Mindez a
Törékeny vonzerővel folytatódott -
évekkel később - amit az
Eltitkolt múlttal ellentétben
nagyon szerettem,
üde színfolt volt a lelkemnek, a főszereplők szerethetőek, a stílus
olvasmányos, a történet nem egyedi, de
érzelmes,
izgalmas és
mulatságos volt egyszerre. Remek volt az összhang és semmi sablonszerűt nem érzékeltem. Egyszerűen
örültem neki, hogy adtam az írónőnek még egy esélyt, mert bizonyított.
A
Törékeny vonzerő után úgy döntöttem, hogy itt nem állhatok meg, ezért elővettem az
előzménytörténetét is,
A remény hajnalát,
de az újabb és bővített változatot, ami szintén
kellemes olvasmánynak bizonyult. Élveztem a történetet, a cselekményt, szerettem a szereplőket, tökéletes egydélutános kikapcsolódás volt, ami még
szórakoztatott is.
Egyetlen szembetűnő
"gond" lebegett csak
Anne L. Green regényei fölött,
ami nem is gond, csak talán számomra az, ami a
Viharos érzelmek elolvasása után teljesen be is bizonyosodott. Kicsit kivonnám most ezek alól az
Eltitkolt múltot, mert már régen olvastam, és nem vagyok teljesen biztos minden egyes tartalmi momentumában. Úgyhogy ez főképp a
Törékeny vonzerőre,
A remény hajnalára és a
Viharos érzelmekre vonatkozik.
Az írónő egyfajta "sablont" húzott ezekre a regényekre, mindig egy
kicsit más karakterekkel,
kicsit más szituációban adja elő ugyanazt, ugyanazon a vonalon haladva, ugyanahhoz a végkifejlethez érve. Ez persze nem lenne gond, hisz több írónak és írónőnek is megvan a maga zsánere, cselekményvezetése, de most, hogy viszonylag egymás után olvastam el három
Anne L. Green regényt,
nagyon szembetűnőnek érzékelem ezeket a hasonlóságokat. Tulajdonképpen, mire a
Viharos érzelmekhez értem, már tudtam, mire számíthatok történetügyileg, ezért semmi sem lepett meg.
A következő bekezdés erős spoilereket fog tartalmazni, de úgy érzem, muszáj leírnom őket.
Mindig adva van két nehéz múlttal rendelkező főszereplő. A férfi esetében általában egy halott barát, családtag vagy szerelmes, és mindig magát okolja a tragédiáért. A nő esetében általában szexuális zaklatásról van szó vagy őrült exről. A két főszereplő általában a tragédiák miatt bezárkózik, nem könnyen talál ismét szerelemre, de végül mégis egymásra találnak, egymásba szeretnek. Ennek a folyamata általában nagyon aranyos, humoros jelenetekkel van tarkítva. Aztán kísérteni kezd a két főszereplő múltja. Viták. Kibékülések. Járni kezdenek, de az egyik mindig eltaszítja valamiért a másikat. A férfinek meg kell mentenie a nőt. A nő terhes lesz. A bonyodalmak megoldódnak. Happy End.
Ez egy-két regény esetében remek cselekményszál, ami egyszerre szórakoztat és érzelmeket zúdít az ember nyakába. De
mikor már harmadjára is pontosan ugyanez történik meg, valahogy elveszti a varázsát. Mintha minden szerelmes párjának meg akarná adni azt a keretet, ami a szerelmesek között megtörténhet. Ezáltal olyan érzésem van, mintha
túl sok mindent akarna beletömködni egy-egy regényébe, így az túl sok időt ölel fel, ami pedig azt eredményezi, hogy a kezdeti karakterek rendesen megváltoznak a regény végére.
Ami nem lenne baj. De valahogy azt értem, hogy
a kevesebb néha több, néha elég, ha csak a szerelem beteljesedéséig jut a történet és nem vezeti tovább
és tovább és tovább.
A
Viharos érzelmek alapötlete nagyon jó. Egy
elkényeztetett szenátor lánya, aki nehéz sorsa és szeretethiánya miatt keménynek mutatja magát, de közben egy
sérült lélek. A
testőrnek állt volt-ügynök, aki
a bajtársai halálát igyekszik megemészteni. Ahogy összekerülnek és lassan megismerik egymást.
Bár a női főszereplő ezúttal szélsőségesen ellenszenvesre sikerült. De
ismét az egész történetre ráhúzható ugyanaz, amit az előbb felsoroltam.
Az összes.
Azt sem tartottam teljesen hitelesnek, hogy a főszereplőnő apja,
a szenátor a regény nagy részében megtestesíti az abszolút negatív karaktert. Nem a szürke személyiséget, aki vívódik, rossz döntéseket hoz, hazudik, de közben jó tulajdonságai is vannak.
Nem. Abszolút negatív karakternek van beállítva, mire
egyszer csak varázsütésre átfordul az abszolút pozitív karakterbe, mert "feleszmél".
Az emberek nem így működnek. Ilyesfajta feleszmélés létezhet, de akkor érzékeltetni kellett volna, hogy az apja vívódik, sejtetni, hogy nem biztos, hogy velejéig gonosz.
Az ilyesfajta pálfordulás hiteltelenné tesz egy karaktert.
A regény befejezése is érdekes. Az írónő eddig mindig megmaradt
a realitás talaján, nem érzékeltem, hogy nyúlni akarna bármilyen
természetfeletti dologhoz, ezért is lepett meg, hogy most megtette az úgymond
flashbackkel,
megérzéssel, látomással... vagy mivel. Úgy hiszem, akkor lett volna megrendítőbb, realistább, ha ez nem történik meg és most az egyszer hagyja, hogy máshogy végződjön a történet, mint általában. Mert így csak úgy éreztem, hogy
valami megrendítőt akart létrehozni, de közben boldog befejezést is akart egyszerre. Ez nem így működik.
Mindettől függetlenül
a stílus továbbra is gördülékeny, olvastatja magát,
rendkívül humoros jelenetek is előfordulnak. Azt hiszem, valóban az az egyetlen problémám
Anne L. Green könyveivel, amit fentebb kifejtettem. De ez számomra
problémának elég nagy. Valószínűleg még fogok olvasni az írónőtől, d
e nem mostanában. Ha egy kicsit elszakadna ettől a sabloncselekménytől, én lennék a legboldogabb.
Köszönöm szépen a könyv élményét az Álomgyár Kiadónak!
