R. Kelényi Angelika: A párizsi nő

Igazán ideje volt befejeznem az egyik kedvenc történelmi romantikus trilógiámat, bár reális okokból kifolyólag húztam-vontam a dolgot. Vannak azok a regények, amiknek a főszereplői annyira az olvasó bőre alá tudnak mászni, hogy nem akarja, hogy a történetük véget érjen. Számomra Flóra és Mariani párosa pontosan ilyen.

Az ártatlan sorozat rögtön belopta magát a szívembe A grófnő árnyékában résszel, a történelmi romantikusok egy tökéletes példája, ebben a műfajban igen könnyű belehabarodni egy-egy regénybe, ha jól meg van írva, és a karakterek szerethetőek.

A borítóról már nem is akarok áradozni, hogy az egyik kedvenc sorozatom a polcomon, annyira gönyörű és egyedi mind a három... A továbbiakban pedig nézzük a történetet, ám hatalmas spoilerveszéllyel!

Mariani és Flóra valóban tökéletesen imádható főszereplők. Flóra, a végtelenül ártatlan, de harcos lelkű leány, ki kezdetben a nővérét keresi, majd menekülésre kényszerül, kétszer is. Mariani, a nőcsábász, aki akaratlanul is beleszeret a megmentésre szorult magyar lányba. A történések Magyarországról Velencébe, majd Párizsba kényszerítik őket.

Harmadik rész alkalmával ismét egy ismeretlen, intrikákkal teli helyre kerül a párosunk, ismét összeesküvés feszül a háttérben, Flóra felé ismét közeledik valaki, ismét egy Marianiba szerelmes kétes erkölcsű nő akarja szétválasztani őket... Szóval a város változott, de a körülmények csak kicsit lettek mások. Őszintén szólva, annyira nem zavart, mint a második kötet alkalmával, volt, ami jobban zavart A párizsi nő kötetében, de az nagyon.

Az pedig Mariani és Flóra kapcsolatának egyes aspektusai. Félreértés ne essék, imádom ezt a kettőt, mint írtam, az egyik kedvenc párosommá váltak a közelmúltban, de amit ez a kettő leművelt, azt sokszor fájdalmas volt olvasni. Abban reménykedtem, amint egymásra találnak, valóban bízni fognak egymásban, mindent megtesznek egymásért, szeretik egymást, őszinték lesznek egymással... Nem gondoltam volna, hogy továbbra is a kapcsolatuk buktatóit, a saját gyarlóságaikból eredő félreértéseiket és egymás megvezetését kell majd olvasnom.

Fájt a szívemnek. Flóra nehezteli, hogy Mariani nem akar szerelmes lenni, legyen. De Flóra, akár egy tinédzser csitri, azzal bünteti, hogy elidegenedik tőle, szándékosan, amikor pedig Mariani szintén ridegen bánik vele, még megilletődik és megsértődik. Mit várt? Mindeközben Mariani szintén manipulálási szándékkal hideg a lánnyal, nem őszinte érzéseit illetően, és még meglepődik, hogy Flóra büntetni akarja... Valóban fájdalmas volt olvasnom e két számomra fontos szereplő kínlódását, mikor jól tudtam, a végén úgyis mindenki bevallja érzéseit és boldog befejezést kapnak.

Azt már meg sem említem, hogy Flóra botrányosan fittyet hányt arra, hogy terhes, amikor Mariani életveszélyben volt. Miért kell a terhes nőknek mindig veszélyben ugrálni, és öngyilkoshajlamúvá válni, mikor a szerelmesük életveszélybe kerül? Nem a gyerek az első? De! Ezt úgy utálom, mostanában nagyon irritál a terhes nők efféle viselkedése...

Minden bosszúságom ellenére nagyon szerettem Mariani gondoskodását, Flóra odaadását olvasni, imádtam Párizst ebben a korszakában megismerni, a háttérben megbújó összeesküvés oly szövevényesen lett kitalálva, hogy könnyedén meglepetést okozott számomra a megoldása. Az írónő valahogy nagyon jól kiegyensúlyozza a történelem-romantikus arányt, teljesen könnyed hangvételt tud megütni, olyan természetes maga az egész, hogy nagyon könnyű volt ismét belefeledkezni a cselekménybe.

