Nem egészen tudom, miért van Kingnek ez a perverz vonzalma
az autók iránt. A
Christine ennek a vágynak a melegágya,
még ha talán az egész
átvitt értelembeli is, bár ahogy Kinget ismerem, ez nem olyan biztos.
A történet két teljesen átlagos amerikai sráccal kezdődik,
az egyik kicsit esetlenebb, mint a másik. És pont ez az esetlen esik abba a
hibába (ha ugyan nem a véletlenek nem túl véltelen közrejátszása volt ez), hogy
szemet vet egy régi autóra, Christine-re. Önmagában az, hogy nevet adnak egy
autónak, nem lenne olyan nagy dolog, de Christine más…
Amint Arnie megszerzi az autót, és megannyi áldozatot hoz
ennek érdekében, megindul egy dominóhatás, aminek kiindulópontja az autó, ami
Arnie mindene lesz, s ami miatt gyökeres változáson megy keresztül, mind
kinézetben, mind (főleg) személyiségben. A történet pedig hamar – Kinget nem
meghazudtolóan – véres öldöklésbe csap át.
A sztori egyszerű. Elátkozott tárgy. Vagy megszállt tárgy. Egy
egyszerű személyiséggel megáldott átlagos srác, aki könnyen befolyásolható a
gonosz által. És egy tehetetlen jóbarát, aki elmeséli a sztorit.
Volt néhány gondom a sztorival és az írásmóddal. Az
alapkoncepció jó és tetszik is, az elátkozott/megszállt tárgyaknak mindig megvan a maga
parafaktora, főleg, ha az ember kicsit is hisz az ilyesmiben. Viszont a
terjedelem nem feltétlenül klappolt a sztorihoz, ebben bőven nem volt 400-500
oldalnyi cselekmény, sokkal inkább elég lett volna 300 oldalban, és még
élvezhetőbb is lett volna. Persze, a lassú személyiségváltozás bemutatása miatt
kellett a terjedelem, és hogy ne novellahosszúságú legyen, mégis sokszor
éreztem az üresjáratokat a nyomozgatások és a gyilkolgatások között.
Gondom volt a nézőpontváltoztatással. King az az író, akinél
még az E/3 személyt is szeretem, bár mindig jobban preferálom az E/1 személyes
elbeszélést. King mindkettőben alkot. Ezúttal az E/1 személy mellett döntött,
kezdetben, amikor is Dennis, Arnie legjobb barátja az elmesélő. Majd a könyv
három részéből a másodikban E/3 személyre váltunk (aminek voltak okai, de mégis
csak…), ami először zavaró volt, mert hirtelen kilöktek minket a belső nézetből
és egy semleges mesélőt kaptunk. És amint ehhez hozzászoktam, ismét
visszaváltozzunk Dennis nézőpontjára a végén. Oké, váltogattuk. De hogy a végén
Dennis miért utalt vissza az E/3 személyben írt fejezetekre úgy, mintha ő maga
lett volna ott is az elmesélő, mintegy magát E/3 személyben leírva… Ez egy
kicsit cringe és furcsa volt számomra.
Ami még gondot okozott néhol, az a fordítás volt. Valahogy
most sokkal több hibát véltem felfedezni, mint általában szoktam – pedig,
higgyétek el, sose szoktam keresni!
De mindezeteket hajlandó lettem volna félretenni. Könnyedén. Mit nekem egy furcsa, váltakozásos írásmód, mit nekem a fordítási hibák... De a Christine mögötti magyarázat már nem annyira feküdt nekem. Amikor a legeleje óta le volt fektetve, hogy Christine már elátkozott tárgyként került le a gyártósorról, és valami démoni van benne; de a végjátékban csak és kizárólag az elhunyt előző tulajdonos szelleme jelenik meg, mint "magyarázat"... Nem, nem, nem. Több magyarázat, több ok-okozat, hogy mi folyik itt, következetesen és érthetően, nem csapongóan és összeszedetlenül!
Ha mindezeket félretesszük, ez egy jó alapkoncepciójú, de enyhén
hosszabban megírt mű, mint kellett volna. Furcsa írásmóddal, de jó
karakterfejlődéssel. Viszont a következetlenség sokat rontott rajta. és mivel nagy King rajongó vagyok, így nagy kritikusa is, ezért ez most nem feküdt annyira, mint általában.
A sztoriból egy film készült, még jó régen, megértem, hogy
nem erőltetik manapság, nem is kell. A film sem adott kielégítő magyarázatot, sőt, sokkal kevesebbet, mint a könyv, szóval köszi, de köszi a semmit!
