6 / 100 könyv. 6% kész!

péntek, február 28, 2020

Jamie McGuire: Gyönyörű pillanat


Nem tudom, milyen indíttatásból most, vagy miért ezt, de gondoltam, akkor fejezzük be ezt a sorozatot is. Úgyse hosszú, szóval nem lesz gond. Nem volt gond. Már a könyv hosszúságával, a történettel viszont már voltak problémáim.

Travis és Abby párosa az egyik kedvencem, megszerettette velem Jamie McGuire műveit. Travist még mindig nagyon szeretem, és persze itt is feltűnik, de mint kiderült - olvasás közben - ez nem Travis és Abby novellája.

A történet az esküvő után folytatódik, csak épp ezúttal America és Shepley párosának sorsa derül ki az olvasó előtt. Egy merőben másfajta párosról van szó, és nem is a kedvenceim, főleg Mare, de nem lett ez volna annyira rossz.

Mégis az volt. Aranyos lehetett volna, egy utolsó búcsú ettől a sztoritól, egy majdnem Maddox-fiútól, ehelyett 170 oldalnyi rinyálás volt az egész. Vajon szeret még? Vajon harmadjára is megkéri a kezem? Vajon már nem tud elviselni engem? Mi történt kettőnk között? Szakítani akar? És ez így ment felváltva, mindkét féltől folyamatosan, én csak a fejemet fogtam, hogy jaj, ne már, kommunikálni kéne esetleg, és akkor tudnátok, mi folyik a másik fejében.

Jaj,de fájt. Ez most nagyon nem feküdt úgy, mint a többi, ezt igazán kár volt megírni. Még a tornádó is inkább egyfajta szürreális vonulatot adott a kínlódásuknak, még ha szép is lehetett volna ez az elkötelezettség a másik megmentése iránt. Akkor sem. Ez most nem. Sajnálom.

Jamie McGuire: Gyönyörű pillanat
Értékelésem: Felejthető
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Travis
Sorozat: Gyönyörű sorscsapás
#Gyönyörű pillanat
Megjelent: 2015
Kiadó: Maxim Kiadó
Oldalszám: 174
Eredeti cím: Something Beautiful
Műfaj: erotikus, new adult, romantikus

kedd, február 25, 2020

Sarah J. Maas: Éjkorona


Sarah J. Maas az egyik kedvenc írónőmmé nőtte ki magát, valóban. A Tüskék és rózsák udvara után az Üvegtrón az a sorozat, amire ha ránézek, rögtön megnyugtat a tudat, hogy még ennyi általam olvasatlan műje van. Így hát belevetettem magam az Üvegtrón folytatásába.

Bár a karakterek még nem annyira a szívem csücskei, mint Maas másik sorozatában, azért Celaena, Chaol és Dorian kezdenek közelíteni a kedvenc szereplők titulushoz.

Szeretem Celaena erős, gyilkos, mégis erkölcsökkel rendelkező karakterét. Az ő, Chaol és Dorian hármasa létrehozott egy olyan szerelmi háromszöget, aminek nem láttam sok értelmét, persze szeretem mind Chaolt, mind Doriant, de valahogy egyik szerelmet sem érzem olyan elsöprőnek, mint bármelyik másikat a Tüskék és rózsák udvarából... És akkor megint kitűnik, hogy még mindig annak a sorozatnak vagyok a nagyobb rabja.

Ezúttal is maga a mesébe illő, mégis horrorisztikus sztori volt az, ami annyira magával ragadott. Maas egy igazi mesemondó, a véresebb, brutálisabb Grimm-szerű fajtából, aki folyton kitalál valamit, ami miatt a története változatosabb, még érdekesebb, még olvastatóbb lesz, mint azelőtt.

Őszintén szólva, elkezdve a második kötetet, nem voltam biztos benne, mit húzhat ezen a történeten Maas ennyi részen keresztül? Aztán, ahogy a harmadik kötetet, A tűz örökösét olvastam, rájöttem, hogy, ó, Maas igenis tudja, hogy mit csinál.

Mennyi intrika, mennyi sakkozás, mennyi mágia és természetfeletti harc húzódik meg a lapokon. Mennyi fordulat, ha már itt tartunk. Olyan fordulatok, amelyek egy teljesen új vágányra viszik a történetet, így sosem laposodik el igazán.