A külön Mariani rész igazi megváltás volt számomra, híresen szeretem a kétszemszögű regényeket, bár ezúttal kicsit nehéz volt Flóra és Lorenzo "szenvedése" miatt, mégis nagyon szerettem Mariani szemszögét, ha féltem is tőle, miután A porfészek nem lett nagy kedvencem.

Nagyon vártam Flóra és Mariani boldog befejezését, bár a vége felé erős kétségeim támadtak, azt hittem, hogy ebből tragikus végkimenetel lesz. Nem biztos, hogy bántam volna (valamiért szeretem a rossz befejezéseket), de mindenképp összetörte volna a szívemet. Így viszont bár nehéz szívvel, de nyugodtan engedtem el az egyik kedvenc párosomat, és rögtön bele is vetettem magam Kelényi Angelika következő sorozatába...

Köszönöm szépen a könyv élményét az Álomgyár Kiadónak!

R. Kelényi Angelika: A párizsi nő

Értékelésem: Kedvenc

Borító: 5/5*

Kedvenc szereplő: Mariani

Sorozat: Az ártatlan 1.) A grófnő árnyékában 2.) Bűnös örömök városa 3.) A párizsi nő #A porfészek #Az örökség

Megjelent: 2018

Kiadó: Álomgyár Kiadó

Oldalszám: 412

Eredeti cím: -

Műfaj: romantikus, történelmi

Tovább...

Danielle Girard: Kihantolt múlt

Egy elvarázsolóan gyönyörű borító. A kék kopottas háttér, a sárga rózsa, mely fel van darabolva... Az egész jelzi a pszicho-thriller jellegét, amiket híresen szeretek. Igazán pszichológiailag fájó történetek bújnak meg a műfaj mögött, ami valahol még horrornak is tekinthető. Az egyén lelki, pokolbeli horrorjának...

Ilyesmire vágytam. Egy csavaros, krimi alapú, igazi pszichológiai thrillerre. Nem teljes mértékben ezt kaptam, de a regénynek voltak mind erősségei, mind hátrányai.

Anna Schwartzman sötét múlttal rendelkezik, egy nagyon erőszakos szellemileg nem teljesen ép exférjjel, aki megszállottan vissza akarja őt kapni még évek múltán is. Spencer okos, ravasz, mindent pontosan megtervez, és úgy tűnik, valóban nem adja fel.

Schwartzman halottkémként dolgozik, egy nap egy hozzá nagyon hasonló nő hullájára bukkannak, a sárga rózsa pedig tovább növeli a gyanakvását: emögött csak Spencer állhat. Visszatért.

Megkezdődik a lapokon az igazi macska-egér játék, tragédiák és félelmetes események követik egymást, véletlenek gyanús sorozata, míg elhatalmasodik a főhősnőn a paranoia, egy idő után már fogalma sincs, hogy mi megrendezett, mi nem; ki barát, ki ellenség; kiben bízhat és ki akarja a vesztét...

Azt kell, hogy mondjam, szereplők terén kicsit sem erős a regény. Schwartzman nem egy erős főhősnő, ami nem is lenne gond, mert így érezhető a karakterén a félelem, a rettegés, a terror, de a gyenge főhősök esetén mindig arra várunk, hogy a végére egy erős főszereplő válik belőlük, már-már badass szinten.

Schwartzman végig csak visít, fut, menekül, ostoba döntéseket hoz... Nekem ne mondja senki, hogy ha valakit bezár egy garázsba az őrült exférje, megkötözi a kezét, de hagy nála egy mobilt, akkor az a csapdába esett nő első gondolata, hogy nem hívja ki a rendőrséget és a barátait a hatóságoknál, nem hív segítséget egészen addig, míg le nem szedi a kötelet a kezéről... Miért? Miért olyan fontos az neki, hogy ne egy kötéllel a kezén találjanak rá? Mire ez az önérzet? Ilyenkor? Egy ilyen nyúlszívű karakternél? És persze, amint rájön, hogy sehogy se tudja leszedni a köteleket, utána csak kíhívja a zsarukat. Nem értem.

A többi szereplő nem igazán értékelhető, nem tudunk meg róluk többet, mint amennyit feltétlenül szükséges, megismerünk egy szoros rendőrpartner kapcsolatot, egy másik zsarut egy másik városban, bár még nem igazán tudjuk, ő hogyan kapcsolódik a történetbe, csak a felénél derül ki számunkra igazán.

