Richelle Mead: A halál csókja

Szóval a harmadik részen átrágva magam az egyik felem zokog, a másik felem pedig kapna a következő rész után. Bevallom egyáltalán nem szeretem, ha valami rossz véget ér, bár még csak a sorozat felénél tartok, tehát ettől még nem kell aggódni, mert bármi megtörténhet. A lelkem mégis fáj, Mason halálán túltettem magam, na de most...

A Vámpírakadémián sodródnak az események, mint mindig. Rose és Dmitrij igyekeznek ellenállni a vonzalmuknak, miközben Rose a Lissa és közötte lévő szoros kapcsolattal is küzd, ugyanis unos-untalan Lissa és Christian enyelgéseit kell néznie, amikor a véletlen folytán Lissa fejébe keveredik. Mindemellett kiderül, hogy Viktor Daskov-ot - aki elrabolta Lissát, hogy saját önös érdekeire felhasználhassa - még nem ítélték el, tehát fennáll a veszély, hogy nem kerül börtönbe. Rose minden lehetséges követ megmozgat, hogy részt vehessen a tárgyaláson, de lehetséges, hogy követelései nem hallgattatnak meg. Ha mindez még nem volna elég, Rose különös jelenéseket kezd látni, méghozzá a nemrégen meghalt barátja, Mason szelleme kísérti. De vajon mit akar Mason szelleme tudatni vele, amikor az Akadémia egyik részére mutat? A csapásoknak még mindig nincs vége, ugyanis a problémák közepette megkezdődik a hat hetes terepgyakorlat, ahol a végzős dampyrok utolsó megmérettetésként az érettségi előtt bemutatják a tudásukat. A terepgyakorlat lényege, hogy minden dampyrhoz beosztanak egy morát, akit a testőrnek éjjel-nappal felügyelnie kell, miközben a tanárok strigának öltözve bármikor rátámadhatnak a morákra. Rose biztos benne, hogy Lissát kapja, mivel a jövőben is ő lesz a Dragomirok utolsó leszármazottjának a testőre, azonban, mint már említettem a problémák hosszú sora még mindig tart, ugyanis Rose nem a legjobb barátnőjét Lissát kapja védencének, hanem Christiant...

El nem tudom mondani, hogy mennyire megörültem, mikor kiderült, hogy Rose Christiant kapja, ugyanis Christian karaktere egyre rokonszenvesebb számomra. Imádtam a szellemes párbeszédeiket, a csipkelődéseiket és amúgy a kapcsolatukat, ugyanis látszólag utálják egymást, erre bizonyíték a folytonos csipkelődésük, de mélyen mindketten tudják, hogy barátok és képesek lennének meghalni is a másikért. Rose és Christian a két kedvenc karakterem hat hétig összezárva - maga a tökély. :D

"Nagy csalódásomra Christian nem süteményt sütött.
– Mi ez? – kérdeztem, amikor kivett egy tál valamilyen nyers darált húst a hűtőből.
– Hús. – válaszolta, majd a vágódeszkára borította.
– Azt tudom, te idióta. Milyen hús?
– Darált marha. – Kihúzott még egy tálkát, majd még egyet. – Ez pedig borjú. És ez itt sertés.
– Tyrannosaurusokat kell megetetned?
– Csak ha éhes vagy. Ebből vagdalt hús lesz.
Rámeredtem.
– Három fajta húsból?
– Miért enne az ember egy vagdalt húsnak nevezett ételt, ha nem azért, hogy tisztességes adag húshoz jusson?
Megráztam a fejem.
– El se tudom hinni, hogy ez még csak az első napom veled." (részlet Rose és Christian párbeszédéből)

