19 / 100 könyv. 19% kész!

hétfő, április 29, 2019

Sandra Regnier: Az elfek öröksége


Már több éve csücsül a polcomon. Több éve! Ez a csoda. Nem hiszem el, hogy csak most találtam rá, és most is csak azért, mert nézegettem, mikre csapjak le a Könyvfesztiválon a Maxim standjánál. Hát egyértelmű volt számomra, hogy a Sárkányok gyermeke második és harmadik kötete lesz a két kiszemelt a háromból...

Azt hiszem, az első kötetet is a Könyvfesztiválon szereztem be, ennek oka egyszerű, csak rá kell nézni a borítóra, és mindent megért az ember. Az egyik leggyönyörűbb könyv, amit valaha a kezemben fogtam, pedig sok megfordult már a kezeim között.

Nem tudom, hogy miért, vagy hogyan, de ez engem most teljesen elvarászolt. Nem is emlékszem utoljára mikor szippantott be egy könyv ilyen mértékben. Nem akartam letenni, észre se vettem és éjszakáig olvastam, mindent félretéve, mikor le kellett tennem, szinte úgy éreztem, kitéptek a kezemből egy értékes és csodálatos dolgot. Tovább akartam olvasni. Rögtön. De a felülmúlhatatlan türelmemnek és megtartóztatásomnak hála sikerült kivárni a Könyvfesztivált.

Azért sem értem ezt a fokú imádatot, mert nem egy világot megrengető történetet takar Az elfek öröksége. Tényleg nem. Nagyon érződik rajta, hogy német regény. Ennélfogva egyszerű, még a megfogalmazás is tükrözi, hogy németes, nem tudom megmagyarázni hogyan, csak érzem a 12 évnyi német nyelvtanulást követően. Nem egy végtelenül választékosan megírt műről van szó, sokkal inkább egy szórakoztató kis fantasyt takar a csodás borító. Valószínűleg pont egy ilyesfajta lazításra volt szükségem az egyetem harmadik és egyben utolsó évének végén.

Felicity egy nagyon átlagos, gunyoros stílussal megáldott nőszemély, aki barátaival a gimnázium lúzerként jelölt csoportjába tartoznak. Egy nap új fiú érkezik a gimnáziumba, aki valamiért nagy érdeklődést mutat a kissé telt, népszerűtlen City irányában. De vajon miért? És miért olyan furcsa Lee, mintha más világból jött volna? Nemsokára fény derül a titokra, Felicity pedig egy nagyon furcsa eseménysorozatba kerül, amely teli van tündérekkel, időutazással és még ki tudja mivel.

Annyira tetszett Felicity stílusa, a csípős modora, és a tény, hogy ezúttal nem egy tökéletes szoborszépség a főszereplőnőnk, olyan Britget Jones stílus ütötte fel a fejét. Lee karaktere elég titokzatos, mégis kedves és érdekes, főleg a háttérben megbújó igazság. Úgy tűnik, mostanában nagyon rá vagyok cuppanva a tündéres fantasy regényekre, nem tudom, miért, de folyton ilyeneket sodor elém az élet, méghozzá jókat.

Az időutazás csak egy plusz, amivel megnyert magának, minden olyan művet imádok, amiben jelen van, és mindig kutatom az időutazás paradoxon különböző feldolgozásait, hogy vajon melyik műben hogyan van jelen. Itt nyilvánvalóan a "megváltoztatjuk a múltat" szinten, nem a "minden kőbe van vésve" szinten.

Persze közel se volt tökéletes a történet. Azért Felicity csábereje egy idő után már túlzásba lett véve: a részeges osztálytárs, Richard, Lee, Lee unokatestvére. Sok lesz ez, gondoltam, de aztán még erre is kaptunk részleges magyarázatot. De ellenben annyi mindenre nem kaptunk!

Tipikusan előkerült az elfogult énem, mindegy volt, hogy nem tökéletes a mű, sőt sok apró hibát találni benne, az érzés, hogy minden egyes kis Lee-Felicity részt imádtam olvasni, vigyorogtam a jeleneteken, vonzott és vonzott... Ez pont elég volt ahhoz, hogy bekebelezzen minden egyszerűségével és hibájával együtt.

A trilógia úgy érzem, még sok mindent magában rejt. Az első részben sok kérdés maradt, alig várom, hogy folytathassam, míg ki nem végzem a trilógiát, amikor is végtelenül szomorú leszek, hogy csupán három rész van... Az egyik kedvenc trilógiám lett. Ilyen egyszerűen.