Az izgalmas thriller helyett egy lassú, részletes krimit kaptunk, ami korántsem baj, csak nem ezt ígérte a regény. Mindenképp a regény számlájára írható a kriminológiai részletesség, a nyomozók és a halottkém munkájának bemutatása. A kezdetben eltérő ügynek tűnő halálesetek érdekes sakkozást biztosítanak az olvasónak, az író hagyja, hogy mi magunk is gondolkodjunk a körülményeken, a bizonyítékokon.

Spencer beteg lelkivilága, paranoid és birtokolni vágyó énképe érdekes alapnak bizonyult, bár kevésnek éreztem a lelki mélységét. Annyit tudunk, hogy ő a nagy farkas a történetben. Valószínűleg azt hiányoltam, hogy a regény jobban belemerül Spencer és Schwartzman kapcsolatának kezdeteibe, aspektusaiba, egykori szépségeibe majd az elrothadásába. Ezért Spencer karaktere abszolút rossz lett, akit az olvasó csak rácsok mögött akar látni és kész. Holott az ilyesfajta pszichológiailag úgymond "beteg" embereknek sajátságos gondolkodásmódja van, amit érdekes lehetett volna olvasni.

Lévén, egy sorozatról van szó, a Kihantolt múlt csak az első rész, de nem valószínű, hogy folytatom, valahogy nem ragadtak meg a karakterek annyira, hogy folytatni akarjam, holott a krimiszál összetettsége nagyon tetszett.

Köszönöm szépen a könyv élményét a Könyvmolyképző Kiadónak!

Danielle Girard: Kihantolt múlt

Értékelésem: Tetszett

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: -

Sorozat: Schwartzman 1.) Kihantolt múlt

Megjelent: 2016

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Oldalszám: 496

Eredeti cím: Exhume

Műfaj: krimi, thriller, pszicho-thriller

Tovább...

Jodi Picoult: Életszikra

"A kérdés nem is az, hogy mikortól számít embernek a magzat, hanem az, hogy mikortól nem számít embernek a nő?"

Nem titok, hogy Jodi Picoult talán a kedvenc íróm, de az biztos, hogy a kedvenc írónőm. A témák, amiket feldolgoz, mind egytől-egyig elgondolkodtatóak, és bár általában agyonrágott csontok, Picoult valahogy mindig hozzájuk ad valamit, annyira a mélyükre ás, hogy bármiről is ír, az hatással van az olvasóra. Regényei tele vannak olyan gondolatokkal, amik megállásra és elmélkedésre késztetnek, ebben a regényében különösen sok ilyen volt.

Az Életszikra ezúttal is egy igen kemény témát dolgoz fel, többet is persze, de az alapja az abortusz, annak utálata vagy támogatása, de mindezek mellett a fanatikusok gondolkodásmódja, a nők lelki világa és érzései a témával kapcsolatban, a vallás kérdése, az apa-lánya kapcsolat mélységei, a családi boldogtalanság, a tettekre sarkalló hit... és még megannyi téma lobog a lapokon.

Hugh túsztárgyaló, egyedül neveli a lányát, Wrent, mindent megtenne érte, bár anya nélkül mindig nehéz egy apa-lánya kapcsolat. Egy nap túszdráma kezdődik meg egy abortuszklinikán, Hugh kapja meg az ügyet, ám hamar kiderül számára, hogy nem átlagos túszhelyzet áll fenn, ugyanis a lánya is odabent van... Szabálytalan lenne a kezébe vennie az irányítást, hisz túl érintett az ügyben, de ki tudná átadni a lánya sorsának kulcsát egy idegen kezébe? Így ház macska-egér játék kezdődik Hugh és a túszejtű, George között, akit történések dominóhullása vezetett ehhez a borzalmas cseledethez... Mindeközben egy ismeretlen lány, Beth, a törvény karmai közé kerül egy törvénytelen abortusz miatt.

