Immáron Marie Lu is erősíti azon írók sorát, akik fogtak engem meg a kicsi, érzékeny lelkemet és jól a földre hajították, rátapostak és kegyetlenül otthagyták.
Igen. Határozottan.
És ezt egy-két mondattal érte el, csak így, egyszerűen, a könyvnek a végén.
Na, de szépen, sorjában.
Valamiért a regény első fele egyáltalán nem kötött le annyira, mint az első rész. Valahogyan elkótyavetyélt a polcomon, néha-néha elővettem, beleolvastam, majd mindig elhúztam a szám, mondván: most másra vágyom. De általában az ilyen elkótyavetyélt műveket egy idő után előveszem és ráerőltetem magam az olvasásra. Ez most is így volt.
Nem tudom, miért nem kötött le. Marie Lu egyedi és nagyon jó disztópiát hozott létre, amit elég nehéz mostanában. Ő valóban az államra, az államformára, a lázadásokra és a jövőbeni állapotokra helyezi a hangsúlyt. Az első részét annyira imádtam.
A második első fele viszont csalódás volt emiatt, ezért sokáig gondolkoztam rajta, hogy 4 pontot adok a könyvnek. Megvallom, féltem, hogy Lu is beleesik abba a hibába, hogy egy trilógia középső részét úgynevezett „átmeneti kötetre” alkotja meg, ami csak átvezet a bevezetésből a végkifejletbe.
Ez egy kicsit azon érződött, hogy nagyon a kapcsolatokra helyezte a súlyt. June és Day kapcsolatára, majd Tess és Day kapcsolatára, aztán June és Anden kapcsolatára. Sokszor nem tetszett June gondolatmenete, sokszor idegesített Day bizonytalansága, Tess úgy ahogy volt idegesített. Feleslegesnek éreztem a tinidrámát Tess részéről.
A történet azonban feszült izgalomban halad tovább. Lu kiválóan vezeti az olvasóit, egyszer erre húz minket, egyszer arra, míg nem már fogalmunk sincs, hogy kinek higgyünk, kiben bízhatunk. Ki barát? Ki ellenség? Ki kinek a cinkosa? Ki kit fizet le?
Briliánsnak vélem azt, amit Lu felépített. Az állam, a belső lázadások és ami az egésznek a hátterében van… Szerintem ez az egyik legjobb disztópia, amit valaha olvastam.
A regény második fele ismét visszatért a sínre. Imádtam. Kapkodtam a fejem, rohantam Day oldalán a vonatok tetején, együtt gyötrődtem June-al, magamban azt latolgattam kiben bízhatnánk meg. Amint pörögtek az események rájöttem, hogy ez nem egy „átmeneti” középső rész. Ez egy jól megérdemelt második része egy briliánsan felállított disztópiának.
Aztán eljött az utolsó két fejezet és akkor Lu fogta a szívem és széjjelszakította, mert úgy tartotta kedve. Miért nem létezik egy igazán jó regény sem anélkül, hogy ne tenné ezt velem? Hihetetlen.
A harmadik rész még sehol, de én már összetörve állok.
Nagy mersz kell majd ahhoz, hogy elolvassam a harmadik részt. Amennyire ismerem magam, valószínűleg nem fogom tudni megállni.
Remélem, Lu nem fog cserben hagyni és kitalál valamit ezek után, különben porba dobom minden reményem. Ennek a sorozatnak egy igazi, nagy és boldog happy enddel kell végződnie majd, egy méltó befejezéssel kell búcsúznia tőlem, vagy nagyon dühös leszek!
Hallod, Lu?
Marie Lu: Született tehetség
|
Értékelésem: Kedvenc
|
Borító: 5/5
|
Kedvenc szereplő: Day
|
Sorozat: Legenda
1.)
Legenda
2.)
Született tehetség
3.)
Bajnok
|
Megjelent: 2013
|
Kiadó: Könyvmolyképző
|
Oldalszám: 358
|
Eredeti cím: Prodigy
|
Műfaj: disztópia,
ifjúsági, romantikus
|
0 comments:
Megjegyzés küldése