Az Anne L. Green regényekkel való kapcsolatom. Szeretem a borítók következetességét, ezért vonzanak, szép lehet mindet egy polcon látni. A történetekkel és a karakterekkel már nem vagyok mindig megelégedve. Bár egy-egy regény külön elolvasva remek kikapcsolódást tud okozni, egy idő után felfedeztem egy mintázatot, ami majdhogynem minden könyvében visszatér, ez engem egy idő után zavart. Ami még ennél is jobban zavart, az a szereplők és történetvezetés teátrális éle, drámaisága, időnként olyan, mintha egy szappanopera folyna felénk a lapokról. Mégis minden regénynek, amiket olvastam tőle, megvolt egy olyan pillanata, momentuma, ami tetszett. Ezért gondoltam, mivel sok jó értékelést olvastam/láttam az Elvarratlan szálakról, teszek még egy utolsó próbát. Mert nem szeretem feladni.
Ezúttal egy régebbi regénye karaktereit vette elő, az Eltitkolt múlt még kisgyermek Aidene immár felnőtt, orvos. Az Eltitkolt múlt egykori főszereplői is felbukkannak, de ezúttal a hangsúly Aidenen és Arián, az orvostanhallgatón van. Jó ötletnek tartom, ha egy író/nő vissza-visszatekint a régebbi regényeihez, párhuzamot von közöttük, elhiszem, hogy az általa megalkotott karakterek annyira közel kerültek a szívéhez, hogy nem tudja elengedni őket. És ez szép. Anne L. Green regényeiben mindenképp tetszik az, hogy valamilyen szinten összekapcsolódnak, mintha mind egy nagy sorozat részei lennének. A továbbiakban pedig egy nagyon spoileres értékelés következik!
Fenntartásokkal kezdtem bele az előző regények iránti érzéseim miatt, ezért most igazán kritikusan álltam hozzá, és az első fejezet után azt hittem, hogy folytatni sem tudom. Egy lezüllött Aiden, drog, közönséges jelenettel kezdünk... Kezdtem feladni a reményt. Nemcsak maga a történet, hirtelen maga az írásmód is olyan egyszerűnek hatott. Aztán a bekövetkező tragédia miatt Aiden észhez tér és úgy dönt, hogy visszatér hivatásához. Tökéletes váltás, így visszatekintve pedig legalább kapott egy komolyabb felhangot a történet az első fejezetnek hála. Oké, folytassuk! Még a maga 500 oldala sem tudott teljesen megfélemlíteni, pedig már az elején pontosan tudtam, hogy miért ilyen hosszú a kötet...
Aztán a következő fejezetek alatt elkezdtem élvezni a történetet. Tetszett a környezet, a kórház sürgés-forgása, Aiden orvosi munkássága, és Aria, az orvostanonc felbukkanása, aki történések sorozata után Aiden felügyelete alá kerül. Lekötött a történet, ahogy Aiden egyengetni kezdi Aria útját, a veszekedéseiket, majd a barátságot, ami elkezdett kialakulni közöttük, végül pedig a szerelmet. Eddig a pontig tökéletesen élveztem a regényt, a romantikus filmekben és könyvekben megvan annak a varázsa, ahogy kerülgetik egymást és a film/regény végén összejönnek, mert rájönnek, hogy szeretik egymást. És stáblista.
Ám a mélyzuhanó kezdés, majd a meredeken felfelé ívelés után jött a zuhanás. És rögtön eszembe jutott, hogy miért is vívódom ennyit az írónő regényeivel. Abba az 500 oldalba... mindent beletett. Ismét. A legtöbb eddigi sablonját. Miután Aiden és Aria összejöttek, minden lehetséges bonyodalom felmerült, az egész történet átváltott egy igazi spanyol szappanoperába. Szó szerint.