A könyv központi témája tehát adott: az abortusz. Jodi Picoulthoz hűen olyan mélyre áshatja magát az olvasó a témában, hogy talán még a saját gondolataiban és véleményében is megrendül. Minden lehetséges oldalról megvizsgálja a kérdést: jogilag, emberileg, lelkileg, pszichológiailag, biológiailag, vallásilag... Mindezeket pedig olyan karakterek életével festi le az olvasó előtt, akik akár a szomszédaink is lehetnének. Sose tudatjuk, mi rejtőzik a zárt ajtók mögött. Ki mit vall igazán. Ki mire lenne képes a hitének kinyilvánítása érdekében...

Hugh egy igazi oltalmazó, de küszködő apafigura, aki az életét adná a lányáért, de fogalma sincs, hogyan bánjon vele; Wren pedig a tipikus anya nélkül felnőtt tinédzser, aki a helyét keresi a nagyvilágban, és csak apja nővérére, Bexre tud anyafiguraként tekinteni. Megvallom, voltak csavarok a műben, az egyik igen kiszámítható volt. Nagyon kiszámítható, de ez cseppett sem rontott az élményen. Beth szála olyannyira kilógott a történésekből, hogy nagyon könnyű volt kikövetkeztetni a dolgokat. A másik fordulat már meglepőbb volt számomra, bár érdemben a kérdéshez nem adott hozzá sokat, csak az emberi sorsok terén volt elgondolkoztató.

Volt azonban valami nagyon eltérő az Életszikrában, ez pedig a kronológia. Picoult ugyanis most játszadozott az idővel, fogta a kronológiai sorrendjét a fejezeteknek és egyszerűen megfordította őket, így pedig a regény legeleje maga a merénylet vége, a regény vége pedig a merénylet napjának reggele. De persze a végkifejletét a merényletnek csak az utolsó fejezetben olvashatjuk, nehogy lelője nekünk a poént. Valahol hatásvadásznak éreztem ezt a felcserélgetést. A kavarodás miatt a regény első fele izgalmakkal teli, de amikor már tizendjére kellett elolvasni, hogy ki hogyan került oda, ami már lezajlott a regényben, egy kicsit kezdtem unni magam. Érezhető is volt, hogy ahogy visszafelé haladt, egyre kevesbbet tudott írni a kezdetekről, egyre rövidebbek voltak a fejezetek.

Persze nem unatkoztam teljes mértékben. Hisz a megfordított időrendi sorrend mellett szépen lassan kikerekedtek az emberek élettörténetei, amit Picoult még mindig zseniálisan tud fűzni, felcserélt kronológiai sorrend ide vagy oda. Minden klinikán lévő ember múltjába betekintést nyerünk, párhuzamosan a történésekkel, így megérthetjük döntéseiket és motivációikat.

Mint mindig, most is imádtam a jogi megközelítéseket, a különböző államok törvényeit a témában, a kiskorúakkal kapcsolatos jogszabályokat. Mindemellett a pszichológiai megközelítés is érdekes volt, ki miért vetemedne ilyesmire, megannyi oka lehet, reális és irreális. A regény megvizsgálja az abortuszt átélt nők helyzetét, lelki világát, okaikat, érzéseiket, vívódásaikat... Soha semmi sem fekete vagy fehér. Minden szürke.

Azt hiszem, még nem olvastam az írónőtől erősen vallásos témájú regényt, persze volt már jelen a könyveiben, de sose főtémaként. Most sem az. És nem is feltétlen maga a vallás volt az érdekes benne, hanem a vallás által kialakult rendíthetetlen hit, ami miatt George végül ilyesmit tett. Ami kéz a kézben jár a fanatizmussal és a terrorizmussal.

"Ha ön valamire azt mondja, nem teheti meg, mivel tiltja a vallása, az helyénvaló. De ha ön azt mondja valamire, hogy én nem tehetem meg, mert az ön vallása tiltja, az már probléma."

Célkitűzésem szerint minden regényét el akarom olvasni az írónőnek, és mostanában felsejlett előttem egy téma, amiről oly szívesen olvasnék Picoulttól, és ha jól tudom, még nem írt részletesen róla. A skizofrénia. Disszociatív személyiségzavar. Tudom, hogy olyan részletes pszichológiai ismertetést kaphatnék erről a betegségről, ha Picoult a szárnyai alá venné a témát, hihetetlenül örülnék neki, mert nagyon érdekel. Remélem, előbb vagy utóbb rátalál a témára.

