Jodi Picoult: A tizedik kör

Jodi Picoult egy újabb gyöngyszeméhez volt szerencsém, hihetetlen mennyi érzelmet tud belesűríteni egyetlen regényébe, mindig elámulok, hogy mennyire realisztikus és élő karaktereket alkot, akik a szomszédságunkban is élhetnének. Minden egyes regényével újabb és újabb sorsokat mutat be, és tesz minket is részesévé ezeknek a sorsoknak. Szinte minden regénye egy meredek hullámvasút, ami játszadozik az érzelmeinkkel, az empátiánkkal, a toleranciánkkal és az igazságérzetünkkel.

A tizedik kör valahogy kilóg a többi közül. Valószínűleg mert egy új stílust olvasztott bele a regénybe, a képregényt. Egyszerűen imádtam. Az egyedi rajzok és a párhuzam, mely a képregény és a cselekmény között feszül, megadja a regény alaphangulatát, amely mindenképp komor és kétségbeejtően reális. Azt azért még hozzátenném, hogy a regény kiolvasása után még vagy egy óráig keresgéltem a képregényben megbújó betűket, hogy megleljem az elrejtett idézetet. Egy igazi kis kaland volt.

Egy családi idillel kezdünk, melyre seperc alatt a pokol tüzes fénye vet árnyékot (érdekes paradoxon). Trixie, az átlagos tinédzser; Daniel, a tökéletes képregényrajzoló apa; az anya, Laura, pedig egyetemi oktató. Tökéletes élet, tökéletes párkapcsolatok. Ám a valóság csöppet sem tökéletes, semmi sem az. Trixie ugyanis azt állítja, hogy a volt-barátja megerőszakolta, a lány vagdossa magát, öngyilkos hajlamú lesz, menekülne a világ elől. Daniel a múltja elől menekült el, még mindig kísérti, magába zárja azt az énjét, kit maga mögött akart hagyni, de időnként mégis felszínre kerül, főleg a lányával történteket követően. Laura pedig a mindennapokból menekül, viszonyt folytat egy diákjával, a lányával történtek azonban szembesítik a ténnyel, hogy a két élete még sincs úgy elszeparálva egymástól, mint azt gondolta volna, sokkal vékonyabb a vonal a kettő között, szinte már el is repedt. Mindenki menekül valami elől.

A történet önmagában nem szerteágazó, Picoult cselekményei sosem bonyolultak, cselekménydúsak. Számomra Picoult regényei a sorsok, karakterek színháza és játszótere. Olyan élő, lélegző karaktereket alkot, akik végigviszik a hátukon a történetet, szinte eggyé válunk velük, együtt lélegzünk, érzünk, nyomozunk és szenvedünk velük. Ez teszi igazán tökéletessé minden egyes regényét: egyszerű, de komoly témákat boncolgat, létező és realisztikus szereplőkkel.

Az én szótáram szerint Picoult a karakterépítők istennője. Egyszerűen képtelen vagyok állást foglalni, nagyon ritka, hogy sikerül. Olyan tökéletesen bemutatja a különböző oldalakat és véleményeket, hogy sikerül rávilágítania mindenki igazára, senki sem végtelenül ártatlan és senki sem velejéig gonosz. Semmi sem fekete vagy fehér, minden szürke.

Nem tudnék kiemelni egy karaktert sem, mind a négy főszereplő gyökerei mélyről fakadnak, tele vannak vívódásokkal, érzelmekkel, hibákkal és szeretettel. Daniel, Laura, Trixie és Bartholomew a regény négy lelke, akik köré épül a cselekmény.

Daniel gyermekkora erőszakkal, meneküléssel teli, kirekesztettként élt, egy másik kultúrát kellett magáénak tudnia, amely ismét rávilágított arra, Picoult milyen zseniálisan is tud bemutatni egyes kultúrákat, helyeket és szokásokat. Ezúttal az eszkimó kultúra és élet került terítékre. Daniel minél hamarabb maga mögött akarta tudni a gyökereit, szabad akart lenni, ám természete továbbra is emlékeztette múltjára. Erőszak és vadság vette körül. Egészen addig, míg meg nem ismerte Laurát és Trixie meg nem fogant. Ekkor teljesen magába zárta a múltbeli énjét, nem megszűnt annak lenni, csupán elzárta egy mély fiókba, akárcsak a képregényei oldalain rejtőző Vadkarom. És akárcsak Vadkarom, amint a lánya veszélybe kerül, kénytelen elővenni a fiókból azokat a jellemvonásokat, melyek még őt is megrémisztik. Mit jelent apának lenni? Mit tennénk meg a saját gyermekünkért? Mi válasszuk meg, hogy kik és milyenek vagyunk, vagy a sorsunk és a velünk történt események formálnak minket?

