangulatot kölcsönözhetett volna a regénynek.
Ha már karakterek érthetetlen cselekedeteinél tartunk, képtelen vagyok egy momentumot nem megemlíteni, ami nálam kiverte a biztosítékot, így ez most nyilván erős spoiler lesz. Mint kiderült, Erin édesanyja lökte le apjukat a lépcsőn, mivel ha nem teszi, kiderültek volna dolgok. És mikor ez kiderült, mármint hogy Erin anyja miatt került az apja kórházba és kómába... Erin és nővére rögtön megértette és megnyugtatta anyucit, hogy nem tehetett mást és hogy nem haragudnak. Hogy mi van? Ki reagálna erre így? Még ha rossz viszonyban is vagyok az apámmal, mint Erin, ez mikor megérthető és normális cselekedet egy feleségtől? Mert a gyermekeit védte? Ne már! Uram isten! A z apja még a regény végére sem épült fel teljesen... Na mindegy, spoiler vége, de azért ez nekem sok volt. És logikátlan. Etikátlan.
Nem biztos, hogy tovább szeretném szaporítani a szót, a regény nagyon jó lehetett volna, de rengeteg mindent nem használt ki az írónő, a karakterek nem szimpatikusak, nem érdekesek, nem sokrétűek. Annyi kihasználatlan lehetőség bújt meg ebben a történetben, amiket úgy sajnálok. Egyszerűen sajnálom, hogy nem tudtam szeretni.
Tehát hatalmas reményekkel kezdtem neki, és nagyon akartam szeretni. De nem sikerült... Aztán mikor olvasás közben más értékelésekbe is bele-belelestem, rájöttem, hogy korántsem velem van a baj.
A történet azonban nagyon ígéretes. Egy hatalmas titok, egy baleset, amely hazahívja a gyermekkori otthonába Erint, ahol minden nap kísérti a múltja egy régi ismerőssel az élen, Roisin ugyanis tudja, hogy Erinnek nagy titka van és a régi sérelmek is felszínre törnek. De vajon mit titkolhat Erin és mi fog kiderülni? Meddig kísért a múlt?
Telis-tele ígéretes lehetőségekkel, mégsem lettek kihasználva, egyszerűen utálom, mikor egy regényről negatívumokat kell mondanom, ezért előbb inkább a pozitívumokat sorolnám fel.
Mint már említettem, a jó alaptörténet rengeteg lehetőséget sorakoztatott fel, amiket kihasználva egy remek pszicho-thriller születhetett volna. Egyes aspektusaiban remekül csavarta a szálakat az írónő, utalok most a visszaemlékezésekre, azon belül is egy jelenetre, ahol vissza kellett lapoznom, hogy rájöjjek, magam sem vettem észre egy érdekes tényt, olyan szépen elrejtette a sorok között az írónő. Egyes karakterek múltja szépen fel volt építve, célokkal és indítékokkal, amik keretet adtak a cselekedeteiknek. Holott ez sem volt minden téren kihasználva.
Akkor most lássuk, mi siklott félre a szememben. Elsősorban az írásmóddal/stílussal voltak problémáim. Egy kicsit nehezen szoktam hozzá, hogy kétféleképpen veti a történéseket a lapokra az írónő, amelyek alkalmával nem csak azt váltogatja, hogy E/1 személyben ír, majd E/3 személyben, hanem azt is, hogy jelen- vagy múltidőben fejtegeti a cselekményt. Mert míg Erin részei E/1 személyben és jelen időben íródtak, addig a regény többi része, például Roisin fejezetei E/3 személyben és múltidőben. A személyváltások még nem is zavartak volna, de nem tudom, mit akart elérni az írónő a jelen-múltidő váltakozásával, holott egy síkon mozogtak a történések a visszatekintéseket kivéve. De ez talán csak engem zavart.
Az írásmód mellett kétségbe vontam a regény műfaját is, mert aligha nevezhető pszicho-thrillernek. A thriller alapvető tulajdonsága, hogy a mű végéig a háttérben lebegtet egy nagy titkot, ezzel feszült hangulatot okozva az olvasóban/nézőben. Ennek ellenére Sue Fortin már nagyon hamar elárulta ezt a hatalmas titkot, hogy miért is haragudott meg Roisin ennyire Erinre, hogy mi az a múltbéli titok, ami családokat tett tönkre, majd legfeljebb a körülményeket titkolta még oldalakon keresztül az írónő. Egyszerűen nem értem, miért fedte fel ilyen hamar a rejtélyt.
A karakterekkel sem voltam teljesen kibékülve. Erin nem testesítette meg azt a személyiséget, akivel együtt tudtam volna érezni, holott úgy sokkal intenzívebb élményben lett volna részem olvasás közben. Sok megmozdulása logikátlan volt, de ami még inkább zavart, az az volt, hogy az írónő mintha a regény negyedénél elfelejtette volna, hogy thrillert készült írni, így egy romantikus drámába váltott, amivel nem lett volna baj, csak nem ezt harangozta be.
Roisin karakterében láttam fantáziát, hisz ő volt a háttérben húzódó nagy titok hírnöke, a zsaroló, az igazságot kutató negatív karakter, akitől mind a főszereplőnek, mind az olvasónak tartania kellett volna, a szerepe azonban hamar kimerült abban, hogy néha-néha felbukkant és ködös beszólásokat intézett Erinhez, ezzel cseppet sem ijesztő vagy fenyegető benyomást keltve. Nem lett kihasználva a karakter körüli sejtelmes szociopataság, ami könnyen borzongató hangulatot kölcsönözhetett volna a regénynek.
Ha már karakterek érthetetlen cselekedeteinél tartunk, képtelen vagyok egy momentumot nem megemlíteni, ami nálam kiverte a biztosítékot, így ez most nyilván erős spoiler lesz. Mint kiderült, Erin édesanyja lökte le apjukat a lépcsőn, mivel ha nem teszi, kiderültek volna dolgok. És mikor ez kiderült, mármint hogy Erin anyja miatt került az apja kórházba és kómába... Erin és nővére rögtön megértette és megnyugtatta anyucit, hogy nem tehetett mást és hogy nem haragudnak. Hogy mi van? Ki reagálna erre így? Még ha rossz viszonyban is vagyok az apámmal, mint Erin, ez mikor megérthető és normális cselekedet egy feleségtől? Mert a gyermekeit védte? Ne már! Uram isten! A z apja még a regény végére sem épült fel teljesen... Na mindegy, spoiler vége, de azért ez nekem sok volt. És logikátlan. Etikátlan.
Nem biztos, hogy tovább szeretném szaporítani a szót, a regény nagyon jó lehetett volna, de rengeteg mindent nem használt ki az írónő, a karakterek nem szimpatikusak, nem érdekesek, nem sokrétűek. Annyi kihasználatlan lehetőség bújt meg ebben a történetben, amiket úgy sajnálok. Egyszerűen sajnálom, hogy nem tudtam szeretni.
Sue Fortin: A lány, aki hazudott
|
Értékelésem: Felejthető
|
Borító: 5/5
|
Kedvenc szereplő: -
|
Megjelent: 2017
|
Kiadó: Álomgyár
Kiadó
|
Oldalszám: 462
|
Eredeti cím: The Girl Who Lied
|
Műfaj: pszicho-thriller,
romantikus
|
0 comments:
Megjegyzés küldése