A terepgyakorlat nagyon tetszett. Szinte mindig azt vártam, hogy mikor ugrik ki egy tanár (remélhetőleg Dmitrij) egy bokorból és támadja meg Christiant vagy Rose-t. Mellékesen megemlítem, hogy Rose megkapta a molnyija tetoválásait miután megölt két strigát az előző kötetben. Teljesen normális módon, teljesen normális tetoválást kapott, amiket a szalonokban is készítenek. Nem is értem, miért gondoltam, hogy ezek a "titokzatos" molnyiják csak úgy maguktól jelennek meg a bőrön, miután a dampyrok megöltek egy strigát, mint a Vámpírnaplók negyedik évadában, ahogyan Jeremy testén megjelenik a tetoválás miután vámpírt ölt. Téves utakon jártam, majd kiderült, hogy ez sokkal hétköznapibb, mint gondoltam. :D

Esedezem a sok Dmitrij-rajongó bocsánatáért, nehogy megkövezzetek emiatt, de Dmitrij kezd egy kicsit puhány lenni számomra. Hol a jól megszokott és ellenállhatatlan féltékenykedés, mondjuk Adrian-re? Hol a tökös fellépés? Ezek helyett sok lelkizés maradt, beszélgetés, séta-séta... Valamiért számomra ez kezdett kihűlni, egészen az utolsó szász oldalig... Mindezek mellett még mindig szánom, hogy alig tudok valamit Dmitrijről. Mit meg nem adnék azért, hogy halhassam az ő gondolatait is, az egészen más szemszöget nyújtana. Sajnos még mindig túl ismeretlen a karaktere. Mindezek ellenére szeretem őt, nem tudnám nem szeretni, de mégis kevés.

 

Az utolsó száz oldal pörgött, mint eddig mindig, most is a könyvhöz szögezett. A végjáték ütős lett, az utolsó pár oldal pedig majdnem zokogásra késztetett. Voltak a regényben unalmasabb részek, de hamar elmúltak. Legnagyobb ámulatomra kezd Adrian karaktere átcsapni a beképzelt, titokzatos és elvont gazdag "alkoholistából", a humoros, szerethető és szellemes barátba, aki így szintén kezd a kedvencemmé válni.

"– Nézd, Adriannak semmi köze ehhez az egészhez. Nem is tudott róla. Tatjana ötlete volt, és még ő sem tett igazából semmit. Ez csak egy hosszútávú terv, és csak a királynőé, nem Adriané.
– Akkor te honnan tudsz róla? – követelt magyarázatot Christian.
– Onnan, hogy elmondta nekem. Attól tartott, hogy rámászok Adrianre.
– Tényleg? És kiállták a szerelmünkért? – kérdezte Adrian.
– Fogd be! – válaszoltam." (részlet Rose, Christian és Adrian párbeszédéből)

Szóval hajrá Richelle Mead én melletted állok, bármit is csinálsz, csak azt ajánlom, hogy simítsd el a dolgokat, mert kezdek nagyon aggódni a kedvenceim lelki üdvéért. Hol a negyedik kötet?!

Richelle Mead: A halál csókja

Értékelésem: Kedvenc

Borító: 5/4

Kedvenc szereplő: Christian, Dmitrij, Rose, Adrian

Sorozat: Vámpírakadémia 1.) Vámpírakadémia 2.) Dermesztő ölelés 3.) A halál csókja 4.) Véreskü 5.) Örök kötelék 6.) A végső áldozat

Megjelent: 2008

Kiadó: Agave Könyvek

Oldalszám: 322

Eredeti cím: Shadow Kiss

Műfaj: fantasy, ifjúsági, romantikus, urban fantasy

Tovább...

Richelle Mead: Dermesztő ölelés

Kezd teljesen rabul ejteni a sorozat, méghozzá olyannyira, hogy a második résszel egy nap alatt végeztem, pedig nem rövid olvasmánynak bizonyult. Az első kötet elkezdésével voltak aggályaim, de végül örültem, hogy belevetettem magamat Richelle Mead a megszokottól távol eső vámpírtörténetébe. Mead tud írni, remekül tudja az olvasót a könyvhöz "ragasztani", nálam már bizonyított. 

