14 / 100 könyv. 14% kész!

hétfő, június 10, 2019

Böszörményi Gyula: Nász és téboly


Böszörményi Gyula megalkotott története nagyon a szívemhez nőtt. Csodálom a munkásságát, hogy hogyan volt képes az élő és sok-sok évvel ezelőtt létező Budapest mindennapjaiba egy ilyen kedves, izgalmas, imádnivaló, fordulatos történetecskét szőni, egyszerűen lenyűgöz.

Nagyon sokat vártam az ötödik kötet elolvasásával, egyszerűen nem akartam elbúcsúzni a sorozattól, hiszen úgy tudtam, hogy nem lesz folytatás, kapunk egy lezárást. Ezért vártam, vártam. És imáim meghallgattatásra találtak, nemrég megjelent a következő kötet, mint derült égből újabb Ambrózy báró esetei rész, a Szer'usz világ, és akkor úgy döntöttem, itt az ideje, hogy folytassam a sorozatot, most már nyugodt szívvel, hisz Ambrózy és Mili történetei még korántsem értek véget.

Az előző kötet függővége után meglepő, hogy eddig bírtam, de részben sejtettem, hogy mi lesz Ambrózy válasza Mili és Emma apjának végső kérdésére. Mármint részben.

Természetesen várható volt azért az a bizonyos csalódottság, mikor kiderült, valójában mire is fel ez a nagy nász és téboly... Valaki ugyanis halálos üzeneteket hagy Ambrózy bárónak, amiben arra szólítja fel, hogy vegye feleségül a Hangay lányt (no, de vajon melyiket?), vagy emberek fognak meghalni. A választás Milire esik - tapasztalata és talpraesettsége miatt - és ezzel meg is kezdődik az ál-esküvő hajsza, valamint a nyomozás a titokzatos War után.

A történet érdekes változtatást ad az oldasónak a Nász és tébolyban, ugyanis nem csak Mili szemszöge tárul elénk, sokkal jobban megismerhetjük Ambrózy múltját és régi önmagát - bár kissé fájlaltam, hogy nem E/1 személyben íródtak azok a fejezetek is, így mégse tudtunk teljes mértékben belelesni szeretett Ambrózy bárónk fejébe -, ami részben nagyon érdekes adalék volt, másrészt viszont folyton a jelen történései érdekeltek, ezért kettős érzésekkel olvastam a múltbéli eseményeket, holott nagyon is jól tudtam, hogy közük van a jelenkori levelekhez.

A szereplőgárda még mindig fantasztikus. Bár Ambrózyt azért néha-néha legszívesebben fenékbe billentettem volna. Kevés! Tudom, hogy nem egy romantikus regényről beszélünk, de nagyon szívesen vettem volna, ha Böszörményi legalább ebben a kötetben egy csöppnyi gyengédséget csepegtet a bárónk karakterébe. Csak egy icipicit, hogy megmelengesse a szívemet. De erre voltaképpen a legutolsó oldalig várnom kellett. Nagy kár érte. Persze, így is imádom Ambrózyt, de na.

Mili továbbra is imádnivaló, Márika belevaló, Tarján Vili - bocsánat, Vilmos - a másik szívem csücske még mindig. Emma picit a háttérbe szorult, de nem is baj, az ő története már kerek egésszé vált, csak az utóhatásokat igyekszik túlélni.

A nyomozás csavaros volt, mint mindig, zseniálisan párhuzamosan haladt a múlt és a jelen szála, így lassan körvonalazódhatott az olvasóban, hogy mi-mivel van összefüggésben. Bár a végső megoldásra valami képpen én magam is rájöttem, amint elég információt elcsepegtetett az író, mégis imádtam.

Nyugodt és meleg szívvel tettem le a részt, egyszerűen odavagyok ezért a történetért. Azt hiszem, Böszörményi Gyula megírta a világ egyik legvelősebb epilógusát, zseniális. Nagyon remélem, hogy a történet nem áll meg a Szer'usz világnál. Az egyik szívemnek legkedvesebb magyar sorozatnak (talán a legkedvesebb) tovább kell tartania annál, akármeddig, bármeddig.

