5 / 100 könyv. 5% kész!

szombat, szeptember 16, 2017

Sue Fortin: A lány, aki hazudott


Már nagyon rég kinéztem ezt a regényt, mert gyönyörű és sokat sejtető a borítója, mert be lett harangozva, hogy amerikai bestseller, és mert az egyik kedvenc kiadóm vette a szárnyai alá. Jó szokásomhoz híven egyáltalán nem olvastam utána a regénynek, csak beleugrottam egy ismeretlen élménybe, lévén az írónő munkásságát sem ismertem.

Tehát hatalmas reményekkel kezdtem neki, és nagyon akartam szeretni. De nem sikerült... Aztán mikor olvasás közben más értékelésekbe is bele-belelestem, rájöttem, hogy korántsem velem van a baj.

A történet azonban nagyon ígéretes. Egy hatalmas titok, egy baleset, amely hazahívja a gyermekkori otthonába Erint, ahol minden nap kísérti a múltja egy régi ismerőssel az élen, Roisin ugyanis tudja, hogy Erinnek nagy titka van és a régi sérelmek is felszínre törnek. De vajon mit titkolhat Erin és mi fog kiderülni? Meddig kísért a múlt?

Telis-tele ígéretes lehetőségekkel, mégsem lettek kihasználva, egyszerűen utálom, mikor egy regényről negatívumokat kell mondanom, ezért előbb inkább a pozitívumokat sorolnám fel.

Mint már említettem, a jó alaptörténet rengeteg lehetőséget sorakoztatott fel, amiket kihasználva egy remek pszicho-thriller születhetett volna. Egyes aspektusaiban remekül csavarta a szálakat az írónő, utalok most a visszaemlékezésekre, azon belül is egy jelenetre, ahol vissza kellett lapoznom, hogy rájöjjek, magam sem vettem észre egy érdekes tényt, olyan szépen elrejtette a sorok között az írónő. Egyes karakterek múltja szépen fel volt építve, célokkal és indítékokkal, amik keretet adtak a cselekedeteiknek. Holott ez sem volt minden téren kihasználva.

Akkor most lássuk, mi siklott félre a szememben. Elsősorban az írásmóddal/stílussal voltak problémáim. Egy kicsit nehezen szoktam hozzá, hogy kétféleképpen veti a történéseket a lapokra az írónő, amelyek alkalmával nem csak azt váltogatja, hogy E/1 személyben ír, majd E/3 személyben, hanem azt is, hogy jelen- vagy múltidőben fejtegeti a cselekményt. Mert míg Erin részei E/1 személyben és jelen időben íródtak, addig a regény többi része, például Roisin fejezetei E/3 személyben és múltidőben. A személyváltások még nem is zavartak volna, de nem tudom, mit akart elérni az írónő a jelen-múltidő váltakozásával, holott egy síkon mozogtak a történések a visszatekintéseket kivéve. De ez talán csak engem zavart.

Az írásmód mellett kétségbe vontam a regény műfaját is, mert aligha nevezhető pszicho-thrillernek. A thriller alapvető tulajdonsága, hogy a mű végéig a háttérben lebegtet egy nagy titkot, ezzel feszült hangulatot okozva az olvasóban/nézőben. Ennek ellenére Sue Fortin már nagyon hamar elárulta ezt a hatalmas titkot, hogy miért is haragudott meg Roisin ennyire Erinre, hogy mi az a múltbéli titok, ami családokat tett tönkre, majd legfeljebb a körülményeket titkolta még oldalakon keresztül az írónő. Egyszerűen nem értem, miért fedte fel ilyen hamar a rejtélyt.

A karakterekkel sem voltam teljesen kibékülve. Erin nem testesítette meg azt a személyiséget, akivel együtt tudtam volna érezni, holott úgy sokkal intenzívebb élményben lett volna részem olvasás közben. Sok megmozdulása logikátlan volt, de ami még inkább zavart, az az volt, hogy az írónő mintha a regény negyedénél elfelejtette volna, hogy thrillert készült írni, így egy romantikus drámába váltott, amivel nem lett volna baj, csak nem ezt harangozta be.

