Konrad Lorenz: Salamon Király Gyűrűje

Nem minden nap írok ilyen könyvről, mert a biológia sosem volt a kedvenc tantárgyam, mindig inkább az irodalom, történelem felé húztam, meg talán pöppet a fizika felé, de mindennemű biológia, természettudományok... Ezek sosem feküdtek nekem. Viszont idén a tanárnőm úgy adta csupán meg nekem az ötöst évvégén, hogy mondhatni egy kis olvasónaplót adok be Konrad Lorenz ezen kis tanulmányából. Nem volt egyébként olyan rossz, néhol unalmas volt, néhol viszont egészen szórakoztó. Íme, az én kis beadandóm akkor, hátha nektek is jól jön majd még. :D

A regény kettős érzékeseket keltett bennem, időnként jót mosolyogtam, időnként meglepő tényeket tudtam meg az egyes történetekből. A történetek és az író humora fogott meg igazán, valamint az a szeretetteljes báj és odaadás, ahogyan az állatokhoz viszonyul. Mindenképpen kitérnék több fejezetre is, egy-egy gondolatot fűzve hozzájuk, mert soknál akadt néhány szemrevételem.

Állatok, károk, bosszúságok – Az egyik kedvenc fejezetem, rögtön a legelején. Főleg az egyetemista élmény elbeszélése csalt mosolyt az arcomra a bóbitás csuklyásmajomról, Glóriáról, amely rövidzárlatot okozott odahaza. Mivel nekem is személyes tapasztalataim vannak kiskutyám révén a háziállatok időnkénti „rosszalkodásáról”, ezért ez a fejezet különösen érdekelt, saját élmények is felelevenedtek olvasása közben.

Ami soha nem okoz kárt: az akvárium – Érdekes tényeket tudtam meg az akváriumok működéséről és felépítéséről, mondhatni „hierarchiájáról”. Nekünk is volt akváriumunk, két aranyhallal, ezért ez ismét ismerős téma volt.

Halvér – Mindenképpen érdekesnek találtam a hím tüskés pikó „szerelem” általi színpompás kinézetét. A halak egymásra találását és násztáncát szívesen megnézném. „Ebben a táncban a lét és a nemlét, a teremtés vagy a pusztulás kérdése dől el.” Másik kedvenc mondatom a pikók harcával kapcsolatos: „A pikó harcának alapmotívuma: My house is my castle.” Érdekes momentum, hogy a násztánc alatt a nőstény mindig köteles a hímmel derékszögben elhelyezkedni ugyanis, ha a hím egy pillanatra meglátja a nőstény oldalát, a hím dühbe gurul, valamint, hogy az ikrákat csak a hím szállíthatja sietősen, ugyanis a nőstény felfalná őket. Ezek az állati ösztönök mindig hatalmas kérdőjelek voltak számomra, ugyanakkor csodálatos dolognak tartom, hogy a hím egyszerűen tudja, hogy sietősen el kell vinnie azokat az ikrákat, mielőtt megjelenne az „asszony”. A halcsere szintén nagyon érdekes volt, főleg a végeredményen csodálkoztam el, mikor kiderült, a Második hím azért támadt neki a kicserélt nősténynek, mert elvették tőle az eredeti párját, míg az Első hím azért nem támadt és udvarolta inkább körbe az újonnan érkezett nőstényt, mert a szebbik nőstényt kapta meg. Felettébb érdekes. Az apuka esetéről még szót kell említenem, hisz egészen megrendítő az a tény, hogy a kisgyermek és a giliszta problémáját ilyen lelkiismeretesen oldotta meg, miszerint előbb gyorsan elfogyasztotta a gilisztát, miközben fél szemét a gyermekén tartotta, majd miután végzett gyorsan vitte is tovább a csemetét.

Tüskés pikók

A kortalan cimborák – A csókás fejezet ismét nagyon lekötött, először a Csok nevű kiscsóka története varázsolt el, majd érdekesnek találtam azt a tényt, hogy a csókák megtámadnak mindennemű fekete, mozgó tárgyat, mint például az elbeszélő fekete úszónadrágját. A csemetéiket is azután védik támadó-jellegűen, amint kinőtt a fekete tolluk. A csókák szerelmi háromszöge nagyon emberszerűre sikeredett, de eddigre már teljesen megszoktam, hogy az elbeszélő emberien ábrázolja az állatokat, ami kifejezetten tetszik, mert sokszor én is így gondolok rájuk. A kedvenc jelenetem ebben a fejezetben mégis az a történet volt, amelyben az írónk vissza akarta csalogatni az öt csókáját, ugyanis ezen cél érdekében ő fogott egy hatalmas zászlót, felmászott a tetőre és a csókák hívó szavával lengette azt a zászlót. Főleg az ehhez hasonló aranyos, abszurd történetek tetszenek a könyvben.