Mindazonáltal a borító esetében (nagyon kicsit, mert a végső borítót is imádom) csalódott vagyok, mert nekem a kék sokkal hangulatosabbnak tűnt, bár nem illett volna a sorozat mellé színösszeállításban, de nekem akkor is az nyerte el a szívemet.

Böszörményi Gyula: Nász és téboly
Értékelésem: Kedvenc
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Ambrózy Richárd, Mili, Márika, Tarján Vili
Sorozat: Ambrózy báró esetei
4.) Nász és téboly
5.) Szer’usz világ
Megjelent: 2017
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Oldalszám: 496
Eredeti cím: -
Műfaj: krimi, történelmi, romantikus

vasárnap, június 09, 2019

Baráth Viktória: A főnök nagy napja


Hát nem is tudom. Baráth Viktóriával nagyon zűrösen kezdődött a kapcsolatom, mert A főnök nem nyerte el a tetszésemet, sem főszereplők, sem történet terén. Ezzel szemben az Egy év Rómában valahogy nagyon megfogott, és elindított bennem egy késztetést arra, hogy tovább ismerkedjek az írónő műveivel. Kicsit már bánom, hogy A főnök nagy napja novellájával kezdtem, bár novella révén nem vártam túl sokat egyébként sem.

A főnök cselekményére halványan emlékeztem, felmerül a kérdés, hogy ha nem tetszett, miért erőltetem? Gondoltam, lezárom ezt a történetet a novellával, így elbúcsúzva ettől a történettől, innentől fogva pedig belevethetem magam Baráth Viktória többi alkotásába, ha lehet, ezt elfelejtve, bár még mindig meglep, hogy lehet, hogy az írónő egyik regénye nem hozott különösebben lázba, a másik meg imádatom tárgyává vált. Érdekes.

Arra élénken emlékszem, hogy A főnök főszereplőnőjével volt a legnagyobb problémám, a főszereplő nem rémlett. A novella tulajdonképpen csak annyira volt jó, hogy ismét kaptunk néhány oldalnyi gondolatot egy öltönyös, enyhén hímsoviniszta férfiról - már emlékszem, miért nem voltam oda Ryanért sem. Az egyetlen értékelhető, pozitív aspektus Ryan gyermekekkel kapcsolatos életfilozófiája volt, aminek hála sikerült némi rokonszenvet éreznem iránta. És hát a novella vége persze A főnökben folytatódik, amit a világért sem vennék elő újra, ám örömmel nyitok az írónő bármelyik másik regénye felé, ami valószínűleg az Igazság sorozat lesz.


Baráth Viktória: A főnök nagy napja
Értékelésem: Felejthető
Borító: 5/3
Kedvenc szereplő: -
Sorozat: A főnök
#A főnök nagy napja
Megjelent: 2018
Kiadó: Álomgyár Kiadó
Oldalszám: 24
Eredeti cím: -
Műfaj: erotikus, novella, romantikus

csütörtök, május 09, 2019

Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara


Nagyon, de nagyon régóta a lelki szemeim előtt lebeg már Sarah J. Maas munkássága, annyi oldalról hallottam róla, annyian mondták, mennyire zseniális, hogy végül muszáj volt az egyik sorozatába fejest ugranom, ez pedig a Tüskék és rózsák udvara lett.

A csodálatos tervezésű borító, ami már önmagában megnyerte a szívemet magának, egy egyedi és nagyon érdekes fantasyt rejt, lessük meg, mennyire!

Úgy tűnik, mostanában valóban magába bolondított a fantasyk világa, és bár rájöttem, hogy a high fantasyk nem feltétlenül nekem valók, a szórakoztató/ifjúsági fantasyk annál inkább lekötnek. Ezen belül mostanában valamiért folyton tündérközpontú regények kerülnek az utamba.