Lassan fel vélem fedezni a hasonlóságokat a Tüskék és rózsák udvarával, ami valahol nagyon is tetszik. Főleg a halvány gondolat, hogy a két sorozat akár egy világban játszódik... És a nemrég napvilágra került hírek szerint, ez nagyon is így van.

Továbbra is kíváncsian és imádással telve olvasom a sorozatot. Alig várom, hogy megtudjam, Maasnak mennyi minden van még a tarsolyában. Merthogy engem újra és újra meglep, az már egyszer biztos. Mikor azt hiszem, hogy ezt a történetet már nem lehet hová vinni, akkor úgy csűr egyet a sztorin, hogy egy teljesen új út nyílik meg a cselekmény számára... Zseniális.

Köszönöm szépen a könyv élményét a Könyvmolyképző Kiadónak!

Sarah J. Maas: Éjkorona
Értékelésem: Kedvenc
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Celaena, Chaol, Dorian
Sorozat: Üvegtrón
2.) Éjkorona
#Az orgyilkos pengéje és más történetek
Megjelent: 2013
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Oldalszám: 494
Eredeti cím: Grown of Midnight
Műfaj: fantasy, high fantasy, ifjúsági, romantikus

vasárnap, február 23, 2020

Stephen King: A kívülálló


Léteznek a világban olyan történetek, amik egyszerűen olyan szinten magukba szippantanak, hogy az ember beleőrül, ha nem tudja meg a végkifejletet, a megoldást, a talány nyitját. Na ez, Stephen King egyik legújabb története, A kívülálló egy pontosan ilyen történet.

Az egész a minisorozattal kezdődött, ami Stephen King feldolgozás lévén, rögtön a "megnézni" listámra került, és hétről-hétre követem is. Ám olyan szinten magába szippantott a sztori atmoszférája, rejtélyessége, hogy képtelen voltam még heteket várni, míg befejeződik a sorozat. Így hát - mivel már régen megfogadtam, hogy sokkal több King regényt kell olvasnom, mert imádom a mester műveit - hamar a könyv mellett kötöttem ki. Még ha így is végig fogom nézni a minisorozatot...

Az első, ami nagyon szembeötlött, az a könyvhöz való hűség. Le a kalappal, mert a sorozat nagyon szépen visszaadja a könyvet. Fel véltem fedezni számos idézetet a könyvből, bár gyökeres változások is vannak az eredeti történethez képest, amit nem teljesen értettem. Kettő is. Majd még visszatérek rájuk.

Egy gyermek borzalmas gyilkosság áldozata lesz egy kisvárosban. Minden egyes helyszíni bizonyíték egy köztiszteletnek örvendő iskolai edzőhöz vezet. A nyomozók, Ralph Andersonnal az élen, nyilvános letartóztatásban részesítik Terry Maitlendet. Azonban, ahogy halad a nyomozás, kiderül, hogy Maitland egy teljesen másik városban volt a gyilkosság idején, és erre videós bizonyíték is van. Azonban egy ember nem lehet egyszerre két helyen. Amint Terry felesége, Ralph Anderson nyomozó és neje, az államügyész és még mások belevetik magukat a nyomozásba egy visszahúzódó magánnyomozóval, Hollyval az oldalukon, olyan dolgokra derül fény, amik lehet, megváltoztatják a valóságukról való tudásukat.

King egy zseni. Ennyit tudok mondani. Nem tudom, hogy csinálja, de olyan sztorikat tud kitalálni, amiket olyan minőségében tud tálalni, ami miatt lerágod minden körmöd, hogy végre megtudd, mi a fene is folyik itt. A kívülálló kiváltképp egy ilyen történet. Imádtam olvasni, ahogy egy racionális nyomozó szembesül a természetfelettivel, és kénytelen elfogadni azt.

A sztori nagyon alapos, minden bizonyítékában, aspektusában, King mindenre gondolt. Olyan összetett, hogy rendesen figyelni kell olvasás közben, hogy az ember össze tudja kötni a pontokat. Főleg a sorozatban, ahol bármennyire is igyekeztek a készítők, nem tudtak olyan részletes körülményeket megalkotni, mint King a könyvében. A sorozat viszont atmoszférájában igenis erősebb, az ember idegei pengeélen táncolnak, miközben nézi.

