Jennifer L. Armentrout: Obszidián

Amint a kezembe vettem és elkezdtem olvasni, az első soroknál rájöttem, hogy elvesztem. Mostanában elég válogatós lettem a regények terén, nagyon nehezen találtam olyat, ami igazán a kedvemre való és, amit nem csak úgy olvasok, hanem ami olvastatja magát, ami beszippant, amit csak óvatosan merek olvasni, hogy ne faljam fel egy nap alatt és aztán üljek egymagamban, mint aki végigtekert egy filmet és nem bírta kiélvezni minden egyes percét.

Hát így voltam én az Obszidiánnal. Az igazság az, hogy nagyon ritka az ilyen gyöngyszem. Persze tömegével jönnek az ifjúsági regények, mind más-más témájúak, mind jók, de nem kiemelkedősen jók, igazából elég kevés a kiemelkedően jó közöttük.

Már az első sorok alatt a magamnak éreztem a főszereplőnőt, akinek a szemszögéből követhetjük az eseményeket. Nem csak azért, mert külső és belső tulajdonságaiban teljes mértékben fel tudtam ismerni magamat benne, nem is azért mert én magam is blogot vezetek és elepedek a könyvekért, bár mindez nagy szerepet játszott benne. Egyszerűen azért szerettem meg Katy-t, mert az írónő szerethetővé tette. A magam részéről ezt nagyon nehéz feladatnak minősítem, mert míg mi női olvasók a férfi/fiú főszereplőket mindig előnyben részesítjük, addig a főszereplőnő valahogy sosem ér fel nekünk a szerethető pozícióba. Valahogy mindig egy csipogós, anyámasszonykatonája, idegesítő lányka lesz belőlük és ez az, ami engem mindig annyira idegesít. Jennifer L. Armentrout megalkotta a majdnem lehetetlent: szerethető főszereplőnőt hozott létre, aki nem idegesítő, nem együgyű, akiben mindannyian felismerjük önmagunkat és ezáltal sokkal átélhetőbbé válik a történet.

A történet szerint Kat és anyukája a meleg és mindig napsütéses Floridából egy a minden háta mögötti kisvárosba költöznek, ami mindössze egy útkereszteződésből áll és egy igen csak titokzatos szomszédságból. Az új otthonuk melletti házban ugyanis a világ legnagyobb bunkója lakik, a megtestesült ördög méghozzá gyönyörű csomagolásban. Daemon, akinek már a neve is az ördögre emlékeztet, holott cseppet sem úgy néz ki, mint egy csúnya pokoli lény. A húga viszont, Dee, remek barátnőnek bizonyul és bár Kat első találkozásuk alkalmával rájött, hogy ki nem állhatja Daemon-t, mégis elfogadja a húga barátságát. És akkor a dolgok bonyolódnak, ugyanis ez a csöppnyi városka egyáltalán nem tűnik normálisnak. Helyi legendák, titokzatos történések, támadások... Kat azonban nem bír elgondolkozni a furcsaságokon, ugyanis hamar a nyakán marad Daemon, aki a húgától piros pontokat gyűjtögetve akarja Kat-el tölteni az időt, hogy visszakapja Dee-től a kocsija kulcsait... De kinek lenne kedve egy bunkó és kibírhatatlan sráccal tölteni az idejét? Kat persze nem akarja gyűlölni a fiút, de az nem ad neki más lehetőséget, ezért a kapcsolatuk általában vérengzésbe fullad, Daemon kiszámíthatatlan, egyszer kedves, egyszer gyűlöletes, Dee pedig... Dee csak Dee. A bonyodalmak pedig csőstül jönnek, ugyanis hatalmas titok lappang a testvérpár körül, ami akkora horderejű, hogy még a kormány is államtitokként kezeli...

Dee imádni való karakter. Az írónő ügyesen bravúrozott, mert a Dee-féle kislányos, szeleburdi karakterek nagyon könnyen csapnak át az idegesítő, csipogós legjobb barátnőbe. Daemon pedig... (sóhaj) Lehet, hogy szerelmes vagyok? Plusz piros pontok az írónőnek a regény végén található fejezetek miatt, amik segítségével betekintést nyerhettünk Daemon csinos kis fejébe. Mit is taglaljam tovább, Daemon az a fajta főszereplő, akit te magad is szívesen elfogadnál, akinek a jelenléte úgy süt vissza a lapokról, hogy érezhetően csalódottan olvasol, ha éppen nincs jelen egy-egy jelenetnél és folyton csak előrelapozgatsz, hogy mikor jelenik meg végre... Szerintem értitek.

Forrás

A történet, a titokzatos szállal a feléig feszültséget keltett, volt, hogy rémisztő is volt, de aztán kiderült a nagy titok, és ha olvastátok a fülszöveget akkor magatok is tudjátok, hogy miféle titokról van szó. Ugyanis Daemon és Dee földönkívüliek és nem ők az egyedüliek. Féltem, hogy majd az egész történet - miután kiderült a nagy titok - átcsap majd valami nevetséges zöld emberkés groteszk szatírába, de rájöttem, hogy egyáltalán nincs miért aggódnom. Az írónő csodálatosan rendezte a szálakat, a földönkívüliek egyáltalán nem zöld lényecskék, gondoljunk csak Daemonra... Ő határozottan nem kis zöld lény. A földönkívüliségük, a képességeik, az eredeti alakjuk... Minden egyes kis motívumát imádtam és egyáltalán nem volt furcsa, szokatlan vagy nem odaillő. Minden klappolt, minden úgy volt jó, ahogy volt.

A történet nem körömrágósan izgalmas, de Daemon és Kat kis harcai miatt mégis izgalmas és feszültséggel teli. Humorból is annyi volt, amennyi kellett, pont ellensúlyozta a komoly részeket. Miután befejeztem a történetet elgondolkoztam azon, hogy milyen jó lenne Kat helyébe lépni, szerintem ezzel sem voltam egyedül. Mindenesetre én rögtön elrohantam a könyvesboltba a második kötetért, azonban nem jártam sikerrel. De nem adom fel. Minden bizonnyal jó kis helye lesz az ötrészesre tervezett sorozatnak a polcomon, ugyanis régen merültem bele ennyire egy regénybe, régen ragadott magával ennyire egy történet és régen imádtam ennyire a főszereplőket. Én meleg szívvel, ajánlom nektek, ugyanis ha szereted a sci-fit, ha akár egy kicsit is romantikus lelkű vagy és úgy érzed, hogy képes vagy belezúgni egy könyv főszereplőjébe, akkor ugorj fejest, mert nem fogsz csalódni! Készülj fel, hogy a székedbe süllyeszt és nem fogsz tudni egykönnyen felállni! Nos, én előre szóltam! :)

Jennifer L. Armentrout: Obszidián

Értékelésem: Kedvenc

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Daemon

Sorozat: Luxen 1.) Obszidián 2.) Ónix 3.) Opál 4.) Origin - Eredet 5.) Opposition - Ellenállás #Árnyak #Oblivion – Feledés #Oblivion #2 – Feledés #2 #Oblivion #3 – Feledés #3  #Obsession - Függőség

Megjelent: 2011

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 424

Eredeti cím: Obsidian

Műfaj: fantasy, ifjúsági, romantikus, sci-fi, urban fantasy