Csókák

Salamon király gyűrűje – Ismét rengeteg bizonyíték található ebben a fejezetben arról, hogy milyen okosak is az állatok, hogy a kutyák megérzik, ha a gazdájuk nem kedvel valakit, hogy a papagáj könnyen asszociál abból, hogy miután pottyant, azután engedik ki a ketrecből, hogy ne pottyantson le semmit sem. Ezzel kapcsolatban muszáj leírnom egy ehhez hasonló személyes tapasztalatot a kutyámmal kapcsolatban. Mint minden kutyus, ő is szereti a jutalomfalatokat, amit általában a sufniban tartunk és onnan szoktuk elővenni. Ezért amint kinyílik nálunk a sufni ajtó, vagy nyitva marad, a kutyánk, addig szobroz a sufni mellett és addig ugat, míg meg nem kapja a megérdemelt falatkáját. Hisz kinyílt a sufni ajtó, ebből már következik a jutalomfalat. Ebben a fejezetben szerettem még Papagallo-t is, a papagájt, aki semmitől sem fél, csak a kéményseprőtől.

Erdei pintyet pedig ne vegyél! – Nem csoda, ismét a kutyás részt emelném ki, a kis Tito-t, aki a tekintetével kelt lelkiismeret-furdalást az íróban, hogy miért nem viszi el sétálni. Valóban, annyira emberi tekintettel tudnak ránk nézni, hogy szinte olvasni tudunk a szemükből. Tetszett az is, hogy az elbeszélő immár többször is egyenesen hozzánk, olvasókhoz beszél és minket ösztönöz arra, hogy szerezzünk be egy aranyhörcsögöt.

Morál és fegyver – A farkasokról szóló rész fogott meg a leginkább, mert mindig is az egyik kedvenc élőlényem volt a méltóságteljessége, magabiztossága miatt. Az elbeszélő ismét párhuzamot állít az állat és ember között, ezúttal az agresszióval és gyilkolással kapcsolatban. Érdekesnek találtam a párhuzamot. Valamint a behódolással kapcsolatos párhuzamot szintúgy. „Egyszóval csak a tradicionális és valláserkölcsi alapon álló keresztény lovag olyan lovagias, amilyen – objektív szemmel – a farkas, a maga természetes ösztöneinek és gátlásainak mélysége révén. Meghökkentő paradoxon!” Az egészből pedig az kerekedett ki, hogy farkas nem harapná át fajtársa torkát, tehát volna mit tanulnunk tőlük.

Farkasok

Mulatságos állatok – Ezen a fejezeten is sokat derültem, mert ismét bizonyosságot nyert az a tény, hogy az állatok könnyen jókedvre tudnak deríteni minket. Az író több mulatságos történetet is felsorolt, például a kis tőkés récék esetét, amikor is elbeszélőnk réce-mamaként hápogott a kicsiknek, míg azok anyjukként tekintettek rá, de mivel az emberi „mama” túl magas volt, ezért mikor felállt a kicsi récék úgy hitték, hogy az anyuka eltűnt és sírni kezdtek. Ezért az elbeszélőnek guggolva kellett járnia. „Az emberek csak egy bajuszos, kövér urat láttak, aki a földre guggolva, a popsiját emelgetve csúszkál-mászkál a réten, közben állandóan hátrapislog a válla fölött, és szünet nélkül hápog.”

Tehát, a regény többször csalt mosolyt az arcomra, tetszett az az időnként gunyoros, de szeretetteljes hangvétel, ahogyan az állatokról ír. Olvasás közben megerősödött bennem az a tény, hogy az állatok sokkal intelligensebbek, mint hinnénk.

Konrad Lorenz: Salamon Király Gyűrűje

Értékelésem: Felejthető

Borító: 5/4

Kedvenc szereplő: -

Megjelent: 1949

Kiadó: Cartaphilus

Oldalszám: 286

Eredeti cím: -

Műfaj: ismeretterjesztő, tudományos