A szereplők egyre kedvesebbek a számomra. Rose szellemes beszólásai és magabiztos, harcos jelleme elérte, hogy a ritka alkalmak egyike megtörténjen: szeretem a főszereplőnőt. Ez nem fordul elő gyakran, tekintetbe véve, hogy inkább a fiú-férfi főszereplőkért vagyok oda. A szerethető női karakter megformálása sokkal nehezebb, mint azt az ember hinné és erre csak nemrég jöttem rá. Női olvasók révén mi mind a mondhatni "alfa hímekért" vagyunk oda. Igen, így van, ez természetes. :D És a kedvenc férfikarakterünk "szerelme" sokszor ellenszenves számunkra, ez zsigerből jön, ez van. Nagyon ritka az a felállás, ha mind a két főszereplő szimpatikus. És ezt Richelle Mead-nek sikerült létrehoznia, ezért külön elismerés jár.

Ha már alfa hímeknél tartunk, akkor Dmitrij is bekúszik a képbe. Kétség sem fér hozzá, hogy szeretem a karakterét - ez ismét zsigerből jön, de ki ne szeretné a harcos félistent? :D Ennek ellenére még mindig kevés. Nagyon kevés. Dmitrij karaktere még mindig ködös, szeretnék róla többet tudni, sokkal többet. Ez az egyik negatívuma annak, hogy csak Rose szemszögéből követhetjük végig a történetet. Alfa hímek még mindig: Adrian. Egy új férfikarakter, aki felfigyel a mi Rose-unkra, tehát előrelátóan egy újabb szerelmi háromszög van kilátásban, hogy még jobban megbonyolítsuk Rose és Dmitrij kapcsolatát. Még mindig tart az alfa hímek sora: Christian. Kellemes meglepetésként ér, hogy kezdem egyre jobban megkedvelni, mert egy kicsit Rose karakterére hajaz, csak a másik nem képviselője. Már nem annyira alfa hím, de még mindig hím: Mason. Mason, aki se nem titokzatos, se nem nagyszájú, ő csak egyszerűen Mason, a kedves és vicces haver. Szóval férfi karakterekből van elég, ezért is érdemes nyomon követni a sorozatot. :D

Erősen ajánlom, hogy akkor olvasd a sorozatot, ha már be van készítve a következő kötet, különben fizikai fájdalom lesz abbahagyni. Nem túlzok, nem szoktam. Na, jó, szoktam, de higgyétek el, most nem túlzok. :D Én már kezdem is a következőt...

Richelle Mead: Dermesztő ölelés

Értékelésem: Kedvenc

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Dmitrij, Rose, Adrian, Mason, Christian

Sorozat: Vámpírakadémia 1.) Vámpírakadémia 2.) Dermesztő ölelés 3.) A halál csókja 4.) Véreskü 5.) Örök kötelék 6.) A végső áldozat

Megjelent: 2008

Kiadó: Agave Könyvek

Oldalszám: 306

Eredeti cím: Frostbite

Műfaj: fantasy, ifjúsági, romantikus, urban fantasy

Tovább...

Max Brooks: Z World War (Z világháború)

Tudom, hogy jó sokáig húztam a bejegyzést, nem tudom mi lehet az oka. Vegyes érzelmeim vannak a könyvvel kapcsolatban, két hónapba telt, míg elolvastam, aminek nem azaz oka, hogy a könyv rossz. Nem, erről szó sincs, sőt, bátran kijelenthetem, hogy Max Brooks a maga módján zseni, amit pedig alkotott az fenomenális (mostanában ez a kedvenc szavam). Az olvasás lassúságának az lehetett az oka, hogy az írásmód kicsit mélyebb hangvételű, nagyon komoly, csöppet sem egy lenge olvasmány. Brooks egyedi felépítéssel látta el a regényt, egy úgymond kitalált dokumentumkönyvet alkotott. Zseniális ötlet, és zseniálisan véghez is vitte.