Roisin karakterében láttam fantáziát, hisz ő volt a háttérben húzódó nagy titok hírnöke, a zsaroló, az igazságot kutató negatív karakter, akitől mind a főszereplőnek, mind az olvasónak tartania kellett volna, a szerepe azonban hamar kimerült abban, hogy néha-néha felbukkant és ködös beszólásokat intézett Erinhez, ezzel cseppet sem ijesztő vagy fenyegető benyomást keltve. Nem lett kihasználva a karakter körüli sejtelmes szociopataság, ami könnyen borzongató hangulatot kölcsönözhetett volna a regénynek.

Ha már karakterek érthetetlen cselekedeteinél tartunk, képtelen vagyok egy momentumot nem megemlíteni, ami nálam kiverte a biztosítékot, így ez most nyilván erős spoiler lesz. Mint kiderült, Erin édesanyja lökte le apjukat a lépcsőn, mivel ha nem teszi, kiderültek volna dolgok. És mikor ez kiderült, mármint hogy Erin anyja miatt került az apja kórházba és kómába... Erin és nővére rögtön megértette és megnyugtatta anyucit, hogy nem tehetett mást és hogy nem haragudnak. Hogy mi van? Ki reagálna erre így? Még ha rossz viszonyban is vagyok az apámmal, mint Erin, ez mikor megérthető és normális cselekedet egy feleségtől? Mert a gyermekeit védte? Ne már! Uram isten! A z apja még a regény végére sem épült fel teljesen... Na mindegy, spoiler vége, de azért ez nekem sok volt. És logikátlan. Etikátlan.

Nem biztos, hogy tovább szeretném szaporítani a szót, a regény nagyon jó lehetett volna, de rengeteg mindent nem használt ki az írónő, a karakterek nem szimpatikusak, nem érdekesek, nem sokrétűek. Annyi kihasználatlan lehetőség bújt meg ebben a történetben, amiket úgy sajnálok. Egyszerűen sajnálom, hogy nem tudtam szeretni.

Köszönöm szépen a könyv élményét az Álomgyár Kiadónak!

Sue Fortin: A lány, aki hazudott
Értékelésem: Felejthető
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: -
Megjelent: 2017
Kiadó: Álomgyár Kiadó
Oldalszám: 462
Eredeti cím: The Girl Who Lied
Műfaj: pszicho-thriller, romantikus

péntek, szeptember 15, 2017

Borsa Brown: A maffia szívében


Borsa Brown A maffia ágyában harmadik, és egyben befejező kötete, avagy lássuk, mi is sül ki ebből...

Az Arab sorozat után kíváncsian fordultam A maffia ágyában sorozat felé is, és habár az első két rész annyira nem vált a kedvencemmé, és a harmadiktól sem vagyok teljesen elragadtatva, mégis azt kell, hogy mondjam, a legjobb rész lett a három közül, ami főleg a nagyon erősen érzékelhető karakterfejlődésnek tudható be.

Ugyanis nagyon szép ívét láthatjuk annak, ahogyan egy nagyon felszínes, butácska angol lányka, Suzanne, egy erős, magabiztos, talpraesett nővé válik. Persze, még most is volt a viselkedésének olyan aspektusa, amit utáltam, például egy terhes nő azért tudja már magáról, hogy mit nem érdemes csinálni a baba érdekében... Mégis, a főszereplőnő ezúttal egy olyan oldalát mutatta, ami iránt rokonszenvet tudtam érezni.

Maga Massimo is szép fejlődésen ment keresztül (habár én már az elején áment mondtam volna neki), de akárcsak Az Arab sorozatban, úgy itt is látszik, hogy a főszereplő férfi irányításmániás, hímsoviniszta és agresszív lénye átalakul egy csak olykor agresszív (ezt nem hagyhattam ki), szeretetteljes, odaadó és védelmező apává. Bár ez az átalakulás sokkal teljesebb Gamal esetében, mint Massimoéban, mert egy terhes nőt azért csak nem kéne bántani, ugye? Gondolom, nem volt nehéz leszűrni, hogy habár Gamalt elfogadtam, mint szerethető édesapát Az arab szeretőjében, addig Massimo egyáltalán nem lopta be magát a szívembe a három kötet alatt.

A főszereplők személyiségének változásai mellett nagyon tetszett továbbá, ahogyan Borsa Brown bemutatta a család fogalmát, annak minden szeretetével és elfogadásával. Hogy habár majdnem mindenki kinézte és elutasította Suzanne-t, amint teherbe esett, Massimo családja, az apjával egyetemben, befogadta, a család részévé emelte, nem egy betolakodót, hanem egy igazi családtagot láttak benne.