Jodi Picoult: Életszikra

Értékelésem: Kedvenc

Borító: 5/5*

Kedvenc szereplő: Hugh

Megjelent: 2018

Kiadó: Athenaeum Kiadó

Oldalszám: 368

Eredeti cím: A Spark of Light

Műfaj: krimi

Tovább...

Izolde Johannsen: Megölni a királyt!

Ha Izolde Johannsen, akkor történelem! Tömény mennyiségben. De ezúttal valamiért egy kicsit más volt ez a történet, mint az eddigiek. Kiléptünk a második világháború borzalmaiból, más témákat boncolgathattunk, de ismét valós történelmi helyeket járhattunk be, valós történelmi személyeket ismerhettünk meg a La Fayette sorozat első kötetében.

Lőjük be kicsit a korszakot - én magam például nagyon könnyen elveszek a történelmünk hatalmasságában - 18. század, XVI. Lajos, amerikai függetlenségi háború. Főszereplőnk, Gilbert La Fayette George Washington vezérlete alatt tábornokként dolgozott a függetlenségi háborúban. A La Victoire fedélzetén megismeri Szalma Jasont, a titokzatos mesterlövészt.

A háború közepette furcsa barátság szövődik, miközben a történelmi események peregnek a lapokon olyan testközelbe hozva a családias gyönyörű pillanatokat és a háború brutalitását, hogy akarva-akaratlan is az jár az olvasó fejében, hogy bár olyan, mintha fikciót olvasna, ez mégsem az.

Izolde Johannsen ezúttal olyan olvasóközeli "karaktereket" alkotott, hogy sokszor elfelejtettem, létező személyekről olvasok, és bár biztos került bele fikció is bőven, de a történet kerete mégis valós. És amikor ez tudatosodik, akkor sokkolódik le az olvasó igazán. Személy szerint rám sokkal nagyobb hatással vannak azok a történetek, regények, filmek, amik valós eseményeket taglalnak és mutatnak be, nem véletlenül. A gondolat, hogy eme borzalmakat igazából is átélték, hátborzongató.

Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de úgy éreztem, hogy az írónő Megölni a királyt! regényében sokkal több érzelem bújt meg, mint az eddig általam olvasottakban. Talán azért, mert La Fayette és Jason barátsága volt a központban - és híresen imádom a baráti lojalitás regénybeli és filmbeli példáit. A kettejük közötti párhuzamok, a család, gyermekáldás, gyermekveszteség, a bosszú... megannyi érzelem, hihetetlenmód sokkolt.

Az egészen az sem segített, hogy ismét visszaköszönt az írónő realisztikus, már-már naturalisztikus írásmódja. Nem költőien, hanem a kőkemény valóságnak megfelelően ír. Ha vér folyik, akkor vér folyik. A családias idill és a vérfürdő közötti váltakozás pedig igen éles és gyakori váltásokkal terhelte le az olvasó érzelmi világát.

Bár többnyire bírja a gyomrom a brutalitást, maga a háború és annak mindenfajta bemutatása még mindig érzékenyen tud érinteni, ez csöppet sem meglepő. Az emberi kegyetlenség legmagasabb foka. Izolde Johannsen pedig tökéletesen le tudja festeni ezt a fajta emberképet, a történelmi pontosságok és körítés pedig csak még valóságosabbá teszik a cselekményt.

Ismét történelmi karakterek köszönnek le a lapokról: elolvashatjuk, amint George Washington döntéseket hoz és irányít, ahogy Gilbert La Fayette családjáért és önmagáért harcol, ahogy Marie Antoniette végzetére vár... Az utóbbi szál különösen érdekelt, azt hittem, még a regényben megtörténik a kivégzése, de valószínűleg a következő kötetekre marad, a dolgok tovább lógnak a levegőben, hogy a második kötetben folytatódhasson La Fayette élettörténete...

Köszönöm szépen a könyv élményét, Izolde Johannsen!

Izolde Johannsen: Megölni a királyt!

Értékelésem: Tetszett

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: La Fayette, Szalma Jason

Sorozat: La Fayette 1.) Megölni a királyt!

Megjelent: 2018

Kiadó: Szenzár

Oldalszám: 320

Eredeti cím: -

Műfaj: történelmi

Tovább...