A történetnek nincs főszereplője. Talán maga Max Brooks vált a mű főszereplőjévé. Ő maga egyfajta "újságíró-riporter" féleségként tűnik fel a színen és a bevezetésben kifejti, hogy miért alkotta meg a regényt. Több megnevezéssel is illette a háborút: harmadik világháború, zombiháború, végül a Z világháború mellett döntött. Elárulta, hogy a könyv megírásával az a célja, hogy az emberek tisztában legyenek a háború kialakulásával, folyamatával és legyőzésével - tehát: úgy írta meg a regényt, mintha valóságos háborút festene le elénk. Bevallom cseppet sem erre számítottam. A film után egy Gerry Lane-t vártam, aki a zombikkal küzd, ennek ellenére kitalált interjúk sorával találtam szemben magam, ami megrázóbbnál megrázóbb szemszögeket mutattak be nekem. Aztán rájöttem, hogy a dokumentum-jelleg miatt válik Brooks regénye hátborzongatóan valóságossá. Egyedi, találó és érdekes. A dokumentumkönyv formától olyan érzésed van, mintha tényleg megtörtént eseményeket, igazi interjúkat olvasnál és ezáltal a háború minden egyes részletét, szegletét megismered egészen a csatatér kellős közepétől egy katona szájából, egy olyan ember elbeszélésig, akit gyerekkorában ért a háború és a családja elmenekült északra, ahol az emberek habár nem voltak a háború közepében, mégis egymás ellen fordultak a túlélés érdekében. Megannyi szempont, megannyi karakter - szinte el sem hiszem, hogy Brooks képes volt ennyi személyiséget felépíteni, ennyi stílussal és véleménnyel. Hihetetlenül nehéz lehetett.

"Mi voltunk a földön az uralkodó életforma, de megfosztottak az önbizalmunktól. Megtört, elgyötört faj lettünk, a kihalás szélére kerültünk, és már annak is örülni fogunk, ha a holnap valamivel kevesebb szenvedést tartogat a mánál." (részlet a Z World War című könyvből)

A történet lépésről lépésre indul. Hol is kezdődne a háború, ha nem Kínában? Kuang Csingsu, egy körzeti orvos hívást kap és egy olyan esettel találja szemben magát, amit sehogy sem ért. Harapás általi veszettség. Megtaláltuk a nulladik beteget: egy tizenkét éves kisfiút. Ezután áttérünk Tibetbe egy bizonyos Nuri Terevaldi elbeszélését olvassuk, aki csempészként tengődött. Ismét ugrunk egyet Stanley MacDonald-hoz, a kanadai veteránhoz. Brooks pontok leírásokkal döbbent minket, mintha valóban megtörtént eseményekről mesélnének az interjúalanyok, tények hosszú sora, amik mégis kitalációk. Fernando Oliveira, a janomami indiánok egyik tagja szerint a fertőzés Kínából indult szervkereskedelemmel. Ismét új alannyal van dolgunk: Jacob Nyathi, aki hajókapitány a Karibi Államszövetségtől, majd Jürgen Warmbrunn, az Izraeli Titkosszolgálattól, aztán Szaladin Kaden beszél, egy Palesztín egyetemi tanár. És az interjúk hosszú sora folytatódik, végeláthatatlanul.

Mindeközben az agyvelők loccsannak ám rendesen, gyenge idegzetű lévén néha fintorogtam egy sort, de mivel zombikról van szó, nem is számítottam másra. Brooks egyedi regénye nagyon kidolgozott, részletekben gazdag alkotás lett, ami mögött biztosan sok a háttér- és kutatómunka. Le a kalapom előtte, amiért mert valami újat alkotni. Nem egy szórakoztató regény, rugalmas, gördülékeny eseményekkel, kiszámítható szereplőkkel. Ez ennél sokkal mélyebbre, komolyabbra és hitelesebbre sikerült. Talán ezért nem olvastam annyira egyszerűen, ennek ellenére tetszett, nagyon is, ahogyan maga a film is. Ajánlani tudom, kezeskedni érte már nem. :)

Max Brooks: Z világháború

Értékelésem: Tetszett

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: -

Megjelent: 2006

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 408

Eredeti cím: World War Z

Műfaj: disztópia, horror, thriller

Tovább...