Ralph Anderson és Holly. Ez a két karakter olyan erős a történetben, hogy ha csak ők ketten vezetnék végig a cselekményt, is érdekes lenne az egész. A kettősből főleg Holly karakterét emelném ki, mert volt egy hatalmas félreértésem. Tisztában vagyok vele, és ezért is imádom Kinget, hogy minden története egy világban játszódik. Erre tökéletes példa a Castle Rock sorozat, de ő maga is utal más regényeinek történéseire, szereplőire egyes könyveiben.

Valahogy mégis képtelen voltam összekötni Hollyt a Mr. Mercedesszel, pedig a sorozatot aktívan nézem, és valószínűleg erre is vezethető vissza az, hogy nem tudtam párhuzamot vonni, és rájönni, hogy ugyanarról a Hollyról van szó. A sorozatok miatt. Nemcsak azért, mert más színésznőt válogattak a szerepre A kívülállóban, hanem azért is, mert a karakterén is módosítottak. A kívülálló Hollyja sokkal bogarasabb, sokkal érdekesebb karakter a maga módján. De ezért nem teljesen King-hű. Bár imádom mind a színésznőt, mind a módosított karaktert, mégse egyezik teljes mértékben.

Csak akkor jöttem rá, amikor Holly beszámolt a csapatnak Brady Hartfieldről és tetteiről. Na akkor végre leesett a tantusz és majdnem eldobtam az agyamat. Tudom, tudom. Holly nagyon sokat említi azt a nyomozót, akitől mindent tanult, Bill Hodges-t, de sajnálom, hülye voltam, nem kötöttem össze, a név valahogy nem maradt meg.

Felmerült bennem tehát a kérdés, hogy a sorozatban nem is lesz szó a Mr. Mercedesről? Bradyről? Holott a könyvben Holly azzal magyarázta a természetfeletti jelenlétét a világunkban. Hogy már volt ilyesmivel dolga. És akkor a sorozatból ezt teljesen kihagyják, amikor annyira epikus pillanat volt, mikor számomra leesett a könyv olvasása közben? Hatalmas kár lenne érte, remélem a sorozat készítőinek több esze lesz, minthogy teljesen kivonják ezt az alkotást King univerzumából és elvonatkoztatják tőle.



Még egy érdekes különbséget véltem felfedezni, ami gyökeresnek is mondható. Míg Mr. King úgy írta meg Ralph karakterét, mint aki neje odaadó férje, és táborban lévő gyermeke ádáz védelmezője, addig a sorozat készítői valamiért úgy döntöttek, hogy Ralph fia, Derek halott lesz a történetben. Ehhez csupán egyetlen indokot tudok elképzelni: az amúgy is nyomasztó és fájdalmas atmoszférát még nyomasztóbbá akarták tenni. Egy olyan nyomozót akartak, aki elvontabb, deprimáltabb, reményvesztettebb. Holott egy gyermekét védő nyomozó sokkal működőképesebbnek bizonyult a könyvben. Azért szívesen megkérdezném a készítőket, miért döntöttek így ezzel kapcsolatban.

Még mindig szeretem, mégis sokszor meghökkent, mennyire nyersen tud fogalmazni King, olyasmiket ír le, amik hétköznapi helyzetek, mégse írná le a legtöbb író ezeket. Valahogy sikerül neki megragadnia az ember természetes, sokszor ocsmány oldalát, úgy hogy szinte visszataszítja az olvasót.

Az egész élmény azzal az elhatározással zárult, hogy kiolvasom King összes regényét, és megnézem minden filmes/sorozatos feldolgozását. Majd egyszer talán meglesz...

Stephen King: A kívülálló
Értékelésem: Kedvenc
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Ralph, Holly
Megjelent: 2018
Kiadó: Európa Kiadó
Oldalszám: 504
Eredeti cím: The Outsider
Műfaj: horror, krimi, thriller

csütörtök, február 20, 2020

Sarah J. Maas: Fagy és csillagfény udvara


Egy hatalmas kedvencről van szó. Nemrégiben nyertem betekintést Sarah J. Maas csodálatos fantasy világaiba, beleszerettem a szereplőibe, mivel a Tüskék és rózsák udvarával kezdtem, egyelőre ez is áll közelebb a szívemhez, bár az Üvegtrón is kezd közelíteni.