Fern Michaels: Elégtétel

Mivel az első kötetet kiolvastam, gondoltam, lássuk a másodikat is. Aztán most utánanéztem a sorozatnak, és kiderült számomra, hogy vagy két tucat része van a sorozatnak. És bár eddig mindegyik a társaság egy nőjének bosszúját taglalja, nem is értem hogy lehet ennek a sorozatnak ennyi része eredeti nyelven? Hová húzza majd az írónő? És miért?

Fern Michaels New York Times bestseller szerző, több mint 70 millió eladott könyv írója, ehhez képest a Sisterhood azért nem egy zseniális krimi, egy tökéletesen tömegnek íródott limonádé krimi, annak viszont tényleg tökéletes. Úgy hiszem, ez a sorozat valóban a ponyva könyvet közé tartozik, tökéletesen beleillik ebbe a kategóriába.

A történet igen egyszerű: az első kötetben megalakult úgynevezett sisterhood, azaz női társaság tovább ügyködik, mindenkinek olyan démonai vannak a múltban, amiket most bosszú formájában akarnak elűzni, kérdések nélkül segítik és támogatják egymást. Törvényenkívüliek, igazságosztók, önbíráskodók...

A bosszú fogalma is egy érdekes kérdés. Érzelmekkel teli, többnyire negatívakkal. A hátramaradt túlélők bűntudata, a veszteség okozta düh megtestesülése és annak levezetése. Düh, harag, kín, fájdalom, gyász... Megannyi érzelem kapcsolódik hozzá. A regényben ez hol érződik, hol nem, túl limonádé ahhoz, hogy mélyebb érzelmeket és motivációkat taglaljon, többnyire csak a felszínét kapargatja egy bár nagyon jó, de untig elcsépelt témának.

A karakterek mindezek mellett annyira felejthetőek - valószínűleg azért, mert valóban nem ás a dolgok mélyére az író - hogy az első fejezetek alatt nem is igazán tudtam, kik voltak az első kötet szereplői, kellett egy kis idő, mire belerázódtam a kapcsolatokba, személyiségekbe. Ezért a sorozat még mindig jó egy egyszeri, kikapcsolódásnak szánt olvasásra, de nem hagy maradandó élményt.

Mindazonáltal köszönöm szépen a könyv élményét az Álomgyár Kiadónak!

Fern Michaels: Elégtétel

Értékelésem: Felejthető

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: -

Sorozat: Sisterhood 1.) Kesztyűs kézzel 2.) Elégtétel

Megjelent: 2004

Kiadó: Álomgyár Kiadó

Oldalszám: 318

Eredeti cím: Payback

Műfaj: krimi

Tovább...

J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura

Őszintén szólva, még engem is meglepett, hogy ilyen sokáig olvastam A Gyűrűk Urát, de valahol szép is, hogy tavaly megkaptam a három kötetet karácsonyra, egy évvel később pedig megírom róla az értékelést. Olyan kerek ez az értékelés, mint maga a gyűrű.

Egy korábbi értékelésemben már megemlítettem a high-fantasy műfajjal való kapcsolatomat, de akkor most boncolgassuk még egy kicsit. Vannak olyan könyvek, amiket életem során mindenképp el szeretnék ovasni, ha az én műfajom, ha nem, ebbe a "must read" kategóriába tartozott A Gyűrűk Ura is.

Míg kezdetben azt hittem, egy trilógiáról van szó, hamar kiderült, hogy egyedülálló regényt olvasok, amely három kötetbe lett szedve: A Gyűrű Szövetsége, A két torony, A király visszatér. Igen, faragatlan tudatlan tuskó vagyok.

J. R. R. Tolkien minden bizonnyal megalkotta a világ egyik legösszetettebb, legszínesebb és leghatalmasabb high-fantasy világát, aminek még a felébe sem sikerült beletekintenem annyi további regény és történet fűződik hozzá.

Nem elég, hogy saját nyelvet, történelmet, fajokat alkotott a regényeihez, egyre csak kibővítve a világát, de végül sikerült lezárnia is egy hatalmas világ több szálon futó történetét. Ha másra nem is, olvasás közben arra biztos rájöttem, hogy mélyen tisztelem azokat az írókat, akik ilyen szintű high-fantasyt képesek alkotni. El sem tudom képzelni, mennyire öszetett gondolkodás kell hozzá, élénk fantázia és határtalan történetvezetési képesség.