Az írónő ezúttal úgy döntött, hogy legyen egy kis izgalom is, és a regény felében csak lebegtetett egy "hatalmas" titkot, amire több ízben utalgatott, fenntartva ezzel az olvasóban a határtalan kíváncsiságot... Hát, nem tudom. Én rögtön az első oldalon tisztában voltam vele, hogy mi Massimo terve, így bennem ez nem keltett akkora kíváncsiságot.

Engem inkább még mindig a maffia belső működése érdekelt, főleg most, hogy Massimóból don lett, de számomra ismeretterjesztés szempontjából, az írónő még mindig túl kevés információt adott erről az érdekes szervezetről. Persze, kétlem, hogy A maffia ágyában célja az ismeretterjesztés lenne, sokkal inkább a szórakoztatás, ami nem is baj.

Mindezek mellett azért én örülök, hogy elolvastam ezt a trilógiát, bár egyértelmű, hogy nem haladja meg Az Arab színvonalát, ami logikus, hisz addigra már többet fejlődött az írónő, azért A maffia ágyában több ízben is megmelengette a szívem ezzel a résszel, még akkor is ha többnyire csak idegesített Massimo erőszakossága és Suzanne butasága. Az írónő stílusa még mindig nagyon könnyen fogyasztható, egyszerűen semmilyen fennakadást nem okoz, olyan könnyedek a sorai, hogy csak siklik rajtuk az ember szeme. Szeretem.

Köszönöm szépen a könyv élményét az Álomgyár Kiadónak!

Borsa Brown: A maffia szívében
Értékelésem: Tetszett
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: -
Sorozat: A maffia ágyában
3.) A maffia szívében
#A maffia gyermekei
Megjelent: 2015
Kiadó: Álomgyár Kiadó
Oldalszám: 506
Eredeti cím: -
Műfaj: erotikus, romantikus

szerda, szeptember 13, 2017

Baráth Viktória: A főnök


Mindenhol az egekig volt dicsérve ez a regény, a borító is kíváncsivá tett, így úgy döntöttem, magam is utánajárok, mi is ez a nagy imádat Baráth Viktória A főnök című regénye iránt.

Még nem volt szerencsém az írónőhöz azelőtt, pedig tudom, hogy más regénye is nagy szeretetnek örvend. Mivel én eddig csak A főnököt olvastam tőlem, ezért csak ez alapján tudok véleményt alkotni a munkásságáról.

Általában nem szeretem a nagy hype-ot, mert elrontja végül az élményt. Mind könyvek, mind filmek és sorozatok esetében. Most is inkább behunytam a szemem, mikor véleményeket láttam, csak a csillagozásokat lestem meg, még a fülszöveget is félszegen olvastam végig, gondoltam lesz, ami lesz.

Így történt, hogy egészen mást kaptam, mint amire számítottam. Egy izgalmas thrillerre számítottam, egy kis romantikával (vagy sokkal...), erre egy újabb drogbárós alfahímet és egy szerelembe eső, kezdetben naiv nőt kaptam. Jó ez így elsőre túl nyersre sikerült.

Egy végtelenül átlagos párral kezdünk: a nő tökéletesen gyönyörű (hát persze, hogy az) és naiv, a férfi kőgazdag, de tutyimutyi és hamar ki is derül róla, hogy nem saját erőből szerezte azt a rengeteg pénzt, így Anát elrabolják, Frank felszívódik, az emberrablók pedig a lopott pénzt követelik, miközben Ana bizonygatja, hogy ő semmiről sem tudott. Nem sok híja van, hogy megölik, de a főnök, Ryan valamiért megkegyelmez neki. Ana rabként töltött napjai csak gyarapodnak, miközben kiderülnek dolgok az emberrablókról, akik drogokkal üzletelnek. Ana lassan rálátást kap erre a világra, Ryan szépen lassacskán bevonja, így rabból lassan partnerré válik.

Így mindenképpen kiemelendő Ana jellemfejlődése, ahogyan egy naiv, igen idegesítő, elkényeztetett nő egy erős, talpraesett, akaratos nővé válik. És bár rengeteg reakciójával és megmozdulásával az őrületbe kergetett (kétlem, hogy egy szinte rabként tartott nő egy szál bugyiban flangál, miközben az emberrablói - akik nem mellesleg azért bűnözők - ott vannak körülötte... What????), mégis szép az íve a karakter fejlődésének.