A Tüskék és rózsák udvara viszont valahol a high fantasyk és az ifjúsági fantasyk között helyezkedik el, se nem végtelenül összetett és alig követhető, se nem mesebeli szórakoztató irodalom, így megtalálta a legtökéletesebb egyensúlyt a fantasy-skálámon.

Első ránézésre a történet nagyon emlékeztetett a Trónok harcára, ha abban a tündéreké lenne a főszerep. A térkép kinézete, a nagy fal és a mögötte meghúzódó emberek természetfeletti ellensége... Nem lepődnék meg, ha Maas enyhe ihletet szerzett volna George R. R. Martin művéből. És bár alapokban vannak hasonlóságok, a leírtakon kívül más nemigen egyezik meg a két sorozat között. A Tüskék és rózsák udvarát sokkal kevésbé szövi át a politika és intrika, sokkal inkább a szerelem, a varázslatok, az átkok és a kalandok töltik be a főszerepet, ettől sokkalta izgalmasabb, sokkal inkább lekötötte a figyelmemet és sokkal könnyebben magába bolondított. Mert a politika és intrika sose volt a kenyerem.

Az emberek és a tündérek világát a nagy fal választja el egymástól, a két faj esküdt ellenségei egymásnak, a múlt borzalmainak árnyékában a mai napig is gyűlölik egymást, amit egy szerződés tart kordában valamelyest. Feyre két nővérével és apjával él együtt egy kis kunyhóban, mióta elvesztették a vagyonukat, Feyre kénytelen volt megtanulni a vadászat minden csínyját-bínyját, hogy életben tarthassa családját, jövőképe szegényes, az életben maradás a cél.

Egy nap egy hatalmas farkast vesz észre az erdőben, rögtön tudja, hogy tündér. A düh hamar dönt az elméjében, kivégzi a farkast, amivel egy olyan dominósort indít el, ami végül a fal túloldalára juttatja, ahová az elesett tündér barátja hurcolja, hogy így dolgozza le a szerződés megszegését. Tamlin és Lucien, a két tündér körül azonban rengeteg titok és rejtély lappang, amiket Feyre mindenáron meg akar fejteni. Miközben szüntelen igyekszik meggyőzni magát afelől, hogy a családja rendben van, akaratlanul is a közepébe kerül egy tündér udvartartásnak, ahol a kezdeti gyülöletet enyhe barátság majd ragaszkodás kezdi felváltani, ahogy minél inkább megismeri "fogvatartóit". De vajon mi áll mindennek a hátterében? Miért tartják ott? És ki az az Amaratha, akinek a nevét kimondani is alig merik... Na és ki az a sötét tündér, Rhysand, és mik a motivációi Amaratha oldalán?

Az alaptörténet rögtön megnyert magának. A fal, a szerződés, a tündérek és az emberek gyűlölete egymás iránt, aminek megvan a maga történelme - bár egyelőre közel sem olyan összetett, mint a high fantasyk esetében, de ezt még felszabadítónak is éreztem. A tündérek jellegének kiismerése beletelt egy kis időmbe. Az udvarok, a főurak, az átváltozási képességük, az átok... mind-mind egy hatalmas világnak a részesei, amik egy nagyon jól kigondolt történetben foglalnak helyet.

A történet mindenféle érdekességgel és fordulattal teli, a kezdeti egyszerű cselekmény egyre bonyolultabbá, sűrűbbé és szövevényesebbé válik, ahogy halad előre a történet, mindezt pedig a szereplők élénksége és szerethetősége fűszerezi meg.

Feyre a tipikus végtelenül erős, ámde törékeny emberi főhősnőt testesíti meg, akinek az olvasó végig drukkolni kényszerül. Bár voltak kicsit megkérdőjelezhető megmozdulásai, összességében egy büszke, lelkileg erős, kitartó karakternek ismerhettem meg.