Teljesen biztos voltam benne, és így legyen ötösöm a lottón, hogy ismét ki lesz játszva a "gyereket várok" kártya, mert eddig majdnem az összes regényben be lett dobva, és Aria harciassága a terhesség alatt engem hihetetlenül idegesített. Meg összességében, rengeteg regényben/filmben/sorozatban látom azt, hogy bár terhes a főhősnő, mégis beleáll a helyzetekbe, harciaskodik, esetenként verekedik, a veszély felé megy. Bár én nem vagyok édesanya, de úgy gondolom, hogy magához a női ösztönhöz és a fajfenntartáshoz hozzátartozik, hogy a terhes nők nem kísértik a sorsukat, hanem visszafogják magukat, és csak a gyermek érdekeit tartják szem előtt. Aria meg összeomlott, amint Aident "elvesztette", és még a gyerek sem érdekelte... Feldühített.
Még egy ütőkártya kijátszva: maffia. Miért ilyen populáris mostanában a maffia kavarása a szerelmes regényekben? Újabb szappanopera-faktor. Főleg mivel ebben a regényben kicsit sem élethű a maffia jelenléte, elbagatellizált, a maffiatagok olyan stílusban beszélnek, amit egy normális felnőtt férfi kiröhögne.
De az egész regény stílusára ráragadt egyfajta színpadiasság, a párbeszédek egyenesen egy királydrámába illőek voltak, a komoly és fenyegetett helyzetekben az úgynevezett rosszfiúk olyanokat mondanak, hogy "Megbánja, hogy velem kezdett.", meg "Nincs más választása.", felnőtt emberek nem beszélnek így. Ilyen párbeszédek a való életben nem hangzanak el. Végtelenül gyerekesnek és nevetségesnek éreztem ezt az irracionális drámaiságot.
Aidenen volt ez a leginkább érezhető az abszolút negatív karakterek mellett (amit szintén nem szeretek, hogy egyszerűen minden karakter vagy fekete, vagy fehér; vagy gonosz, vagy jó, ez nem reális). Aiden olyan teátrálisan beszél, olyanokat mond, amiket egy férfi ki nem ejtene a száján. Ez persze lehet romantikus a női szíveknek, de számomra cseppet sem életszerű.
A regényben rengeteg a dráma, egy igazi maffiás, kórházas szappanopera, és mint olyan, végül sikerült is kiütni a szappanopera-tűrő-mértőmet (ez a szóösszetétel...). Mindezek után: kórház, maffia, terhesség, velejéig romlott karakterek gyerekes fenyegetései, veszekedések... Mindezek után... az írónő még a "talán testvérek" kártyát is beveti... Itt égnek állt a hajam. Annyira nevetségesen átlátszó, annyira tudni lehet, hogy nem igaz, ergo semmi értelme nem volt bevetni. Semmi. Csak az idegességemet tudta tetőzni, ez volt az egyetlen funkciója. Nem kellett volna. Ezt már tényleg nem.
Nem, nem az írónőben van a hiba, hanem bennem. Nemes egyszerűséggel nem az én stílusomnak való ez a regény, ennyi történt. Biztos vagyok benne, hogy minden szappanopera-, és limonádé-romantikus regény rajongónak tetszik és tetszeni is fog. Ahogy az írónő többi regénye is. Csakhogy sajnos ezek nem nekem íródtak, ez már kiderült. Ez van.
Mindazonáltal köszönöm szépen a könyvet az Álomgyár Kiadónak!
Aztán a következő fejezetek alatt elkezdtem élvezni a történetet. Tetszett a környezet, a kórház sürgés-forgása, Aiden orvosi munkássága, és Aria, az orvostanonc felbukkanása, aki történések sorozata után Aiden felügyelete alá kerül. Lekötött a történet, ahogy Aiden egyengetni kezdi Aria útját, a veszekedéseiket, majd a barátságot, ami elkezdett kialakulni közöttük, végül pedig a szerelmet. Eddig a pontig tökéletesen élveztem a regényt, a romantikus filmekben és könyvekben megvan annak a varázsa, ahogy kerülgetik egymást és a film/regény végén összejönnek, mert rájönnek, hogy szeretik egymást. És stáblista.