Ha egy kedvenc sorozat véget ér, rögtön új kötetért szurkolsz, mindegy, milyen rövid, mindegy mennyire mellékszál, csak jöjjön valami, hadd tudjam meg, mi történt a kedvenc karaktereimmel a nagy csaták és háborúk után. Hogy még nyugodtabb szívvel tudjam, hogy a karakterek tovább élnek nemcsak bennünk, olvasókban, de az íróban is.

Ez most is így volt. Itt van főleg ez a banda. Feyre, Rhys, Cassian, Mor, Azriel, Amren, még Lucien, Nesta és Elain is. Maas megalkotta azt a csapatot, akikről akkor is szívesen olvasok, ha nem is történik kiváltképp semmi a lapokon. Egyszerűen imádom őket.

A sztori valóban nem olyan izgalmakkal, fordulatokkal teli, inkább azt mondanám, hogy egy amolyan utóhatása a Szárnyak és pusztulás udvarának, de akkor is nagyon jólesett olvasni.

Feyre és Rhys továbbra is favorit párosom, de most inkább arra voltam kíváncsi, hogy mi történt a többiekkel. Ritka, hogy egy könyvben ennyire a szívembe zárom a mellékszereplőket is. Maradunk a párosításoknál, Azrielt nagyon megszerettem, nagyon örülnék, ha végre lenne valami közte és Mor között. Imádom, hogy Maas annyira eltérő karaktereket tud alkotni. A csöndes, kimért, de szerethető Azriel, a hangos, humoros, de határozott Cassian...

A legfőbb hangsúly Cassianen és a reményt vesztett Nestán volt. Tudhattam volna, hogy valamit előkészít ezzel Maas... Valahogy ez a két ember az, akikről szívesen olvastam volna még. És úgy tűnik, hogy Maas ezt lehetővé is fogja tenni, aminek én roppantmód örülök. Bár hátsón billenthetné már valaki Nestát... Na majd meglátjuk.

Sarah J. Maas: Fagy és csillagfény udvara
Értékelésem: Kedvenc
Borító: 5/5*
Kedvenc szereplő: Rhysand, Cassian, Mor, Amren, Azriel, Feyre, Lucian
Sorozat: Tüskék és rózsák udvara
4.) Ezüst lángok udvara
#Fagy és csillagfény udvara
Megjelent: 2018
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Oldalszám: 296
Eredeti cím: A Court of Frost and Starlight
Műfaj: erotikus, fantasy, romantikus

hétfő, február 17, 2020

Leiner Laura: Mindig karácsony


Ismét egy Leiner Laura regény. Nagy a múltam az írónővel, híresen imádom/imádtam. A Szent Johanna Gimin nőttem fel. Ma is napra készen követem a munkásságát, bár már kezd ellentmondásos lenni az iránta való szeretetem.

A Mindig karácsony egy érdekes ötlet volt, meglep, hogy eddig még nem ugrott ki az írónő fejéből, bár lehet, hogy egy ideje már tervezi. Olyan kötet volt ez, mint a karácsonyi filmek, amiket minden évben ontanak magukból a filmstúdiók.

Az is kivételes volt ebben a kötetben, hogy ezúttal három történetet mesél el, három lány karácsonyi kalandjait taglalja, Annáét, Lucáét és Bogiét, akiknek a története a könyv elején összeütközik - majdhogynem szó szerint - majd szétválnak hárman három irányba, és a szó szoros értelmében sose keresztezik ismét egymás útját.

Anna a moziban dolgozik, kocsira gyűjt az egyetemi tanulmányai mellett, miközben anyukájával kettesben él a szülei válása óta. Nemrég szakított a barátjával, és pont az exével egy szerencsétlen találkozás folytán ismerkedik meg egy sráccal.

Luca a tél kellős közepén fürdőruha vásárlásra kényszerül, ugyanis az anyja új pasijával és a húgával wellnessezni kényszerül. Ki wellnessezik karácsonykor? Lucának más problémái is vannak, egész életében az orvosira készült, de nem vették fel. Egy évet halaszt, egész nap a könyveket bújja, hogy másodjára sikerüljön, eközben a húga csak a YouTube-csatornájával van elfoglalva.