Ryan egy tipikus férfi karakter. Mármint az ilyesfajta romantikus regények tipikus alfahímje (de utálom ezt a szót). Nehéz gyermekkorral megáldott, erőszakos, droggal kereskedik, de mikor megismeri élete nőjét megváltozik.

A regény mellékszereplőiben nem erős, a két főszereplő kap inkább hangsúlyt. A cselekményszál viszont hol pörgős, akcióhoz hasonló jelenetekkel, bár a thriller besorolás akár hibás is lehetne, mert azért nem lebegteti körbe egyfajta hátborzongató hangulat a regényt, nem bújik meg titok a háttérben, amire csak a végén derül fény. A történések néhol lelassulnak és a pár szerelmi életére koncentrálnak, néhol viszont izgalmas fordulatot vesznek.

Összességében egyszer olvasható volt számomra, a végén még fordulatos is, de nem mondanám, hogy a kedvencem lett, az Anához hasonló főszereplőnők mindig is az agyamra mentek, a Ryan féle főszereplők pedig már a könyökömön jönnek ki. De az írásmód élvezetes, az izgalmasabb részek tetszettek, lekötötte a figyelmem, de biztos, hogy nem olvasnám el újra. Azt hiszem, nem is az írásmóddal vagy a stílussal volt problémám, sokkal inkább a történet alakulásával. De lehet csak rosszkor kapott el a regény, vagy túl sok ilyesfajta témájú könyvet olvastam mostanában és azért lehet ez.

Köszönöm szépen a könyv élményét az Álomgyár Kiadónak!

Baráth Viktória: A főnök
Értékelésem: Tetszett
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: -
Sorozat: A főnök
1.) A főnök
2.) A főnök 2.
Megjelent: 2017
Kiadó: Álomgyár Kiadó
Oldalszám: 378
Eredeti cím: -
Műfaj: erotikus, romantikus, thriller

vasárnap, szeptember 10, 2017

Leiner Laura: Egyszer


Ismét egy végtelenül szórakoztató, frappáns, humoros, néhol elnyújtott, de összességében kellemes Leiner Laura sorozaton vagyok túl, ami nagyon sajnálom, hogy véget ért.

Az Egyszer alkalmával inkább nem magáról az utolsó kötetről írnék, hisz várható volt, hogy végül minden visszatér a rendes kerékvágásba (habár kissé rossz döntésnek vélem, hogy az írónő ismét ugyanazt a fordulatot lépte meg a Valahol végén, mint az Illúzió végén), mindenki megkapja a boldog befejezését, minden a helyére kattan és úgy összességében egy boldog, minden szálat elsimító befejezést kapunk. Így is történt.

Akkor most kalandozzunk el a sorozat témáján, szereplőin, cselekményszálán, hangulatán, valamint az erősségein és gyengeségein.

Leiner Laura ezúttal elkalandozott a gimnáziumtól, a fesztiváloktól és a szilvesztertől és a popszakma, tehetségkutatók, show-biznisz felé kacsintott ki, legalábbis igyekezve a magyar vonalon maradni, ami nem mindig sikerült.

Nekünk, átlagembereknek persze nincs sok fogalmunk arról, milyen is lehet ismertebb énekesként élni, vagy kimenni az utcára. A rajongás és ismertség mértéke persze attól is függ, hogy éppen a nagy Amerikában vagyunk úgymond "sztárok" vagy a kis Magyarországon. Persze, én se látok bele ezekbe a dolgokba, látjuk a televízióban /már, aki még nézni mert én már nemigen/, hogy celebek, hírességek, színészek, médiaszemélyiségek miket csinálnak, posztolnak helyekre, hogyan viszonyulnak hozzájuk az emberek, mit mutatnak a nyilvánosságnak... És most főleg erre a részre szeretnék kitérni, mert nem mindig értettem egyet az írónő állásával e téren.

Kezdjük a külföldi helyzettel. Vegyük például Amerikát, ami azért otthona a nagy filmsztároknak, zenészeknek, celebeknek. Ahol az ismertségi faktor olyan magas, hogy szükség van arra a napszemüvegre, sapkára, ahol a paparazzók vérre mennek egy-egy fotóért, ahol álhírekkel van tele minden, ahol ezek a hírességek félig nagy tiszteletnek örvendenek, félig pedig mindenüket kiteregetik, ha az újságíróknak, bloggereknek, csatornáknak és hasonló egyéneknek esélye van rá. Ahol testőrök, asszisztensek, komoly jogászok állnak a sztárok mögött. Ahol gyakran valóban marcangolnak ebben a szakmában és úgy ferdítenek, ahogy csak akarnak... El tudom képzelni ezeket a dolgokat, de talán még az én képzeletem is messze van a valóságtól.