Tamlin és Lucien körül amennyi rejtély feszül kezdetben, szép fokozatosan ismerteti meg őket velünk az írónő, így lassan létrehozva a kötődést. Kettejük közül valamiért Lucient kedveltem meg a leginkább, főleg Feyre és Lucien cívódásain mosolyogtam sokat. Tamlin személyében a titokzatos főhőst találjuk meg, ami hamar megváltozhat egy bizonyos Rhysand előtérbe kerülésével, de mivel róla az első kötetben még nagyon kevés dolog derült ki, az olvasó joggal Tamlinnek szurkol.

Az élénk és összetett pozitív karakterek bár hamar sikeresen belopják magukat az ember szívébe, egy ilyesfajta regény esetében végtelenül fontos lenne az összetett "rosszfiú" karaktere, akinek belső motivációi és okai vannak, akinek érzelmei közt megtalálható egy bizonyos gyengepont, és mind pozitív, illetve negatív tulajdonságok jellemzik, a mérleg mégis a negatív felé billen. Akit nem szeretünk, de nem is utáljuk tiszta szívünkből. A nagy villain. Hát Amaratha pont nem ilyen. Az abszolúte negatív karaktert testesíti meg, aki már annyira negatív karakter, hogy érezhetően irracionális a személyisége, akár egy mesében. Mindenkiben van egy kicsi jó, ha a legkisebb mértékben is. Talán ráhúzható a pszichopata jelleg, ami érzéketlenséget adna neki, de mivel imádja a kegyetlenkedést, a beteges játékokat, a gyilkolást, aligha húzható rá ez a magyarázat. Mindehhez hozzáadható a nagyon idegesítő gyermeki hangsúlya, felszínes beszéde és cselekvései. Szimpla utálatot lehet érezni iránta, semmi mást. Nagyon reménykedem benne, hogy a későbbiekben felsejlik egy kevésbé mesébe illő nagy főgonosz, akinek már összetettebb a karaktere, az tökéletessé tenné a trilógiának az élményét.

A történetben tehát még érezhetően rengeteg minden megbújik, első kötet lévén viszont rengeteg mindent kaphattunk. Nem is értem, hogy beszélhetünk csak trilógiáról, sokkal több kötet is beleférne ebbe a történetbe. Alig várom, hogy belevethessem magam a második kötetbe, hogy ismét magába szippanthasson az egyedi atmoszférája. A karakterek tipikusan sokáig élnek a fejemeben egy-egy kötet kiolvasása után is, szinte leköszönnek a lapokról, hogy folytassam már az olvasást. Hallgatni fogok rájuk.

Köszönöm szépen a könyv élményét a Könyvmolyképző Kiadónak!

Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara
Értékelésem: Kedvenc
Borító: 5/5*
Kedvenc szereplő: Feyre, Tamlin, Rhysand, Lucien
Sorozat: Tüskék és rózsák udvara
1.) Tüskék és rózsák udvara
2.) Köd és harag udvara
3.) Szárnyak és pusztulás udvara
Megjelent: 2015
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Oldalszám: 512
Eredeti cím: A Court of Thorns and Roses
Műfaj: erotikus, fantasy, romantikus

hétfő, május 06, 2019

George R. R. Martin, Elio M. García Jr, Linda Antonsson: A tűz és jég világa


Nos, ez a képes album, krónikáskönyv, hatalmas gyönyörűség már önmagában megér minden csillagot, pontot, maximum pontos értékelést és kedvenci titulust. Azt hiszem, nem túlzok, ha kijelentem, hogy ez a legszebb könyv, amit valaha a kezemben fogtam. Period.

Már többször is elkezdtem olvasni, de valamiért sose vett rá a lélek, hogy igazán végigolvassam, ki tudja miért. Azonban, mi lett volna a legmegfelelőbb alkalom a végigolvasására, mint a Trónok harca sorozat legutolsó évadjának megjelenése?