Bogi a megtestesült jámborság, aki elől elhappolják az asztalt és a széket, így egy székkel marad a pláza közepén Sacit várva. Saci a legjobb barátnője, a szöges ellentéte, nagyszájú és mindent kivív magának. Bogi Debrecenbe jár egyetemre, de hazatért az ünnepekre, és úgy tűnik, a régi szomszédja, Kristóf is, akiért régen annyira odavolt.

Tetszett, hogy három lány karácsonyi sztoriját fűzte egybe, hogy három különböző családi kört ismerhettem meg. Ami kifejezetten tetszett, az a bravúros összefűzése a három szálnak. Kicsi dolgok voltak. Hogy Saci Anna munkatársával kiabált a telefonban, hogy Bogiék Saci anyjának nővére mellett laknak, hogy Kristóf és a legjobb haverja Annánál voltak moziban... meg még sok hasonló kicsi összefüggés, és külön tetszett, hogy az írónő nem rágta a szánkba. Ha felismertem a párhuzamot, akkor felismertem, ha nem, akkor nem. Imádtam.

Azonban volt, ami közel sem tetszett. Ami egy ideje már nem tetszik Leiner Laura könyveiben. A technika. Ó, istenem. Ez most hosszú lesz.

Nem tudom, hogy mióta van ilyen szinten jelen a könyveiben, vagy hogy mikor kezdett el zavarni, de ebben a kötetben kiemelkedően borzalmas. Úgy hiszem, valahol az Iskolák versenyében tűnt fel először. Leiner Laura írásaiból nagyon süt, hogy elítéli a túlzott digitális, médiumok általi életet, a közösségi média függést, hogy az emberek egész nap a neten lógnak, mindent megosztanak. Szóval úgy az egészet. Az Iskolák versenyében hosszan taglalta, hogy mennyi időt fecsérlünk el ezekre a dolgokra. Ez igaz amúgy.

Ugyanakkor ott van ez az ellentmondásosság. Amennyire érezhető, hogy nem szívleli, hogy a mai fiatalok ennyire a hálón élnek (csak véleményem szerint érez így az írónő, nem lehetek biztos benne), annyira ömlik a lapokról a közösségi média, internet, világháló, hogy szinte már én hánytam tőle.

De komolyan. Ebben a regényben szinte mindenki valamilyen szinten a közösségi médiákon lóg. Minden családban valaki. Még Anna valóságát úgy-ahogy reálisnak éreztem. De Luca húga YouTube-sztár, Instagram-sztár, Bogi öccse YouTube-csatornára tesz fel legós videókat, Bogi anyja folyton mindent megoszt mindenféle Facebook csoportokban...

Istenem, de idegesített. Luca húga kiváltképp. Nem. Még egy YouTube-sztár sem oszt meg ilyen szinten mindent. Irreális. Megoszt persze képeket, videókat, de hogy minden egyes lépéséről, óránként kép, meg vlog... Ilyen nem létezik. Meg egy idő után unalmassá is válik. A mindent megosztó anyuka képe, ha lehet, még irreálisabb.

Lehet, hogy én élek olyan emberek között, akik normális szinten élik az életüket, normális szintű közösségi média használattal, néha-néha egy-egy megosztott kép, meg bejelölés. Vagy lehet tényleg ilyen a mai generáció? Nem hinném. Én valahogy mást látok a nagyvilágban. Nem mindenki YouTube-sztár, nem osztják meg életük minden részét a nagyvilággal. Lehetségesnek tartanám, hogy egyfajta szatíra történt már itt, egyfajta túlzásba átesett szatíra, de valahogy kétlem.

Persze, tudom, hogy a világ efelé halad. Tudom, hogy sok fiatal YouTube és Intagram-sztár akar lenni, tudom, hogy sokan túl sok képet osztanak meg intim dolgokról a Facebookon, amire igazából senki más nem kíváncsi. Meg manapság ott van a Köszönöm a befogadást! szatíra is, részben ilyen a társadalmunk, valóban.