Sandra Regnier: Az elfek öröksége
Értékelésem: Katarzis
Borító: 5/5*
Kedvenc szereplő: Lee, Felicity
Sorozat: Sárkányok gyermeke
1.) Az elfek öröksége
Megjelent: 2013
Kiadó: Maxim Kiadó
Oldalszám: 368
Eredeti cím: Das geheime Vermächtnis des Pan
Műfaj: fantasy, ifjúsági, romantikus, urban fantasy

péntek, április 26, 2019

Baráth Viktória: Egy év Rómában


Baráth Viktória egy regényéhez volt csupán eddig szerencsém, ami közel sem nyerte el a tetszésemet. De mindig szívesen adok újabb lehetőséget íróknak/írónőknek, mert előfordulhat, hogy csak egy-egy regényük nem nekem íródott, így volt ez A főnökkel is.

Az Egy év Rómában esetében először a borító ragadott meg, ami valóban gyönyörű. A második a történet fő színtere: Róma, ahová még sosem volt szerencsém eljutni, egy könyvön keresztül azonban mindig szívesen meglátogatok messzi tájakat. A harmadik ok a regény nagyon pozitív százalékaránya a molyon. Bevallom, kíváncsivá tett, nagyon. Úgyhogy fejest ugrottam. És Istenem, de jól is tettem...

A történet elején azon az állásponton voltam, hogy ez is egy csalódás lesz. A főszereplőnőnk, Leila, karaktere egy végtelenül ellenszenves benyomással kezdett. A történet eleje egy lecsúszó, önmagára aligha tevő, felszínes nőt mutatott be, akivel nem igazán tudtam együttérezni, holott már az elején éreztem, hogy valamilyen tragédia bújik meg a háttérben, mivel ez csak a regény felénél derült ki, addig képtelen voltam empátiát érezni Leila irányában. Egyik pasitól a másikig ment, felszínes egyéjszakás kalandok, mert büntetni akarja magát valamiért, de mindezek felett a leginkább az írás iránti hozzáállása miatt haragudtam nagyon a karakterre. Rögtön a szememet forgattam, mikor megtudtam, hogy még a főszerkesztővel is kavart, tipikus. És habár egy hatalmas szívességet akar tenni neki egy római úttal és egy regényírási lehetőséggel, Leila csak a száját húzza és hisztizik egy sort, mint egy gyerek. Mérhetetlenül idegesített.

A legtöbb írói álmokkal rendelkező egyén ölni tudna egy olyan lehetőségért, amit az ölébe dobtak, de Leila hozzáállása a továbbiakban sem javult. Mindenki felé undorral és ellenszenvvel fordult, aki csak segíteni akart neki, miközben úgy akarta, hogy minden az ölébe hulljon, hogy közben nem tesz érte semmit.

A római út alapötlete nagyon tetszett. Leila feladata ugyanis abban állt, hogy elutazik egy évre, tapasztalatokat és élményeket szerez, amiket egy regény formájában ki is ad magából. Még ha ő ezt nem is akarta megtenni. A romantikus regényekhez illő tragikus múlt végig ott lebegett a háttérben, de mivel az olvasó előtt titok maradt egy ideig, én csak egy lecsúszott nő szenvedését és hálátlanságát szűrhettem le, akinek a gondolatmenete sokszor irritált és megbotránkoztatott. Nem tudtam mire vélni azt, hogy dacolt azokkal, akik segíteni szerettek volna, és szívességet akartak tenni neki.

Aztán, nem is tudom, hogy hol, bekövetkezett egy fordulópont. Azt hiszem, ez Jonathan Raymond atyához köthető, aki egy nap felbukkant, mint túravezető Róma berkein belül. Leila karaktere kezdetben elutasító, majd amint elengedi az írást, és úgy dönt, hogy saját lábára áll, elkezdtem tisztelni a karakterét. Amint egyre szorosabbá fonódik a barátság közte és az atya között, a jeleneteik üde színfoltok voltak, minden beszélgetésükkel és pillanatukkal együtt. Egyszerűen úgy éreztem, ez nem egy romantikával teletömött klisés erotikus regény, nem. Ez egy rengeteg szép és megható gondolatokkal és pillanatokkal teli történet a bizalomról, az újrakezdésről és a szeretetről.

Persze, így is voltak benne kiszámítható momentumok, például fájlaltam a Fabioval kapcsolatos kavarást, annyira feleslegesnek, sőt: rontó tényezőnek érzékeltem Leila és Jonathan csodálatosan szép kapcsolata mellett, ami még akkor is végtelenül érdekes volt, mikor csak barátságként volt jelen. Fabio csak rontott az összképen, a pálfordulása pedig már egyenesen gyanús volt, mégsem esett le semmi...