J. A. Redmerski: A soha határa

Kihagyhatatlan.
Egyedi.
Derűs.
Vidámmá tesz.
Elszomorít.
Nem hagy nyugodni, mert ez,
Camryn és Andrew története.

KEDVENC

Oké, most ilyen betűjátékos kedvemben vagyok. Szóval, térjünk a lényegre. Ismét egy romantikus regény, mégis más, mint a többi. Az első pár fejezet kissé eltántorított az olvasásától, mert túl közhelyesre, alpárira sikerült, ami nagyon nem az én stílusom, de mégsem adtam fel, ugyanis nem szokásom és lássanak csodát, milyen jól tettem. Ugyanis ez a könyv hihetetlenül jó. Megvan benne minden, ami kell: váltott szemszögű fejezetek, egy aranyos és reális főszereplőnő, egy belevaló és ellenállhatatlan főszereplősrác, humor, némi izgalom, családi dráma, szerelem, sírás és végül Happy End. Minden egy könyvön belül.

Camryn Bennett, egy húszaséveiben járó lányka, aki súlyos múltbéli tragédiát cipel a vállán, egy nagyszájú, csacsogó barátnővel és egy titkos vággyal, ami arra ösztönzi, hogy végre lépjen ki a szürke mindennapokból. Nemsokára meg is kapja ehhez a végső rúgást, amikor az állítólagos "legjobb barátnője" örökre megharagszik rá egy olyan dolog miatt, amit Cam nem is követett el. Ekkor fog egy hátizsákot és felszáll egy buszra, hogy maga mögött hagyjon mindent és mindenkit. A sors hozza úgy, hogy erre a buszra száll fel Andrew Parrish, a jóképű fiatal, aki az apja halálos ágyához igyekszik.

Amint Cam felszállt arra a buszra és megpillantotta Andrew-t, tudtam, hogy elvesztem. A történet olyannyira magával sodort, hogy észre sem vettem és pár óra alatt végeztem a könyv felével - ami sajnos azt jelenti, hogy miután összejöttek kicsit unatkozva olvastam, mert nem igazán történt semmi egy ideig, mintha elveszett volna az a bizonyos izgalom, ami addig élt, míg húzták-vonták egymást. A kettejük közötti lassan kialakuló barátság, majd szerelem olyannyira őszinte, kedves és irigylésre méltó, hogy csak többet és többet akartam olvasni. Miközben azt gondolnánk, hogy milyen naiv és gyerekes dolog egy buszon rátalálni a szerelemre egy vadidegen képében. Igen, az, de aki így gondolja, az nem olvasta még el ezt a könyvet, ugyanis itt nem arról van szó, hogy "szerelem volt első látásra" és egyáltalán nem nyálas ömlengéseket kellett olvasnom, hál' istennek. A két szereplő nagyon is reális volt, tele érzelmekkel és önálló gondolatokkal. Cam vonakodva ismerkedett meg Andrew-val, mert jó kislány létére félt egy vadidegennek még a nevét is elárulni; Andrew pedig csak azért ült át Cam mellé a buszon, mert észrevette, hogy egy férfi a lányt bámulja és meg akarta óvni, bár alig ismerte. Így kezdődött hát a kettejük párbeszéde és időközben elkezdték kedvelni egymást.

Mint, már említettem Cam és Andrew gondolatait is olvashattam. Imádom, ha mindkét főszereplő agyába betekintést nyerhetek, így mindkettő szemszögét megérthetem, könnyebb azonosulni velük, de legfőképpen azt szeretem benne, hogy megtudhatom mit gondolnak egymásról. A két főszereplő karaktere mély, elgondolkodtató, gazdagon felépített és részletes, szinte annyira, hogy bármikor életre kelhetnének.