És akkor most kanyarodjunk a kis Magyarországra, a magyar médiára, csatornákra, hírességekre, előadókra... /Kommunikáció- és médiatudomány szakos egyetemi tanulóként muszáj./ Igyekszem nem teljesen elragadtatni magam, mert a magyar média kapcsán könnyen hangot adok a negatív véleményeimnek. Ezt most elsősorban leredukálom az előadókra és a tehetségkutatókra.

Leiner Laura néhol érzékeltette, hogy híresnek lenni nem olyan, mint Amerikában. Ezt többször is leszögezte, főleg a luxus szempontjából. És helyesen elcsepegtetett egy kis kritikát is hellyel-közzel a "butácska" médiafogyasztókról, akik mindent bekajálnak, amit a tévében látnak vagy az újságban olvasnak. Valóban egy olyan világban élünk, ahol megvezetnek a műsorok, ahol az internet tele van undorító clickbait-ekkel, ahol álhíreket dobálnak az arcukba, ahol egyfajta illúziót mutatnak az egyszerű nézőnek, aminek a fele sem igaz. Ezzel a sorozattal Leiner Laura igyekszik rámutatni arra, hogy nem minden igaz, amit a tévében látunk. És ezt helyes elgondolásnak is tartom, hadd tudják meg a fiatalok, hogy sokszor megvezetik őket, hogy esetleges példaképük mégsem tökéletes, hogy nem minden készpénz, amit olvasnak vagy látnak a médiában.

Időnként azonban úgy éreztem, hogy az írónő átesett a ló túloldalára. Éreztem az enyhe társadalomkritikát és tetszett is benne, de én speciel azzal nem értek egyet, ahogy ezt az írónő bemutatta Magyarországon, időnként igencsak úgy kezelte a főszereplőit, Bekát és Nagy Márkot, mintha tényleg igazi nagy sztárok lennének, holott szerintem idehaza azért nincs ekkora fokú imádat, felkapottság az előadók iránt, néha ez a szint az amerikai szintet verdeste a regényben. Kétlem, hogy Magyarországon lesifotósok futkosnának egy tinisztár után és minden sarkon megállítanák őket, idehaza inkább az álhírekkel vannak főbb problémák.

A tehetségkutatók elferdítése könnyebben megfelel a valóságnak. Már nekem is volt szerencsém ilyesfajta műsorokat a felvétel idejében látni, majd később a televízióban, látva, mennyire is más, mennyire befolyásolt, elferdített... hazugság (?), amit a néző elé leraknak utána. Igazából már sajnálom, hogy a régen nemes céllal indult tehetségkutatók mára már lealacsonyodtak a nézőhajhászás, álhisztik, megszervezett műsorelemek szintjére, mikor már nem is az egy tehetségkutató célja, hogy tehetségeket keressen és emeljen a magasba, hanem hogy minél több nézőszámot és érdeklődést hozzon.

Szerintem még így is túlságosan elragadtattam magam a témával kapcsolatban, ezt itt le is zárnám és visszakanyarodnék Leiner Laura Bexi sorozatához, azon belül pedig a karakterekhez. Nem titok, hogy az írónő karakterei mindig is a gyengéim voltak. Ez most sincs másképp, olyan színes társaságot képes összehozni, ami végül abszurdnál abszurdabb és humorosnál humorosabb szituációkat teremt. Imádom.

Budai Rebeka példának okáért az egyik legszimpatikusabb lány főszereplő számomra, akit eddig azt írónő megalkotott. A felfogása egyre érettebb a későbbi részekkel, úgy látja a világot, amilyen. Kiáll magáért, ambiciózus, ugyanakkor alázatos a zenei szakmában. Nem hagyja, hogy a média karaktert formáljon belőle, önmaga akar lenni, nem kirakat. Egyszóval pozitív karakter, csak akkor vesztett egy csipetnyit a fényéből, mikor az írónő behozta ezt a mártíromságot vele kapcsolatban, amiből ha csak egy kicsit szór a karakterbe, sokkal szimpatikusabb lett volna a végeredmény.

