Tele vagyok ellentmondásokkal ezzel a könyvvel kapcsolatban. Sokáig nem bírtam szóhoz jutni, ezért bírom csak ilyen soká leírni, hogy mik is az érzéseim vele kapcsolatban. Azt hiszem, egyszerre imádom és gyűlölöm is az egész történetet. Az eddigi legnagyobb ellentmondásokkal állok szemben, amiket könyv valaha is kiváltott belőlem.
Megvallom, nagyon féltem tőle. Hatalmas beharangozások, sok-sok sírós értékelés, sok-sok lehúzó kritika a téma miatt, sok-sok szeretettel teli vélemény, miszerint korszakalkotó mű, nagyon sok elvárás, nagyon magas a léc. Nagyon rettegtem tőle a téma miatt. Félve olvastam el az első pár fejezetet, aztán félretettem és beszüntettem. Körülbelül negyedévig tartott mire újra hozzányúltam. Akkor elszántam magam, hogy ledarálom egy-két nap alatt, túlesek rajta, hogy ne kísértsen tovább és ne röhöghessen a képembe, amiért nem mertem elolvasni. Mert a téma hiába a legszomorúbb téma az összes közül, mégis muszáj néhanapján ilyeneket is olvasni, hogy tudjuk, az élet márpedig nem szivárványokkal, unikornisokkal és igazságos sorsokkal teli. Néha szükséges a realista valóságról, a rideg valóságról is olvasni, hogy visszaszálljunk a földre és rájöjjünk, bármikor, bármi megtörténhet.
Én így még nem sírtam könyvön, sem filmen, sem semmin, ami közvetlenül nem engem érint, hanem fikció. Nem, nem bőgtem végig az egész könyvet. A regény első fele keserédes, szarkazmussal teli és hihetetlenül aranyos történet egy fiúról és egy lányról, akik végre egymásra találnak. Hazel Grace-t és Augustus Waters-t szerintem senkinek sem kell bemutatnom. A történetük annyira gyönyörű is lehetne, annyira kívánkozott számomra a végére az a Happy End, amiről tudtam, hogy nem adatik meg. John Green olyan szereplőket hozott létre, akik nem csak a lapokon élnek, hanem minden egyes olvasás után életre kelnek és még akkor is ott vannak körülötted, mikor befejezted a regényt. Ott vannak az agyad hátsó szegletében és egyre csak rajtuk rágódsz és rájössz, hogy semmi sem "oké". Annyira élénken élnek a tudatomban, hogy szinte kitáncoltak a lapokról, ide elém, és pontosan ezért sikerült ennek a regénynek ennyire összetörnie a szívemet. De nem csak a két főszereplők keltek életre, hanem minden egyes kis mellékszereplő is, mind-mind olyan gazdagon felépített érzelmi világgal rendelkeznek, ami valódi személyiséget ad nekik.
Számomra már az első oldalakon feltűnt, hogy John Green valami hihetetlenül ír. Egyedi, mély gondolatokkal teli és nagyon elgondolkodtató elméleteket vet fel, gyönyörűséges metaforákat használ, számára határ a csillagos ég... Annyira kíváncsi lennék egy olyan regényre tőle, ami nem ilyen szomorú és keserédes, hanem humoros és boldog. Nem is tudom, szerintem Green eléri, hogy az olvasói valóban elgondolkozzanak az életen, és nem csak úgy fejükből kibambulva olvassák a történetét. Eléri, hogy egyes fejezetek végén megálljunk és elgondolkozzunk egy adott gondolatán, vagy elméletén. Ez valami hihetetlenül nagy dolog manapság.
Annyira szerettem volna szeretni ezt a történetet. Azonban ez a történet egyszerre "követeli meg, hogy szeressék" és egyszerre "követeli meg, hogy gyűlöljék". Szeretem azért, mert valóban egyedi és bátran nyúl egy olyan témához, ami manapság tabunak számít a fájdalom miatt. Gyűlölöm azért, mert visszaránt a földre és nem hagyja, hogy elmenjünk emellett a dolog mellett, hogy rávesz, hogy foglalkozzunk vele és, hogy belegondoljunk az egészbe. Mindig is utáltam erről olvasni, igen, ahogy mindenki más is. Szörnyű és nem éri meg, hogy elszomorítson minket. Még mindig nem igazán tudom, hogy mi lesz ennek az értékelésnek a vége, lehet össze-vissza beszélek és még több hét eltelte után sem tudom rendesen összeszedni azokat a gondolatokat.