Én magam nem szeretek személyes dolgokat, képeket megosztani az ismerőseimmel, pláne nem idegenekkel. Ha valaki igen, engem nem érdekel különösebben. De valahogy ilyen szintű függést olvasni egy számomra kedves író könyvében idegesítően hatott. A szó szoros értelmében idegesített. Ez pedig visszavett az amúgy számomra kedves jelenetekből, mert sok helyzeten jól szórakoztam, karaktereken szintén, Saci például fergeteges volt. De aztán mindig jött egy fejezet arról, hogy mindenki milyen képeket oszt meg a Facebookon, vagy jött Luca húga és nonstop vlogolt és akkor legszívesebben kitéptem volna a hajamat. Vagy az övét.

Szóval számomra ez most részben nem volt olyan karácsonyi. Részben jól szórakoztam, részben nem. Kár érte.

Leiner Laura: Mindig karácsony
Értékelésem: Tetszett
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Saci
Megjelent: 2019
Kiadó: L&L Kiadó
Oldalszám: 516
Eredeti cím: -
Műfaj: romantikus

szombat, február 15, 2020

Danny L. Rush: Lejtő


Örömömre szolgált, hogy az elsők között vehettem kézbe Danny L. Rush legújabb regényét, a Lejtőt. A Sebzett angyallal ellentétben, most nem egy szerelmi sztori került terítékre, hanem (szűkszavúan) egy bűntény.

A borítóra vetve egy pillantást, az ember rögtön rájön, hogy egy krimi-thriller műfajú regényt tart a kezében. A borító egyébként kimondottan szép, a rendőri szalaggal még kreatív is.

A történet pörgősen kezdődik, ezt elősegítik a rövid, tömör fejezetek is, amik gyorsan váltják egymást, így gördülékenyen halad az ember az eseményekkel.

Kirajzolódik az olvasó előtt két szál. Samé, aki otthon gyanútlanul italozik, miközben behatolnak az otthonába; illetve Austiné, aki a két betörők egyike. Samet meglövik, a másik behatoló a tettes, és így kialakul egyfajta szürreális hármas felállás, egyfajta mexikói felállás, egy patthelyzet, ami sakkban tartja az okkal érkező Austint, a meglőtt Samet és a csöndes harmadik felet.

Szép a történetmesélés kezdeti íve, ahogy szemszögváltással többet tudunk meg a két szereplő álláspontjáról, bár sokszor csak álláspont-agyalgatás történik. Amint a két nézőpont egybeolvad, eleinte zavaróan hat, hogy többnyire mindkét félről ugyanannyit tud az olvasó, mégis fejezeten belül ugrál a személyek között, hisz ők nem tudnak egymásról szinte semmit, de ez a zavaró hatás hamar elmúlik. Aztán a párbeszédé az úr.

A figyelemfelkeltés megtörtént, az olvasó érdeklődve agyal azon, hogyan lehetne kijönni egy ilyen kínosnak érződő, már-már abszurd helyzetből. Ki kiben bízzon? Ki kezdjen előbb bízni? Mi van, ha a bizalom az életedbe kerül?

A történetben helyet foglal a szívfájdalom, ahogy fény derül az indokokra és okokra. Mert persze, soha semmi sem fekete vagy fehér. Az olvasó kezdi közel érezni magához Austint és Samet, és kezdi azon kapni magát, hogy olyan megoldást akar a történetben, amivel mindenki jól jár.

Egy dolgot kiemelkedően bánok. A nyomozói munkát. Mivel az olvasó első kézből követhette nyomon, hogy mi a kezdete, tetőpontja, végkifejlete a hármas patthelyzetnek, a nyomozó munka így majdhogynem felesleges köröknek tűnhet az olvasó szemében. Az író helyében én a nyomozói munkát a regény elejére tettem volna, legalábbis egy részét. És a nyomozók munkájával párhuzamosan derítettem volna fényt a történtekre. Meglehetős izgalomfaktor lehetett volna eképpen.

A történet azonban mondhatni a való életben kap helyet, így pedig a boldog befejezés esélye csekély. Austin karakterében egy igen érdekes személyiség bújt meg, Sam pedig az igazi hibákkal rendelkező átlagos ember képét festi le előttünk. Na de vajon ki volt a harmadik személy?

Összességében, egy érdekes, izgalmas egydélutános kis regényt tarthat a kezében az olvasó, ami fordulatokban, latolgatásokban gazdag.