A könyv nagyon megfelel a mai fiatalok ízlésének. Zenében talán nem, mert Andrew a klasszikus rockot részesíti előnyben, azonban sok mai színész nevét olvashattam, amiken nagyon jókat mosolyogtam, ilyen például Jensen Ackles (Supernatural, imádom), vagy Kellan Lutz (Alkonyat).

Érzelmes létemre - igen tudom, hogy gáz - de ezen a könyvön is elsírtam magam. Az utolsó pár oldalak ütősre sikerültek, az írónő gonoszkodott egy kicsit a végén azzal fenyegetőzve, hogy rosszul fog befejeződni a regény, de én meleg szívvel árulom el, hogy végül megkaptam a Happy End-et és így könnyebb szívvel teszem le a könyvet, hogy várjam az írónő következő alkotását.

J. A. Redmerski: A soha határa

Értékelésem: Kedvenc

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Andrew

Sorozat: A soha határa 1.) A soha határa 2.) Az örökké határa

Megjelent: 2013

Kiadó: Ulpius-ház

Oldalszám: 506

Eredeti cím: The Edge of Never

Műfaj: chick lit, new adult, romantikus

Tovább...

Kathy Reichs: A csontok nem hazudnak

Úgy néz ki, hogy kezd a szokásommá válni, hogy a sorozatoknak a közepébe csapok bele, vagy éppenséggel az utolsó résszel kezdek... Rossz szokás... Temperance Brennan, Dr. Csont, tévésorozat... valami, emberek? Igen, sokaknak nyilván ismerős lesz, én magam is ismerem a sorozatot és habár sorozatfüggő vagyok a maga rendje és módja szerint, a krimisorozatok mégsem voltak sosem a kedvenceim egy-két kivétellel. A Dr. Csont c. krimisorozatból például több részt is láttam, nem rossz, de szerintem nem a főszereplőnő teszi jóvá, ahogyan a könyvet sem. 

Nem, nem kizárt, hogy velem van a baj, ezt is számításba vettem, ugyanis eléggé háklis vagyok krimitéren, pontosan azért, mert nem vagyok oda értük annyira. Lehet, hogy az volt a baj, hogy a harmadik résszel kezdtem - még mindig nem értem miért - de ezek mellett sok szőrszálhasogató momentumot felfedeztem miközben olvastam.

Az első: Franciaország. Igen, odavagyok érte, mind a bagettekért, mind a csodálatos Eiffel-toronyért, a csigákért már nem annyira, de most nem ez a lényeg. A lényeg a sok francia tulajdonnév, amik biztosan szépen hangoznak egy francia szájából, de mivel soha életemben nem tanultam franciául kicsit zavart, hogy a regény 45 %-át nem tudom rendesen kiejteni, ezért pedig hamis kiejtésű nevek maradnak meg bennem. Oké, nem gond, elnéztem volna meleg szívvel, ha ez lett volna az egyedüli gondom.

A második: rövidítések. Sok, sok rövidítés, ilyen laboratórium olyan szervezet... A végén már azt is elfejetettem melyik országban járunk nemhogy azt, hogy ki melyik szervezet tagja.