Szóval újra elővettem, sokadjára, és eldöntöttem, hogy ezúttal valóban és igazán végigolvasom minden kis történetét, végigtanulmányozom minden kis képét és térképét... mert egyszer muszáj.

Az illusztrációkkal nem tudtam betelni. Egyszerűen percekig nézegettem őket, annyira elvarázsoltak. Hihetetlenül részletesek és művésziek lettek, szinte minden egyes kis történethez tartozott legalább egy kép, ami segített a vizualitásban - ha a sorozat eddig nem számított elégnek.

Ha eddig nem voltam eléggé lenyűgözve mindattól, amit George R. R. Martin létrehozott, hát akkor most teljesen lesokkolódtam. Képtelen vagyok elképzelni, hogy képes valaki ilyen részletes világot alkotni. Egészen az őskortól, vérvonalaktól kezdve végig tud vezetni minket minden kis lényének születésén kihalásán át, a politika, az uralkodások, az intrikák hálozatáig, ami ma átszövi az egész Hét Királyságot... Uram Isten...

A történet magától az őskortól indul, már ha így nevezi Martin, végigvezet minket az erdő gyermekeitől, az elsőktől és óriásoktól kezdve az uralkodók trónra lépéséig. Utána a Targaryen fát és uralkodókat veszi alapos leírás alá. Ami érthető, ezt a részt végtelenül érdekesnek találtam. Minden egyes Robert Baratheon előtti Targaryen uralkodóról megtudhattam többet-kevesebbet, és hihetetlen, mennyire eltérőek voltak, mennyi érdekes kis történet fűződik mindegyikükhöz. Kicsit úgy éreztem, egy igazi uralkodócsaládfáról olvasok, ennyire élethűen adta elő a könyv az egészet, ha sárkányokat nem említ, egy középkori tanulmány lehetne. Ezután Westerost és az azt körülvelő helyeket mutatta be részletesebben. Minden kis helynek megvan a történelme, minden városnak a maga eredete, ez is lenyűgözött.

Természetesen voltak részek, amik nem kötöttek le annyira, mint mások. Nyilvánvalóan alig vártam, hogy olyanokról olvassak, akik főszereplői a mai Trónok harca sorozatnak, akiket már ismerhetünk az eredeti A tűz és jég dala könyvsorozatból. Ezért is volt számomra a legérdekesebb rész az, amelyben Aegon Targaryen és Tywin Lannister barátságáról és annak megromlásáról olvashattam. Amikor feltűnt Raegar Targaryan és Lyanna Stark a sorok között, vagy éppen Eddard Stark, esetleg ahogy Varys Aegon mellé került és szolgálni kezdte... Ez mind-mind kincsrészletek voltak, amikre alig vártam, és amik persze a leginkább lekötöttek.

Hatalmas becsben tartom ezt a könyvet, a gyűjteményem valószínűleg legszebb darabja, és tartalomban sem utolsó. Minden egyes Trónok harca rajongónak érdemes a kezébe vennie, már maga a könyv borítója és képei is elvarázsolnak minket, hát még az a rengeteg érdekesség, amit rejteget... Egy majdhogynem több kilós csoda, amit bár olvasni nem könnyű, de hatalmas élvezet.


George R. R. Martin, Elio M. García Jr, Linda Antonsson: A tűz és jég világa: A Trónok harca és Westeros ismeretlen históriája
Értékelésem: Kedvenc
Borító: 5/5*
Kedvenc szereplő: -
Megjelent: 2014
Kiadó: I.P.C. Kiadó
Oldalszám: 326
Eredeti cím: The World of Ice and Fire
Műfaj: album, fantasy

hétfő, április 29, 2019

Sandra Regnier: Az elfek öröksége


Már több éve csücsül a polcomon. Több éve! Ez a csoda. Nem hiszem el, hogy csak most találtam rá, és most is csak azért, mert nézegettem, mikre csapjak le a Könyvfesztiválon a Maxim standjánál. Hát egyértelmű volt számomra, hogy a Sárkányok gyermeke második és harmadik kötete lesz a két kiszemelt a háromból...