Nagy Márk szintén egy megismételhetetlen személyiség. Laura valahogy úgy alkotott meg egy teljes mértékben beképzelt személyt, hogy azzal együtt szerethető is. Persze, ez csak az első benyomás volt, ahogy haladtunk a vége felé egyre inkább kialakult egy másik Nagy Márk, az igazi személyiség, így a végére egy teljesen más, mégis ugyanolyan karaktert kaptunk, csak mélyebb viszonylatában.

Meg kell említenem még a Puding, Pepe, Bogyó formációt, mert nincs Leiner Laura könyv néhány igazán, már-már abszurdan őrült karakter nélkül, akiket tényleg csak kitalálni lehetséges. Persze, végül nem is tudtuk meg az igazi nevüket, hogy kik is ők, honnan származnak, hogyan találkoztak, de nem is kellett. A Fogd be Aszád formáció legenda a javából, A Szent Johanna Gimi Andris és Robi párosának egy továbbfejlesztett változata.

Következő kedvenc szereplő Körte, akinek a rendes nevére szintén nem derült fény, a menedzser, aki nem pénzt akaszt le a menedzseltjeiről, hanem igazából tereli őket, atyáskodik felettük. A kemény külsejű, tetovált pótapa, aki igazából ártalmatlan, a stílusa pedig egyszerűen zseniális. Azok a szövegek, amiket levágott, a "gyerekezés", az egész személyiség a kedvencem úgy, ahogy van.

Zseniális továbbá Kemál karaktere, aki egyszerre van jelen és nincs jelen a sorozatban. Fontos szerepet nem kap, mégis ott van, mégis nevetünk rajta, mert ő Kemál, a gyrosos, aki a húsvágóbárddal fenyeget, ha kell, aki rengeteg baklavát készít, aki mindig, mindenkit megetet, és aki Nagy Márk első számú rajongója.

Anti, a legjobb barát, oldalán Daniellával, aki időnként igencsak hajazott Kinga karakterére. Talán ha Evelint és Daniellát összegyúrnám, akkor kapnám meg Kingát. Ahogy a Nélküled elején Evelin felkaparta Bekát a padlóról, az kísértetiesen hasonlított arra, mikor Kinga tette ezt számtalanszor Renivel. Daniella pedig egy gyilkos pitbull. Imádtam.

Karakterek szintjén pedig ismét egy nagyon erős bandát alkotott meg az írónő, amit megint csak imádni tudtam. Érdekesnek tartottam, hogy az eddigi regényeihez képest ezúttal jócskán megalkotott negatív karaktereket is. Eddig nem igazán volt ez szokása Laurának, az eddigi regényeiben lévő negatív karakterek is mind kaptak egy kis pozitív felhangot, Mádayt például csak az elején nem szerettük, később mind imádtuk, ugye? Edinát sem gyűlöltük már egy idő után, csak szántuk. Talán Viki volt igazán negatív karakter, de nem intenzíven. Vladár is jócskán emelkedett a sorozat végére a szemünkben.

Ezúttal azonban két igen negatív karakter is beférkőzött a Bexi sorozatba, az egyik maga Geri, akit méltán utálhatnak az olvasók a sikerhajhászása, kegyetlenkedései miatt, a másik pedig Balogh, aki aztán végképp a legnegatívabb az összes közül, holott a sorozat közepénél azt hittem, már ő is a bevett társaság része, a kapzsiságát humorosan mutatta be az írónő, nem gondoltam volna, hogy a sorozat végére ilyen véresen komolyba fullad ennek a karakternek a kapzsisága, fenyegetőzései és ellenségessége. Akár idesorolhatnám még t, a másik menedzsert is, de  mégsem teszem, mert az ő karaktere viszont igazából negatívból vált a sorozat végére majdhogynem pozitívba. Ilyen szintű hát a karakterfejlődés a sorozatban.

A cselekményvezetése kis léptékben zseniális, Leiner Laura ismét hozta a formáját humoros helyzetek és abszurd szituációk terén. A párbeszédek ismét zseniálisak, a hihetetlen karaktereknek köszönhetően minden klappolt. Ha viszont nagyobb léptékben szeretném megvizsgálni, akkor időnként ismételte magát a szakítok, együtt vagyok vele, szakítok, együtt vagyok vele hajcihővel, mikor az Illúzió és a Valahol vége majdnem ugyanúgy zárult.