Jonathan karaktere is eltért a megszokott alfahím idiótáktól. Pontosan egy ilyen személyiségre vágytam egy könyvben, egy odaadó barátra, társra, nem egy bunkó majomra. A papi léttel vált együtt egy végtelenül érdekes és összetett karakterré, akinek az életútja szintén érdekes és mély ahhoz, hogy komplex kép alakulhasson ki róla.

Számos olyan kis hintés volt a regényben, ami az olvasó számára nyilvánvaló volt, kis utalás arra, hogy Jonathan mit érez, ami persze az olvasó számára teljesen tiszta, de Leilának valamiért nem hagyta az író, hogy leessen, ez időnként bosszantó tudott lenni, de túltettem magam rajta. Már önmagában ez is árulkodó jel lehetett volna számomra, de abban a tudatban voltam, hogy egy kis klisétenger minden ilyen regényben van.

A történetben elültetve volt egy csepp Britget Jones jelleg, ami csak megfűszerezte Róma aranyos légkörét, Leila és Jonathan barátságát, amit az írónő nagyon szépen, lassan épített fel, pont úgy ahogy kell, nem sűrített bele mindent, ami nem illett oda, csak hagyta, hogy kialakuljanak a dolgok, a barátságból a szerelembe. Nagyon élveztem.

Spoileres bekezdés:
El nem tudom mondani, mekkora meglepetésként ért a vége. Konkrétan felnéztem és kicsúszott a számon, hogy "Mi?", komolyan? Baráth Viktória így elénk dobja, hogy amúgy helló! Semmi sem az, aminek látszik. Ez a fajta könyv a könyvben csattanó nagyot ütött és szinte már-már csalódott érzést keltett bennem, mert az nem lehet, hogy Jonathan olyan valójában nem létezik. Holott a kis utalások, a történet végének fordulatai, a szereplők drámai pálfordulásai, mind-mind intő jelek lehettek volna, mégse jöttem rá, ezért nagyon hirtelen fejbe kólintott.
Spoiler vége.

Összességében elmondhatom, hogy nagyon örülök, hogy még egy esélyt adtam Baráth Viktóriának, mert ez a regény nagyon tetszett, kimondottan az is, hogy egyedülálló kötet, nem sorozat, de ezek után rögtön lecsaptam egy másik könyvére, ami már csak arra vár a polcomon, hogy levegyem.

Köszönöm szépen a könyv élményét az Álomgyár Kiadónak!


Baráth Viktória: Egy év Rómában
Értékelésem: Kedvenc
Borító: 5/5*
Kedvenc szereplő: Jonathan
Megjelent: 2018
Kiadó: Álomgyár Kiadó
Oldalszám: 506
Eredeti cím: -
Műfaj: erotikus, romantikus

kedd, április 23, 2019

Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése


Igazán nagyon nagy visszhangot kapott a könyv, sok pozitív visszajelzés kísérte az útját, és még film is készült belőle. Mivel a témában még nem olvastam ilyesfajta regényt, úgy döntöttem, hogy ez engem feltétlenül érdekel.

A történet visszarepít minket az időben egy kicsit, még a hatalmas elfogadás és egyenlőség roham előtti évekbe, amikor a "normálistól" eltérő viselkedés és beállítottság még bűnnek és szégyennek volt titulálva. Cameron Post egy teljesen átlagos lány. Iskolába jár, sportol, szerető szülei vannak, remek barátai. Mindezek mellett pedig kiderül, hogy inkább a női nemhez vonzódik.

A szülei halála után nagynénjéhez és nagyanyjához költözik. Miután Cameron felfedezi és mélyebben megismeri önmagát, szerelembe esik, nyári kalandokat és románcokat él át, az elkerülhetetlen eléri, és családja tudomást szerez homoszexualitásáról, így végzi Cameron Post egy "átnevelőintézetben."

Napjainkban még mindig nagy jelentősége van egy ilyen regénynek. A homoszexualitást hirdető filmek, sorozatok és könyvek rengetegében, amikor már Amerika és Hollywood olyan szinten átesik a ló túloldalára az egyenlőség és elfogadás hirdetésében (ami pedig nagyon fontos volna), hogy az átlagos médiafogyasztót pont az ellenkező irányba képesek lökni az erőltetéssel, szükségünk van a hétköznapi, mély érzelmi oldalról vizsgáló történetekre, nem csak a felszínes, mindenbe beleerőltetett túlzásokba. A Cameron Post rossz nevelése tökéletes példa arra, hogy milyen fontosak is a mély érzelmi töltettel rendelkező elfogadásról és/vagy annak hiányáról szóló művek.