Azt hiszem, az első kötetet is a Könyvfesztiválon szereztem be, ennek oka egyszerű, csak rá kell nézni a borítóra, és mindent megért az ember. Az egyik leggyönyörűbb könyv, amit valaha a kezemben fogtam, pedig sok megfordult már a kezeim között.

Nem tudom, hogy miért, vagy hogyan, de ez engem most teljesen elvarászolt. Nem is emlékszem utoljára mikor szippantott be egy könyv ilyen mértékben. Nem akartam letenni, észre se vettem és éjszakáig olvastam, mindent félretéve, mikor le kellett tennem, szinte úgy éreztem, kitéptek a kezemből egy értékes és csodálatos dolgot. Tovább akartam olvasni. Rögtön. De a felülmúlhatatlan türelmemnek és megtartóztatásomnak hála sikerült kivárni a Könyvfesztivált.

Azért sem értem ezt a fokú imádatot, mert nem egy világot megrengető történetet takar Az elfek öröksége. Tényleg nem. Nagyon érződik rajta, hogy német regény. Ennélfogva egyszerű, még a megfogalmazás is tükrözi, hogy németes, nem tudom megmagyarázni hogyan, csak érzem a 12 évnyi német nyelvtanulást követően. Nem egy végtelenül választékosan megírt műről van szó, sokkal inkább egy szórakoztató kis fantasyt takar a csodás borító. Valószínűleg pont egy ilyesfajta lazításra volt szükségem az egyetem harmadik és egyben utolsó évének végén.

Felicity egy nagyon átlagos, gunyoros stílussal megáldott nőszemély, aki barátaival a gimnázium lúzerként jelölt csoportjába tartoznak. Egy nap új fiú érkezik a gimnáziumba, aki valamiért nagy érdeklődést mutat a kissé telt, népszerűtlen City irányában. De vajon miért? És miért olyan furcsa Lee, mintha más világból jött volna? Nemsokára fény derül a titokra, Felicity pedig egy nagyon furcsa eseménysorozatba kerül, amely teli van tündérekkel, időutazással és még ki tudja mivel.

Annyira tetszett Felicity stílusa, a csípős modora, és a tény, hogy ezúttal nem egy tökéletes szoborszépség a főszereplőnőnk, olyan Britget Jones stílus ütötte fel a fejét. Lee karaktere elég titokzatos, mégis kedves és érdekes, főleg a háttérben megbújó igazság. Úgy tűnik, mostanában nagyon rá vagyok cuppanva a tündéres fantasy regényekre, nem tudom, miért, de folyton ilyeneket sodor elém az élet, méghozzá jókat.

Az időutazás csak egy plusz, amivel megnyert magának, minden olyan művet imádok, amiben jelen van, és mindig kutatom az időutazás paradoxon különböző feldolgozásait, hogy vajon melyik műben hogyan van jelen. Itt nyilvánvalóan a "megváltoztatjuk a múltat" szinten, nem a "minden kőbe van vésve" szinten.

Persze közel se volt tökéletes a történet. Azért Felicity csábereje egy idő után már túlzásba lett véve: a részeges osztálytárs, Richard, Lee, Lee unokatestvére. Sok lesz ez, gondoltam, de aztán még erre is kaptunk részleges magyarázatot. De ellenben annyi mindenre nem kaptunk!

Tipikusan előkerült az elfogult énem, mindegy volt, hogy nem tökéletes a mű, sőt sok apró hibát találni benne, az érzés, hogy minden egyes kis Lee-Felicity részt imádtam olvasni, vigyorogtam a jeleneteken, vonzott és vonzott... Ez pont elég volt ahhoz, hogy bekebelezzen minden egyszerűségével és hibájával együtt.