És bár igazán zseniálisnak tartom ezt a műfajt, valamiért mégsem sikerül teljes mértékben kiélveznem, valahogy elveszek bennük, de valószínűleg ez szimplán csak az én olvastalanságomnak köszönhető. Ezúttal úgy emelkedtem felül ezen a problémán, hogy a regény kiolvasása után végignéztem a három nagy filmet - amiket mellesleg még sosem láttam, csak és kizárólag azért, mert először a könyvet akartam elolvasni, de mikor azt mondtam, hogy sosem láttam még a filmeket, az emberek valamiért hajlamosak voltak úgy nézni rám, mintha három fejem nőtt volna, így szerencsére ezt is sikerült orvosolnom.

A filmekkel együtt pedig egy csodálatos világ tárult elém, tág és hatalmas, mégsem oly határtalan, hogy elvesszek benne. Valószínűleg A Gyűrűk Ura is arra a sorsa jutott, mint a Trónok harca. Valamennyire szeretem könyvben, ám a mozivásznon valamiért élvezhetőbb, színesebb, emészthetőbb. És bár A Gyűrűk Ura nem ezernyi szálon fut, többnyire csak kettőn, mégis éppoly szerteágazó.

Ha már a történetvezetési szálaknál tartunk: nagyon zavart. A három kötet öt részt rejt, és miután a Gyűrű Szövetsége szétválik, az ötből át kellett olvasni egy teljes részt, hogy végre visszajussak Frodóhoz. Ilyen téren A tűz és jég dala sokkal olvasóbarátabb, bár ott is több száz oldalakat kell elolvasni, hogy végre a kedvenc szereplőinkhez, szálainkhoz érjünk, olyan tömérdek sok szálon fut a cselekmény.

A regény eleje nagyon magával ragadott, úgy éreztem, mintha egy igazi mesekönyvet olvastam volna. Gördülékeny volt, bevezette a szereplőket, akiket végigkísértünk útjukon, és bár mindenkinek Frodó a kedvenc karaktere, nekem Samu volt a mindenem (bár nem tudom a filmekbeli Sam miért lett végül Samu, de jó).

Ugyanis míg Frodó egy küldetést hivatott véghez vinni az egész regényben, a majdnem 2000 oldalban, addig Samu... nem. Samunak nem is kéne ott lennie, csak és kizárólag azért megy Frodóval, mert mellette akar lenni. A hű és lojális barátság egy olyan foka itatja át A Gyűrűk Ura lapjait, ami végtelenül ritka, és azt hiszem, ez tetszett az egész regényben a leginkább. Ezt jelenti nekem A Gyűrűk Ura. Nem holt seregeket, egy hatalmas mindent látó szemet, fantasy lényeket, hobbitokat, suttogó gyűrűt a mindenek felett... hanem az örök és odaadó barátság próbáját, amit Samu és Frodó kiállt a nagy kaland alatt.

A regény további részében hol elveszett az érdeklődésem, hol ismét belehabarodtam a történetbe. Engem még a sok leírás sem zavart, ami miatt sokan elengedték a regényt, bár Tolkien tényleg nagyon szeret leírásokat írni. Nem fogom részletesen kivesézni a regényt, majdnem mindenki ismeri a történetet, vagy a könyvekből, vagy a filmekből. Rengeteg aspektusában imádom a sztorit: a gyűrű, mi csábít; imádtam Szauron mindent látó szemét, Gandalf bölcs és odaadó segítségnyújtását, Aragorn színtiszta emberi bátorságát, Legolas és Gimli párbeszédeit (főleg a filmekben), Gollam történetét a múltjával együtt... Rengeteg mindent, és nagyon jól tudom, hogy még közel sem ástam bele eléggé magam a világába csupán azzal, hogy elolvastam a regényt és megnéztem a filmeket. És tudom, a határ még a csillagos ég, hisz következik A Hobbit, mind könyvben, mind filmekben, A szilmarilok... és még megannyi regény a témán és Tolkien fantasy világán belül. Majd egyszer...

J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura

Értékelésem: Tetszett

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Csavardi Samu, Gandalf, Aragorn, Éowyn

Megjelent: 1955

Kiadó: Európa Kiadó

Oldalszám: 1774

Eredeti cím: The Lord of the Rings

Műfaj: fantasy, high-fantasy

Tovább...