Suzanne Collins: Énekesmadarak és kígyók balladája

Nem feltétlenül tartom jó ötletnek, hogy előveszünk egy régen méltán nagyot ment és szeretett sorozatot, ez esetben trilógiát, és tovább rágjuk a már így is lerágott csontot. Az Éhezők Viadala remek trilógia volt, főleg annak fényében, hogy bár enyhe túlzással, de ráhúzható a mai világunkra, ahogy az évek telnek egyre inkább, ami végtelenül szomorú és dühítő egyszerre, amire most nem akarnék kitérni sem...

Ha van még mit elmesélni egy történetről, akkor érdekes perspektívákat nyithat meg egy új rész az univerzumban. Egy távoli jövő vagy egy előzménytörténet formájában. Nem mondom azt, hogy Az Éhezők Viadalában nem lenne még sok elmesélni való, Suzanne Collins nagyon sokrétű és kidolgozott világot alkotott meg, amelyben sok sors történetét lehetne még elmesélni. De sokszor egy tökéletesen megírt, szeretett trilógiát érdemes magára hagyni, nem pedig tovább vinni, hogy elszürküljön a többi között…

Ezekkel a gondolatokkal kezdtem bele az Énekesmadarak és kígyók balladájába, ami voltaképpen egy előzménytörténet, méghozzá nem egy kimondottan pozitív karakter előzménytörténete, ami még érdekesebb fényt vetít a sztorira.

Coriolanus Snow sokaknak ismerős lehet az eredeti trilógiából, Collins ebben a regényben azt akarta lefesteni az olvasó előtt, hogyan is vált egy fiatal diákból az a személy, akit a trilógiában annyira megvetettünk.

Az Éhezők Viadala még gyermekcipőben jár. Az esemény kidolgozása zajlik, amelyre diákok segítségét kérik. A lázadók büntetése végett minden körzetből egy fiút és egy lányt vetnek egy arénába vérre menő küzdelem céljával, amely szórakoztatóelemnek minősül a gazdagok körében. Minden versenyző mellé egy diákot rendelnek ki mentornak.

Coriolanus családjával apja halála után bár előkelő névvel rendelkezik, de korántsem a gazdagok sorát erősíti, egy tizenkettedik körzetit kap mentoráltnak, Lucy Gray Bairdöt, a végtelenül színes és érdekes személyiséggel megáldott lányt. A sztorit nem is húznám tovább.

Nem mondom azt, hogy felesleges volt megírni a sztorit. Az olvasása közben nem tudtam eldönteni, hogy Coriolanus rokonszenves vagy ellenszenves, valahogy végig afelé hajlottam, hogy jó ember, hisz az olvasó miért olvasna végig egy 400 oldalas könyvet (ami szerintem ezúttal kicsit túlírtra sikeredett), csak hogy megismerje egy ellenszenves személy sorsát.

Nem, igenis láttam a hibáit, de tényleg azt hittem, hogy ebből valami jó is kisülhet, és ez a kettősség tetszett. Az viszont már nem annyira, hogy a „mindent megtennék a családomért, barátaimért és a szeretett lányért” srácból egyik fejezetről a másikra az lett, aki megöleti a barátját és puszta kézzel akarja megölni a szeretett lányt…

Vagy én siklottam el a váltás felett, vagy finomabban kellett volna ezt eszközölni – hozzáteszem a filmen sokkal több vívódást láttam a karakteren, és kicsit jobban átjött a pálfordulás, de a könyvben valahogy nem.

Lucy Gray karaktere nagyon szépen lett kivitelezve, az ő szemszögére sokkal kíváncsibb lettem volna…

Hogy a sorozat (ismét) befejezett lehessen, és a hátam mögött hagyhassam, ezt is elolvastam, de természetesen nem ütötte meg a trilógia szintjét – valószínűleg nem is ez volt a cél és nem is kell neki – nem állítom, hogy felesleges kötet volt, de a trilógia meglett volna nélküle.

Suzanne Collins: Énekesmadarak és kígyók balladája

Értékelésem: Tetszett

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Lucy Gray

Sorozat: Az Éhezők Viadala 1.) Az Éhezők Viadala 2.) Futótűz 3.) A kiválasztott #Énekesmadarak és kígyók balladája

Megjelent: 2020

Kiadó: Agave könyvek

Oldalszám: 448

Eredeti cím: The Ballad of Songbirds and Snakes

Műfaj: disztópia, sci-fi