Egy fiatal lány önmegismerési folyamatát követhetjük nyomon egy olyan korszakban, amikor még közel sem volt ekkora elfogadás. A felvállalás egy akkoriban előforduló átnevelőintézetbe juttatja Cameront, ahol további rengeteg elgondolkodtató aspektusból ismerteti a regény a homoszexualitás felvállalását, megismerését, elfogadását és elítélését.

Milyen lelki folyamatokon megy keresztül egy fiatal lány, aki a külvilág számára elítélő vonzódással rendelkezik? Kivel beszéljen róla, ha senki sincs, aki megértené, elfogadná? Hogyan ismerje meg önmagát anélkül, hogy elnyomná és meghazudtolná önmagát?

A regény fontos állomásokon vezet végig minket, ami végül az átnevelőtáborban éri el azt a pontot, ami lelkileg igazán megterhelőnek bizonyulhat az olvasó számára. Egyszerű, hétköznapi, csodás emberi lényeket egy olyan táborba küldenek, ahol meg kell tanulniuk utálni és elutasítani önmagukat. Kényszerítik őket arra, hogy megváltozzanak, hogy okokat és hibákat keressenek érzéseikben.

Már önmagában elképzelhetetlen ezeknek a tevékenységeknek a lélekre ható káros hatása, de a regény tökéletesen szemlélteti, hogy mekkora károkat és sebeket képes egy ilyesfajta tábor, a nem elfogadás, az elutasítás, az üzenet, miszerint valami baj van ezekkel az emberekkel, ejteni az ember lényén, lelkén, elméjén és akár testén is.

Ezen a ponton fontosnak tartom a könyvet összehasonlítani a filmmel. Nagyon mérges és feldúlt tudok lenni a könyvadaptációkra, mert a filmkészítők hajlamosak átesni a szenzációhajhász, klisérengeteg oldalra, hogy az átlagos fogyasztó számára könnyen befogadható legyen a film a könyv nélkül is. Ezért félve kezdtem bele a könyv elolvasása után a filmbe, de a Cameron Postot alakító színésznő miatt mindenképp sort akartam keríteni rá.

Nagyon pozitív csalódás volt. Hihetetlenül ritka, hogy ilyen szinten ragaszkodnak a könyvhöz, konkrét párbeszédeket vettek át, aminek kimondottan örültem. Látszik a filmen, hogy nem egy tömeggyártott filmet akartak készíteni, hanem igazán hitelesen a könyv üzenetét akarták átadni, ami igen ritka manapság az adaptációk esetében.

Egyetlen jelentős hiányt, ennélfogva hibát viszont muszáj a film számlájára írnom. A regény egy igen erőteljes momentuma Cameron szüleinek halála a Quake-tónál, pontosan ezért zárul a regény egy oly erős metaforikus lezárással, amely során Cameron elbúcsúztatja a szüleit, a megváltozásba vetett igyekezetét, az emberek elfogadásának kivívását... és csak elfogadja az igazi énjét mindennel, ami vele jár.

A filmben - holott Cameron életének nagyon sarkalatos aspektusa a szülei halála és a tó, ahol történt - se a tó nincs megemlítve, se a szülei halála nem tér vissza, mint Cameron életében bekövetkezett nagy változás olyan szinten, mint a könyvben. Ezzel úgy éreztem, megvontak Cameron karakteréből egy nagyon fontos részt, ami a teljes lényét képezte. Ez mindenképp a film hátrányára vált.

Összességében elmondható a regényről, hogy nagyon mély gondolatokat érint, amik kifejtésére itt hely se lenne. Ha egyet kéne felhoznom a sok közül, ami nagyon megmaradt bennem, az Cameron beszélgetése egy kivizsgáló interjúztatóval a balesetet követően. Úgy hiszem, az a regény legerősebb jelenete, ha a film esetében nem is. A feltett kérdések többletjelentése, a hozzáállás és perspektíva kérdése... Vajon mi számít bántalmazásnak? Csupán a testi vagy a lelki bántalmazás is?

Egy végtelenül megterhelő történetet olvashattam, ami többnyire méltó filmfeldolgozást kapott. Rengeteg üzenetet hordoz önmagában, amit minden egyén máshogy dolgozhat fel, érthet meg. Mindenkinek másféle üzenetet közvetít. Csak a mi felelősségünk, hogy befogadjuk és meg is értjük-e az üzenetet.

Köszönöm szépen a könyv élményét az Athenaeum Kiadónak!

Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése
Értékelésem: Tetszett
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: -
Megjelent: 2012
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Oldalszám: 440
Eredeti cím: The Miseducation of Cameron Post
Műfaj: ifjúsági