Köszönöm szépen a könyv élményét, Danny L. Rush!

Danny L. Rush: Lejtő
Értékelésem: Tetszett
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: -
Megjelent: 2019
Kiadó: Underground Kiadó
Oldalszám: 204
Eredeti cím: -
Műfaj: krimi, thriller

hétfő, február 03, 2020

John Douglas, Mark Olshaker: Mindhunter - Sorozatgyilkosok


Nem tudom pontosan, hogy miért vonz engem ez a téma. Vannak olyan dolgok a világon, amik akaratunktól függetlenül érdekelnek minket. Lehetséges, hogy a jogi tanulmányaim, a joghoz fűződő vonzalmam az alapja annak, hogy érdekel a kriminalisztika, a bűnügyi-végrehajtás, a nyomozás, és mindennek a pszichológiai viszonylata. Vagy csak úgy érdekel és kész.

A Netflix gyártású Mindhunter sorozat szívott magába elsősorban. Az az atmoszféra, amit megteremtettek, a köztudottan igaz történetek, létező emberek meginterjúvolása és a munka, amit az FBI valóban beleölt ebbe évtizedekkel ezelőtt, amikor a zsaruk még csak úgy gondolták, az ember született gonosz vagy jó.

A téma nagyon tág, nagyon sokrétű, és érdeklődési köröm lévén nagyon sokáig tudnék róla értekezni, ezt elkerülendő, inkább magára a könyvre szeretnék koncentrálni. Nehéz lesz.

Mint kiderült, a Mindhunter sorozat egy könyv alapján készült, amit részint maga John Douglas, az az FBI ügynök írt, aki az FBI profilozó csapatának fő indítványozója és alkotója. Akiről a sorozat főszereplőjét is mintázták. A mű még 1995-ben látott napvilágot, majd a sorozat nagy sikerének hála nemrégiben megjelent egy kibővített változata a GABO kiadó gondozásában.

A könyv sorra veszi a kezdetektől a főbb állomásokat, közben olyan eseteket, sorozatgyilkosok olyan interjúit taglalja, amik segítették a profilozás kialakítását. Feltűnnek az igazi "sztár-sorozatgyilkosok", mint Ted Bundy, Ed Gein, Sam fia, Ed Kemper, Charles Manson és még sokan mások is.

Lenyűgözve olvastam. Nem tudok mást mondani rá, lenyűgözött az, amit Douglas és az FBI emberei szép lassan a semmiből így felépítettek, hogy ennyi ügyön egyszerre dolgoztak, közben olyan mély és alapos tudást szereztek a sorozatgyilkosok lélekrajzáról, indítékairól és szokásairól, hogy egy bűntényre vetett alaposabb szemle után olyan jellemrajzot tudtak írni, ami kiterjed a gyanúsított gyermekkorára, vallására, bőrszínére... gyakorlatilag mindenre. Valóban lenyűgöz.

A könyv nem finomkodik. Ezt le is szögezi. A maga 536 oldalával ez szinte sokkolóan hat, mert szinte 536 oldalnyi brutális, nyers, valós borzalmakról ír. Itt nincs felengedés, habosabb történet, ami átmenetet képez két véres eset között.

Ebből következik, hogy egy lelkileg nagyon megterhelő olvasmányról van szó, nem is csoda, hogy annyi ideig tartott a kiolvasása (bár ebben a vizsgaidőszak is közrejátszott). A valóságban az ember elolvas egy fejezetet, és annyi emberi brutalitással telik meg az elméje, hogy kénytelen félretenni, hogy épelméjű maradjon.

Ennek ellenére egy végtelenül érdekes könyvön vagyok túl, ami majdhogynem lebilincselt (no pun intended). A műfajában kiemelkedő regény, nagyon szívesen kézbe vennék még hasonlóakat, de nem erős a felhozatal a könyvek terén, dokumentumsorozatokban már annál inkább, így tovább táplálhatom a szürreális érdeklődésem a témában.

John Douglas, Mark Olshaker: Mindhunter - Sorozatgyilkosok
Értékelésem: Kedvenc
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: -
Megjelent: 1995
Kiadó: GABO Kiadó
Oldalszám: 536
Eredeti cím: Mindhunter
Műfaj: kriminalisztika, pszichológia, thriller