A harmadik: a főszereplőnő. A filmben még csak-csak elfogadtam a karakterét, de a regényben olyannyira nem nyerte el a rokonszenvemet, hogy kénytelen voltam furcsán nézni egy-egy megmozdulására. Először is, mindig résztelesen megtudtuk, hogy mikor mit eszik. Egészségére, de kit érdekel? Egy krimiben nem azt akarom olvasni, hogy mit csinál a főszereplő miután hazament (megvacsorázik, telefonálgat a barátnőjével, olvasgat vagy éppen főzőcskézik közben meg banális gondolatai vannak mindenféléről). Unalmas. Másodszor: (ismétlem) lehet, hogy az volt a baj, hogy a harmadik résszel kezdtem, de a könyv felénél felnéztem és elgondolkoztam, hogyan is néz ki ez a bizonyos Brennan. Magas, alacsony? Barna, szőke? A szeme kék vagy zöld? Halvány lila gőzöm sem volt róla, de azt tudtam, hogy mit eszik és melyik divatmagazint olvassa. Érdekes. Harmadszor: mi ez a logikátlanság? Szerintem, ha én egy igazi szemgolyót találnék a kocsimon egy fenyegető levéllel, akkor rögtön bevinném a rendőrségre, főleg mivel ott dolgozom! De nem, Brennan fogja és beteszi a hűtőbe. :D Sírok.

Szerelmi szál szinte semmi. Ja, de igen feltűnt egy másik rendőr, Brennan szeretője, de úgy a harmincadig oldalnál lecsukták, mert kiderült, hogy díler. Később is feltűnik ugyan, egy kicsit érdekelt is a végére, hogy a jók vagy a rosszak között áll-e, de annyira azért nem esz meg a fene, hogy fejvesztve olvassak tovább. 

Izgalmak híján inkább gyorsan elolvastam a végét, nem kínoztam magamat tovább. Az unalom a tetőfokára hágott, miközben kiástunk egy-két hullát, volt egy kocsmai verekedésünk meg egy kis lövöldözés egy temetésen. Csak tudnám, hogy miért a kislány halálára fektetik a fő hangsúlyt a fülszövegnél, amikor a könyv elején, azt hiszem tíz oldalban lesz érintett csupán, majd szó sem esik róla. Lehet, hogy szimplán csak nem az én ízlésem ez a könyv és ezért nem tetszett annyira, én bevállalom, hogy az ízlésem teszi, ez van. Mindezek ellenére köszönöm a Book and Walk-nak az olvasás élményét.

Kathy Reichs: A csontok nem hazudnak

Értékelésem: Felejthető

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: -

Sorozat: Temperance Brennan 1.) Csont és vér 1.) A holtak beszélnek 2.) Csont és bőr 2.) Minden napra egy halott 3.) A csontok nem hazudnak 3.) Halálos döntések 4.) Fatal Voyage (nem jelent meg magyarul) 5.) Síri titkok

Megjelent: 2000

Kiadó: Ulpius-ház

Oldalszám: 432

Eredeti cím: Deadly Decisions

Műfaj: krimi, thriller

 

A könyv élményét nekik köszönhetem:

 

Tovább...

I want it! #16 - Bárcsak...

Kicsit szemezgettem a külföldi könyvek között és hamar szerelmes lettem egy-két borítóba, sajnos a szerelem csak plátói, ugyanis angolul még nem tudok, de kezdem úgy érezni, hogy ezen sürgősen változtatnom kell! :D

Tovább...

Dan Wells: Részben ember (Partials)

Dan Wells regénye már régóta bökte a csőrömet, szemezett velem és végül nem bírtam ellenállni, elolvastam. Vagyis inkább mondjuk úgy, hogy felfaltam az egész könyvet pár délután alatt, ugyanis ez a regény egy félelmetesen jó disztópia.

Ha valamihez hasonlítanom kellene a regényt, akkor részben az Én a robot filmmel, részben pedig a most futó Revolution sorozattal azonosítanám Dan Wells briliánsan megírt sci-fijét. 2060 körül járunk, egy vírus elpusztította az emberiséget és még most is tombol minden egyes csecsemőt halálra ítélve, aki meglátja a napvilágot. A csecsemők általános élettartama körülbelül 3-6 óra. A Föld népességének 99 % halott, a maradék pár tízezer ember, pedig az immunitása miatt élte csupán túl a háborút. A háborút az emberek és a Részlegesek között. Évekkel ezelőtt, még a vírus elszabadulása előtt, az emberek robotokat hoztak létre, hogy segítsék a mindennapokat. A robotokat a saját maguk mintájára alkották meg és egy intelligens, önállóan gondolkozó fajt alkottak, akik rövid időn belül személyes jogok hiánya miatt fellázadtak. Ezek után szabadult el az RM, a gyilkos vírus.