Ám a mélyzuhanó kezdés, majd a meredeken felfelé ívelés után jött a zuhanás. És rögtön eszembe jutott, hogy miért is vívódom ennyit az írónő regényeivel. Abba az 500 oldalba... mindent beletett. Ismét. A legtöbb eddigi sablonját. Miután Aiden és Aria összejöttek, minden lehetséges bonyodalom felmerült, az egész történet átváltott egy igazi spanyol szappanoperába. Szó szerint.
Teljesen biztos voltam benne, és így legyen ötösöm a lottón, hogy ismét ki lesz játszva a "gyereket várok" kártya, mert eddig majdnem az összes regényben be lett dobva, és Aria harciassága a terhesség alatt engem hihetetlenül idegesített. Meg összességében, rengeteg regényben/filmben/sorozatban látom azt, hogy bár terhes a főhősnő, mégis beleáll a helyzetekbe, harciaskodik, esetenként verekedik, a veszély felé megy. Bár én nem vagyok édesanya, de úgy gondolom, hogy magához a női ösztönhöz és a fajfenntartáshoz hozzátartozik, hogy a terhes nők nem kísértik a sorsukat, hanem visszafogják magukat, és csak a gyermek érdekeit tartják szem előtt. Aria meg összeomlott, amint Aident "elvesztette", és még a gyerek sem érdekelte... Feldühített.
Még egy ütőkártya kijátszva: maffia. Miért ilyen populáris mostanában a maffia kavarása a szerelmes regényekben? Újabb szappanopera-faktor. Főleg mivel ebben a regényben kicsit sem élethű a maffia jelenléte, elbagatellizált, a maffiatagok olyan stílusban beszélnek, amit egy normális felnőtt férfi kiröhögne.
De az egész regény stílusára ráragadt egyfajta színpadiasság, a párbeszédek egyenesen egy királydrámába illőek voltak, a komoly és fenyegetett helyzetekben az úgynevezett rosszfiúk olyanokat mondanak, hogy "Megbánja, hogy velem kezdett.", meg "Nincs más választása.", felnőtt emberek nem beszélnek így. Ilyen párbeszédek a való életben nem hangzanak el. Végtelenül gyerekesnek és nevetségesnek éreztem ezt az irracionális drámaiságot.
Aidenen volt ez a leginkább érezhető az abszolút negatív karakterek mellett (amit szintén nem szeretek, hogy egyszerűen minden karakter vagy fekete, vagy fehér; vagy gonosz, vagy jó, ez nem reális). Aiden olyan teátrálisan beszél, olyanokat mond, amiket egy férfi ki nem ejtene a száján. Ez persze lehet romantikus a női szíveknek, de számomra cseppet sem életszerű.
A regényben rengeteg a dráma, egy igazi maffiás, kórházas szappanopera, és mint olyan, végül sikerült is kiütni a szappanopera-tűrő-mértőmet (ez a szóösszetétel...). Mindezek után: kórház, maffia, terhesség, velejéig romlott karakterek gyerekes fenyegetései, veszekedések... Mindezek után... az írónő még a "talán testvérek" kártyát is beveti... Itt égnek állt a hajam. Annyira nevetségesen átlátszó, annyira tudni lehet, hogy nem igaz, ergo semmi értelme nem volt bevetni. Semmi. Csak az idegességemet tudta tetőzni, ez volt az egyetlen funkciója. Nem kellett volna. Ezt már tényleg nem.
Nem, nem az írónőben van a hiba, hanem bennem. Nemes egyszerűséggel nem az én stílusomnak való ez a regény, ennyi történt. Biztos vagyok benne, hogy minden szappanopera-, és limonádé-romantikus regény rajongónak tetszik és tetszeni is fog. Ahogy az írónő többi regénye is. Csakhogy sajnos ezek nem nekem íródtak, ez már kiderült. Ez van.
Mindazonáltal köszönöm szépen a könyvet az Álomgyár Kiadónak!
Anne L. Green: Elvarratlan szálak
|
Értékelésem: Felejthető
|
Borító: 5/4
|
Kedvenc szereplő: -
|
Megjelent: 2017
|
Kiadó: Álomgyár
Kiadó
|
Oldalszám: 518
|
Eredeti cím: -
|
Műfaj: erotikus,
romantikus
|
0 comments:
Megjegyzés küldése