A trilógia úgy érzem, még sok mindent magában rejt. Az első részben sok kérdés maradt, alig várom, hogy folytathassam, míg ki nem végzem a trilógiát, amikor is végtelenül szomorú leszek, hogy csupán három rész van... Az egyik kedvenc trilógiám lett. Ilyen egyszerűen.

Sandra Regnier: Az elfek öröksége
Értékelésem: Katarzis
Borító: 5/5*
Kedvenc szereplő: Lee, Felicity
Sorozat: Sárkányok gyermeke
1.) Az elfek öröksége
2.) A sötét jóslat
3.) A sárkányok titka
Megjelent: 2013
Kiadó: Maxim Kiadó
Oldalszám: 368
Eredeti cím: Das geheime Vermächtnis des Pan
Műfaj: fantasy, ifjúsági, romantikus, urban fantasy

péntek, április 26, 2019

Baráth Viktória: Egy év Rómában


Baráth Viktória egy regényéhez volt csupán eddig szerencsém, ami közel sem nyerte el a tetszésemet. De mindig szívesen adok újabb lehetőséget íróknak/írónőknek, mert előfordulhat, hogy csak egy-egy regényük nem nekem íródott, így volt ez A főnökkel is.

Az Egy év Rómában esetében először a borító ragadott meg, ami valóban gyönyörű. A második a történet fő színtere: Róma, ahová még sosem volt szerencsém eljutni, egy könyvön keresztül azonban mindig szívesen meglátogatok messzi tájakat. A harmadik ok a regény nagyon pozitív százalékaránya a molyon. Bevallom, kíváncsivá tett, nagyon. Úgyhogy fejest ugrottam. És Istenem, de jól is tettem...

A történet elején azon az állásponton voltam, hogy ez is egy csalódás lesz. A főszereplőnőnk, Leila, karaktere egy végtelenül ellenszenves benyomással kezdett. A történet eleje egy lecsúszó, önmagára aligha tevő, felszínes nőt mutatott be, akivel nem igazán tudtam együttérezni, holott már az elején éreztem, hogy valamilyen tragédia bújik meg a háttérben, mivel ez csak a regény felénél derült ki, addig képtelen voltam empátiát érezni Leila irányában. Egyik pasitól a másikig ment, felszínes egyéjszakás kalandok, mert büntetni akarja magát valamiért, de mindezek felett a leginkább az írás iránti hozzáállása miatt haragudtam nagyon a karakterre. Rögtön a szememet forgattam, mikor megtudtam, hogy még a főszerkesztővel is kavart, tipikus. És habár egy hatalmas szívességet akar tenni neki egy római úttal és egy regényírási lehetőséggel, Leila csak a száját húzza és hisztizik egy sort, mint egy gyerek. Mérhetetlenül idegesített.

A legtöbb írói álmokkal rendelkező egyén ölni tudna egy olyan lehetőségért, amit az ölébe dobtak, de Leila hozzáállása a továbbiakban sem javult. Mindenki felé undorral és ellenszenvvel fordult, aki csak segíteni akart neki, miközben úgy akarta, hogy minden az ölébe hulljon, hogy közben nem tesz érte semmit.

A római út alapötlete nagyon tetszett. Leila feladata ugyanis abban állt, hogy elutazik egy évre, tapasztalatokat és élményeket szerez, amiket egy regény formájában ki is ad magából. Még ha ő ezt nem is akarta megtenni. A romantikus regényekhez illő tragikus múlt végig ott lebegett a háttérben, de mivel az olvasó előtt titok maradt egy ideig, én csak egy lecsúszott nő szenvedését és hálátlanságát szűrhettem le, akinek a gondolatmenete sokszor irritált és megbotránkoztatott. Nem tudtam mire vélni azt, hogy dacolt azokkal, akik segíteni szerettek volna, és szívességet akartak tenni neki.