Laura jó anyának gondolja magát, majd fejbe üti a gondolat, hogy talán mégsem az. A tökéletes élet és felszín már unalmas, könnyen beleesik a bűnbe, melyről ő maga is tanít Dantéról szóló óráin. Nagyon hosszú a "mi lett volna ha" kérdések sora, ha jobban figyelt volna a lányára, ha nem lett volna folyton távol az otthonától, ha nem hazudott volna, nem kezdett volna másik életet... Akkor jobb anya lett volna? Meg tudta volna védeni a gyermekét? Vajon már késő vagy még vezekelhet?

Trixie sorait olvastam a legnehezebben, egyszerűen fájó pont számomra, hogy így működik Amerikában a mai gimnáziumi élet, hogy a 14 éves kislányok ilyenekre vetemednek, hogy a szülők vagy elfordítják a fejüket, vagy túl naivak, hogy lássák az igazat. Hogy ez az egész így működik. Ez így nem jó. Trixie egy kislány, mégis annyi fájdalmat él át, amennyit valaki egy élete alatt sem. Fiatal, hibázik, szenved, és már ilyen korban azon kell gondolkodnia, hogy vajon mi számít megerőszakolásnak? A kimondott "nem" mindent megváltoztat? Ki kell mondani? Nem nyilvánvaló? Mi a következménye annak, ha apróságokban hazudunk? Az változtat az igazságon vagy esetleg felülírja azt? Túl sok fiatal éli át azt, amit Trixie, vérzik a szívem már olvasás közben is, nem lehet, hogy ilyen világban élünk. Ahol szülők leribancoznak egy kislányt, ahol az előítélet győz, és az igazság alulmarad... Fáj.

Bartholomew a fájdalmas múlttal rendelkező nyomozó, aki igyekszik objektíven megvizsgálni az esetet, lánya halála mégis vissza-visszaköszön emlékeiből. Bartholomew nyomozónak sokkal több hangsúlyt kellett volna kapnia, de csupán annyit kapott, ami feltétlenül szükséges volt, annyi háttérsztorit, amennyi már elég volt ahhoz, hogy beleilleszkedjen a történetbe, de korántsem eleget ahhoz, hogy minden egyes gondolatát és cselekedetét megértsük. Kevés volt számomra, nyilvánvaló, hogy a Stone család van a regény középpontjában, rajtuk van a hangsúly, mégis többet akartam tudni a lányáról, az életétől, a volt-feleségéről, a kismalacról... az egész emberről. Valamint nagyon megtetszett a Bartholomew név. Imádtam magamban kimondani.

Picoult ismét végigvezetett egy borzalmasan kátyús úton, ahol hol az egyik, hol a másik oldalra billentem. Egy olyan családot mutatott be, amely belülről romlik, ám amint ez számukra is kiderül, megkezdődik a gyógyulás... Csupán ki kellett nyitniuk a szemüket, hogy ráleljenek a hibákra, melyek jellemükben nyugodnak. Nincs mindig boldog befejezés, nincs mindig tragédia, néha a kettő között is van út.

Talán ebben a regényében éreztem némi hatásvadászságot, nem tudom, ez minek tudható be, Picoult pontosan tudja, mikor kell szünetet hagyni az egyes jelenetek között, akár egy sorozat utolsó képkockája, mielőtt reklámra megy. Hamar rájöttem arra, hogy mire is akar kilyukadni a regény végére, nem tudott meglepni, de ez engem nem is zavart, mert ismét megismertetett velem olyan karaktereket, akikre még ma is gondolok néha, és az mindig nagy szó, ha az írók szereplői a regényen túl is elfoglalják gondolatainkat. Még mindig imádom, hogy minden regényét átszövi a jog, mindenféle mennyiségben, most még túl kevésnek is éreztem. Azt hiszem, sosem fogok betelni Jodi Picoult regényeivel, mindegyik egy-egy apró csodát nyújt nekem, a maga tanulságával, személyiségeivel, sorsaival és szembesítéseivel. Mert szembesít. Kristálytisztán és időnként kegyetlenül.

Köszönöm szépen a könyv élményét az Athenaeum Kiadónak!

Jodi Picoult: A tizedik kör

Értékelésem: Kedvenc

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Bartholomew

Megjelent: 2006

Kiadó: Athenaeum Kiadó

Oldalszám: 400

Eredeti cím: The Tenth Circle

Műfaj: krimi, romantikus, tragédia