Sok tudós, genetikus és orvos keresi a vírus ellenszerét nap nap után, de 11 évvel a háború után sem lett eredménye az igyekezetüknek. Időközben az emberek között is viszályok dúlnak, ugyanis miután a szenátorok megszavazzák a Remény törvényt az emberiség maradéka két részre szakad, így alakul meg a lázadók csoportja, a Hang. Kira a 16 éves forrófejű lányka a főszereplőnőnk, frissen került be a kórházba, a halálra ítélt csecsemők közé. Nemsokára gyilkos küldetésbe kezd: kutatni kezdi az RM gyógymódját, azonban ehhez egy Részlegesre lenne szüksége. Nemsokára közel kerül ahhoz, hogy egy újabb háborút szítson ember és robot között...

Egy lenyűgöző világ, egy lenyűgöző író tollából, aki nem spórol az izgalmakkal és fordulatokkal. Újra és újra elgondolkoztam azon, hogy milyen fantasztikus film is válna ebből a regényből. A sorok olvasása közben érezhető, hogy Wells nem csak úgy találomra írogatott, hanem szorgos kutatómunkát, orvosi szakkifejezések tömkelegének áttanulmányozását tudhatja a háta mögött. Sokszor azon kaptam magam, hogy halvány lila gőzöm sincs arról, hogy mi folyik a kutatómunkák alatt, Kira gondolatai tudományosak és szakavatottak voltak, ennek ellenére sem rettentem el, mindössze annyi történt, hogy újra átolvastam, hogy megértsem. Az egész regény, habár kitaláció, fiktív valóság mégis realisztikus és hihető volt, mintha bármikor elszabadulhatna egy vírus, aki emberek milliárdjaival végez... Kira karakterét nagyon megszerettem - hú de sablonosan fejeztem most ki magam. A lényéből áradt a tudás, a gyógymód megtalálása utáni vágy és a harcos düh. Olyan személyiség, aki sosem adja fel, még, ha bele is hal.

"A megpróbáltatásaim erősebbé tesznek."

A csapata küzdelme és a végső összecsapás nagyon megrendített. A cselekmény olyannyira jól fel volt építve, hogy le a kalapomat előtte, pedig nyilván nem fenékig tejfel egy ilyen kaliberű sci-fit létrehozni. Mindamellett, hogy egy eléggé depressziós közegbe nyertünk bepillantást ebben a regényben, mégis beleépített egy csöppnyi humort egy szerethető karakter segítségével. Tudom, tudom, hogy kitűnően tudok áradozni, ha egy jó könyvön vagyok túl, de egy ilyen élmény után nem hibáztathat engem senki. Dan Wells tudja, hogyan kell bánni a szavakkal, tudja, hogyan kösse le az olvasót, olyan cselekmények láncolatát hozta létre, amik arra ösztönöznek néha, hogy sírj, néha, hogy nevess, néha, hogy az adrenalinszinteddel az egekben szurkolj Kirának és a csapatának, hogy fussanak gyorsabban. Én a részemről örülök, hogy, Wells nyitva hagyott néhány ajtót a történettel kapcsolatban, amit tovább fűzhet akár egy második részen belül. Az elsők között leszek majd, aki elolvassa.

Dan Wells: Részben ember

Értékelésem: Kedvenc

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Samm, Kira

Sorozat: Részlegesek 1.) Részben ember 2.) Töredékek 3.) Romok

Megjelent: 2012

Kiadó: Fumax Kiadó

Oldalszám: 456

Eredeti cím: Partials

Műfaj: disztópia, ifjúsági, posztapokaliptikus, sci-fi, thriller

Tovább...