Az írónő nemcsak a negatív karaktereket vezette be, hanem ezúttal igazán reális képet is mutatott a fiatalokról. Mint már említettem, imádtam, hogy A Szent Johanna Gimiben olyan tinédzserekről olvashattam, akik nem isznak, nem igazán buliznak, nem cigiznek (kivéve persze Andrist és Robit), többnyire nem folytatnak szexuális életet... de persze ez csak mese habbal. A Bexi sorozatban van ivászat rendesen: Pepe, Bogyó, Puding, Evelin, Körte... Van dohányzás. És persze csak felszínesen említve, de van szex is. Nem eldurvult, hanem egy finomított, de reálisabb kép ez a mai fiatalságról.

Nem tudom, mit taglalhatnék még. Ez a sorozat mindenképpen erős karakterszinten, hangulatában, humorában, de persze vannak gyengeségei is, mint például a kissé elferdített (de társadalomkritikának betudott) média bemutatása, a néhol eldramatizált szerelmi évődés, az ismétlődő cselekményelemek...

Mégis úgy érzem, túl hamar lett vége, úgy érzem, még szeretnék Leiner Laura sorozatokat, mert szerintem az írónő a sorozatokban igazán erős, ahol karakterfejlődés van, ahol még több karaktert tud beépíteni a különböző részekben, ahol játszadozhat a cselekmény alakulásával... Szerintem nem kéne egyregényes szinten alkotnia, számomra az Akkor szakítsunk esetében ki is derült, hogy nem áll annyira jól neki. Leiner Laura a sorozatokhoz ért, a maguk függővégeivel, imádni való karaktereivel, humoros jeleneteivel... Imádom. Még!

Leiner Laura: Egyszer
Értékelésem: Kedvenc
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Nagy Márk, Beka, Körte, Kemál, Puding, Pepe, Bogyó, Evelin, Daniella, Anti
Sorozat: Bexi
5.) Valahol
6.) Egyszer
Megjelent: 2017
Kiadó: L&L Kiadó
Oldalszám: 480
Eredeti cím: -
Műfaj: ifjúsági, romantikus

vasárnap, szeptember 03, 2017

Hello Autumn!


A nagy nyári összefoglalás után máris nekikezdtem egy kis listázásnak... mert még mindig imádok listákat készíteni... így megszületett egy igen képlékeny lista arról, hogy miket tervezek elolvasni 2017 őszén.

Persze mindig a terveim között szerepel a már így is végtelen hosszú várólista leredukálása, de persze sose sikerül úgy, ahogy szeretném. Valamint könnyedén előfordul velem, hogy a semmiből bukkannak fel regények, amik felkeltik az érdeklődésemet, ezek könnyűszerrel felboríthatják a rendet, de azért ismét próbát teszek.

Nem tudom biztosan, hogy az egyetem harmadik félévében mennyi szabadidőm lesz, hogy milyen könyvekhez lesz hangulatom, de az alaplista valahogy így néz ki:



























Nyárzáró bejegyzés (Goodbye, Sweet Summer!)


Eljött a szeptember, városok szerte indultak meg pénteken a diákok, hogy ismét belevessék magukat egy újabb fárasztónak ígérkező évbe. Az időjárás, mintha csak szóltak volna neki, eminens diákként vált tikkasztó melegből csapadékosan hűvösbe, hogy ő is a képünkbe vágja: igenis itt az ősz.

És hogy ki várta az őszt? Hát én! Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én hamar be tudok sokallni a nyári hőségtől, amikor az embernek kedve sincs kimenni az utcára. Természetesen vannak benne jó dolgok is: az iskola hiánya, a sok szabadidő (amennyiben az ember még tanuló és/vagy szerencsés), a napsütés, a fagyi, a nyaralás...

De valahogy augusztus végére mindig elérem azt a szintet, hogy erre az esős időjárásra vágyjak és az iskolára, ami rendszerességet lop az életembe. Meg persze a sorozatok új évadai is hiányoznak már, amik többnyire ősszel térnek vissza a nyári szünetről.

Ebben a bejegyzésben összeszedtem, miket olvastam el nyáron, egyfajta összegzésként. A következő bejegyzésben pedig megosztom majd Veletek, miket tervezek elolvasni ősszel. Akkor lássuk!

Katarzis




Kedvenc





















Tetszett












Csalódás



Felejthető