Aztán, nem is tudom, hogy hol, bekövetkezett egy fordulópont. Azt hiszem, ez Jonathan Raymond atyához köthető, aki egy nap felbukkant, mint túravezető Róma berkein belül. Leila karaktere kezdetben elutasító, majd amint elengedi az írást, és úgy dönt, hogy saját lábára áll, elkezdtem tisztelni a karakterét. Amint egyre szorosabbá fonódik a barátság közte és az atya között, a jeleneteik üde színfoltok voltak, minden beszélgetésükkel és pillanatukkal együtt. Egyszerűen úgy éreztem, ez nem egy romantikával teletömött klisés erotikus regény, nem. Ez egy rengeteg szép és megható gondolatokkal és pillanatokkal teli történet a bizalomról, az újrakezdésről és a szeretetről.

Persze, így is voltak benne kiszámítható momentumok, például fájlaltam a Fabioval kapcsolatos kavarást, annyira feleslegesnek, sőt: rontó tényezőnek érzékeltem Leila és Jonathan csodálatosan szép kapcsolata mellett, ami még akkor is végtelenül érdekes volt, mikor csak barátságként volt jelen. Fabio csak rontott az összképen, a pálfordulása pedig már egyenesen gyanús volt, mégsem esett le semmi...

Jonathan karaktere is eltért a megszokott alfahím idiótáktól. Pontosan egy ilyen személyiségre vágytam egy könyvben, egy odaadó barátra, társra, nem egy bunkó majomra. A papi léttel vált együtt egy végtelenül érdekes és összetett karakterré, akinek az életútja szintén érdekes és mély ahhoz, hogy komplex kép alakulhasson ki róla.

Számos olyan kis hintés volt a regényben, ami az olvasó számára nyilvánvaló volt, kis utalás arra, hogy Jonathan mit érez, ami persze az olvasó számára teljesen tiszta, de Leilának valamiért nem hagyta az író, hogy leessen, ez időnként bosszantó tudott lenni, de túltettem magam rajta. Már önmagában ez is árulkodó jel lehetett volna számomra, de abban a tudatban voltam, hogy egy kis klisétenger minden ilyen regényben van.

A történetben elültetve volt egy csepp Britget Jones jelleg, ami csak megfűszerezte Róma aranyos légkörét, Leila és Jonathan barátságát, amit az írónő nagyon szépen, lassan épített fel, pont úgy ahogy kell, nem sűrített bele mindent, ami nem illett oda, csak hagyta, hogy kialakuljanak a dolgok, a barátságból a szerelembe. Nagyon élveztem.

Spoileres bekezdés:
El nem tudom mondani, mekkora meglepetésként ért a vége. Konkrétan felnéztem és kicsúszott a számon, hogy "Mi?", komolyan? Baráth Viktória így elénk dobja, hogy amúgy helló! Semmi sem az, aminek látszik. Ez a fajta könyv a könyvben csattanó nagyot ütött és szinte már-már csalódott érzést keltett bennem, mert az nem lehet, hogy Jonathan olyan valójában nem létezik. Holott a kis utalások, a történet végének fordulatai, a szereplők drámai pálfordulásai, mind-mind intő jelek lehettek volna, mégse jöttem rá, ezért nagyon hirtelen fejbe kólintott.
Spoiler vége.

Összességében elmondhatom, hogy nagyon örülök, hogy még egy esélyt adtam Baráth Viktóriának, mert ez a regény nagyon tetszett, kimondottan az is, hogy egyedülálló kötet, nem sorozat, de ezek után rögtön lecsaptam egy másik könyvére, ami már csak arra vár a polcomon, hogy levegyem.

Köszönöm szépen a könyv élményét az Álomgyár Kiadónak!


Baráth Viktória: Egy év Rómában
Értékelésem: Kedvenc
Borító: 5/5*
Kedvenc szereplő: Jonathan
Megjelent: 2018
Kiadó: Álomgyár Kiadó
Oldalszám: 506
Eredeti cím: -
Műfaj: erotikus, romantikus