Nem akartam öt pontot adni neki, mert a könyv második felét tényleg nem szerettem olvasni. A keserű szenvedés és John Green szarkasztikus hangvétele olyan hangulatot ad a regénynek, ami "megköveteli, hogy érezzék át" az emberek. (Nem tudom rájöttetek-e már, miért teszem ezeket macskakörömbe). Engem igenis lesújtott érzelmileg, mégsem tudom azon olvasók táborát erősíteni, akik ezért lehúzták a regényt. Szerintem bátornak kell lenni ahhoz, hogy végig merjünk egy ilyen regényt olvasni, vagy hogy egyáltalán foglalkozni tudjunk ezzel a témával. Bátorság és egy kicsi mazochizmus. Nem vagyok képes leértékelni ezt a regényt, mert valóban korszakalkotónak számít manapság, elárulom nektek miért:
Azért, mert nem érdemes csak az élet habos oldaláról olvasni. Mert nem csak habos oldala van annak az életnek. Nem, valóban nem érdemes hosszú időt tölteni ezzel a témával, mert lelkileg megvisel, azonban egy ilyen rövidke regény elolvasása igenis érdemes. Legfőképpen azért, mert elgondolkodtat. Gondolkozzatok is el rajta! Ez a regény nem szórakoztatásra készült. Hanem arra, hogy szembesítsen minket. Hány ember sétál úgy az utcán, hogy folyton morgolódik? A semmi miatt. Mert jaj, kidobta a pasija; mert jaj, nem illik a cipője a táskájához; mert, jaj a testvére az agyára megy; mert, jaj késik az a rohadt busz... mert jaj... Megannyi értelmetlen baromság, amik miatt az emberek bosszankodnak, ami kihat az egész napjukra, ami miatt házsártosak és másokkal is házsártosan bánnak. Emberek, ezek mellett az apróságok mellett el kell menni! Ha egyest kapsz egy órán? Ki nem szarja le, majd kijavítod! Ha összeveszel valakivel? Békülj ki vele, akármilyen ember is ő valójában! Ha rossz kedved van? Ne legyen! Ha esik az eső? Mosolyogj! A legapróbb dolgok számítanak igazán. Az élet túl rövid ahhoz, hogy bosszankodjunk bármi miatt is az életben, vagy hogy haragot tartsunk bárkivel is. Ha elolvasod/elolvastad ezt a regényt tudnod kell, hogy mit is akart elérni vele John Green. Nem azt akarta elérni, hogy bőgj egy nagyot. Nem azt akarta elérni, hogy összetörjön téged, vagy hogy iszonyodj ettől a témától. Nem azért alkotta meg ilyen élénken a szereplőket, hogy lehúzza a kedved, amiért elvesztetted őket.
John Green (szerintem) azért alkotta meg az egész történetet, hogy rájöjj, hogyan élsz és hogyan kéne ezután. Örülni kell az apróbb örömöknek, amik megadatnak! Menj és öleld meg a testvéred, szüleid és ne veszekedj velük ostobaságok miatt! Menj és bocsáss meg azoknak, akik ártottak neked! Menj és mosolyogj az utcán idegenekre, hátha egy kis fényt hozol a napjukba! Amint kiolvasod ezt a regényt ne ülj magadban és sirasd Gus-t, meg Hazel-t, meg a sorsukat, hanem állj föl és légy boldog, mert ez a dolgod! Nyisd ki a szemed és jöjj rá, hogy az élet gyönyörű!
Ezért fogok én erre a könyvre igenis 5 pontot adni. Mert Green stílusa egyedi és szerethető, a története elgondolkodtató és szemléletet megváltó. A fiatalokhoz szól, már akik megértik az üzenetét. Remélem ti is megértettétek, mi is volt a célja.
Végül nem sikerült olyan értékelést kreálnom amilyet akartam. Nem sikerült bemutatnom nektek a történetet vagy a szereplőket. Gondolom, felesleges is lett volna. Nos, ezen gondolatok kavarognak bennem a regénnyel kapcsolatban, mióta kiolvastam. Nem, nem fogom még egyszer elolvasni, de átjött az üzenet, amit képvisel. Megértettem és köszönöm John Green-nek, amiért megalkotta a regényt. Az biztos, hogy nagy élmény volt. Én minden napom igyekszem úgy leélni, hogy boldog vagyok. Bármi történik. Igen, veszekszem néha másokkal, de pár perc múlva mindig, mindent elfelejtek. Igen, vannak akik megbántottak, de megbocsátottam nekik és rájuk mosolygok, mert ilyen vagyok. Mindenkivel kedves vagyok, mert mindenki megérdemli a kedvességet, hisz senkit sem ismerhetünk meg igazán ahhoz, hogy ítélkezhessünk felette. Nincs is jogunk hozzá.
Szóval szerintetek "oké", ez így?
Oké.
Akkor béke veletek! :)
|
John Green: Csillagainkban a hiba
|
|
Értékelésem: Katarzis
|
|
Borító: 5/5
|
|
Kedvenc szereplő: Augustus
|
|
Megjelent: 2012
|
|
Kiadó: GABO
|
|
Oldalszám: 296
|
|
Eredeti cím: The Fault in Our Starts
|
|
Műfaj: ifjúsági,
romantikus
|
