Baráth Viktória: Egy év Rómában

Baráth Viktória egy regényéhez volt csupán eddig szerencsém, ami közel sem nyerte el a tetszésemet. De mindig szívesen adok újabb lehetőséget íróknak/írónőknek, mert előfordulhat, hogy csak egy-egy regényük nem nekem íródott, így volt ez A főnökkel is.

Az Egy év Rómában esetében először a borító ragadott meg, ami valóban gyönyörű. A második a történet fő színtere: Róma, ahová még sosem volt szerencsém eljutni, egy könyvön keresztül azonban mindig szívesen meglátogatok messzi tájakat. A harmadik ok a regény nagyon pozitív százalékaránya a molyon. Bevallom, kíváncsivá tett, nagyon. Úgyhogy fejest ugrottam. És Istenem, de jól is tettem...

A történet elején azon az állásponton voltam, hogy ez is egy csalódás lesz. A főszereplőnőnk, Leila, karaktere egy végtelenül ellenszenves benyomással kezdett. A történet eleje egy lecsúszó, önmagára aligha tevő, felszínes nőt mutatott be, akivel nem igazán tudtam együttérezni, holott már az elején éreztem, hogy valamilyen tragédia bújik meg a háttérben, mivel ez csak a regény felénél derült ki, addig képtelen voltam empátiát érezni Leila irányában. Egyik pasitól a másikig ment, felszínes egyéjszakás kalandok, mert büntetni akarja magát valamiért, de mindezek felett a leginkább az írás iránti hozzáállása miatt haragudtam nagyon a karakterre. Rögtön a szememet forgattam, mikor megtudtam, hogy még a főszerkesztővel is kavart, tipikus. És habár egy hatalmas szívességet akar tenni neki egy római úttal és egy regényírási lehetőséggel, Leila csak a száját húzza és hisztizik egy sort, mint egy gyerek. Mérhetetlenül idegesített.

A legtöbb írói álmokkal rendelkező egyén ölni tudna egy olyan lehetőségért, amit az ölébe dobtak, de Leila hozzáállása a továbbiakban sem javult. Mindenki felé undorral és ellenszenvvel fordult, aki csak segíteni akart neki, miközben úgy akarta, hogy minden az ölébe hulljon, hogy közben nem tesz érte semmit.

A római út alapötlete nagyon tetszett. Leila feladata ugyanis abban állt, hogy elutazik egy évre, tapasztalatokat és élményeket szerez, amiket egy regény formájában ki is ad magából. Még ha ő ezt nem is akarta megtenni. A romantikus regényekhez illő tragikus múlt végig ott lebegett a háttérben, de mivel az olvasó előtt titok maradt egy ideig, én csak egy lecsúszott nő szenvedését és hálátlanságát szűrhettem le, akinek a gondolatmenete sokszor irritált és megbotránkoztatott. Nem tudtam mire vélni azt, hogy dacolt azokkal, akik segíteni szerettek volna, és szívességet akartak tenni neki.

Aztán, nem is tudom, hogy hol, bekövetkezett egy fordulópont. Azt hiszem, ez Jonathan Raymond atyához köthető, aki egy nap felbukkant, mint túravezető Róma berkein belül. Leila karaktere kezdetben elutasító, majd amint elengedi az írást, és úgy dönt, hogy saját lábára áll, elkezdtem tisztelni a karakterét. Amint egyre szorosabbá fonódik a barátság közte és az atya között, a jeleneteik üde színfoltok voltak, minden beszélgetésükkel és pillanatukkal együtt. Egyszerűen úgy éreztem, ez nem egy romantikával teletömött klisés erotikus regény, nem. Ez egy rengeteg szép és megható gondolatokkal és pillanatokkal teli történet a bizalomról, az újrakezdésről és a szeretetről.

Persze, így is voltak benne kiszámítható momentumok, például fájlaltam a Fabioval kapcsolatos kavarást, annyira feleslegesnek, sőt: rontó tényezőnek érzékeltem Leila és Jonathan csodálatosan szép kapcsolata mellett, ami még akkor is végtelenül érdekes volt, mikor csak barátságként volt jelen. Fabio csak rontott az összképen, a pálfordulása pedig már egyenesen gyanús volt, mégsem esett le semmi...

Jonathan karaktere is eltért a megszokott alfahím idiótáktól. Pontosan egy ilyen személyiségre vágytam egy könyvben, egy odaadó barátra, társra, nem egy bunkó majomra. A papi léttel vált együtt egy végtelenül érdekes és összetett karakterré, akinek az életútja szintén érdekes és mély ahhoz, hogy komplex kép alakulhasson ki róla.

Számos olyan kis hintés volt a regényben, ami az olvasó számára nyilvánvaló volt, kis utalás arra, hogy Jonathan mit érez, ami persze az olvasó számára teljesen tiszta, de Leilának valamiért nem hagyta az író, hogy leessen, ez időnként bosszantó tudott lenni, de túltettem magam rajta. Már önmagában ez is árulkodó jel lehetett volna számomra, de abban a tudatban voltam, hogy egy kis klisétenger minden ilyen regényben van.

A történetben elültetve volt egy csepp Britget Jones jelleg, ami csak megfűszerezte Róma aranyos légkörét, Leila és Jonathan barátságát, amit az írónő nagyon szépen, lassan épített fel, pont úgy ahogy kell, nem sűrített bele mindent, ami nem illett oda, csak hagyta, hogy kialakuljanak a dolgok, a barátságból a szerelembe. Nagyon élveztem.

Spoileres bekezdés:

El nem tudom mondani, mekkora meglepetésként ért a vége. Konkrétan felnéztem és kicsúszott a számon, hogy "Mi?", komolyan? Baráth Viktória így elénk dobja, hogy amúgy helló! Semmi sem az, aminek látszik. Ez a fajta könyv a könyvben csattanó nagyot ütött és szinte már-már csalódott érzést keltett bennem, mert az nem lehet, hogy Jonathan olyan valójában nem létezik. Holott a kis utalások, a történet végének fordulatai, a szereplők drámai pálfordulásai, mind-mind intő jelek lehettek volna, mégse jöttem rá, ezért nagyon hirtelen fejbe kólintott.

Spoiler vége.

Összességében elmondhatom, hogy nagyon örülök, hogy még egy esélyt adtam Baráth Viktóriának, mert ez a regény nagyon tetszett, kimondottan az is, hogy egyedülálló kötet, nem sorozat, de ezek után rögtön lecsaptam egy másik könyvére, ami már csak arra vár a polcomon, hogy levegyem.

Köszönöm szépen a könyv élményét az Álomgyár Kiadónak!

Baráth Viktória: Egy év Rómában

Értékelésem: Kedvenc

Borító: 5/5*

Kedvenc szereplő: Jonathan

Megjelent: 2018

Kiadó: Álomgyár Kiadó

Oldalszám: 506

Eredeti cím: -

Műfaj: erotikus, romantikus