2 / 100 könyv. 2% kész!

szombat, december 22, 2018

Anne L. Green: Elvarratlan szálak


Az Anne L. Green regényekkel való kapcsolatom. Szeretem a borítók következetességét, ezért vonzanak, szép lehet mindet egy polcon látni. A történetekkel és a karakterekkel már nem vagyok mindig megelégedve. Bár egy-egy regény külön elolvasva remek kikapcsolódást tud okozni, egy idő után felfedeztem egy mintázatot, ami majdhogynem minden könyvében visszatér, ez engem egy idő után zavart. Ami még ennél is jobban zavart, az a szereplők és történetvezetés teátrális éle, drámaisága, időnként olyan, mintha egy szappanopera folyna felénk a lapokról. Mégis minden regénynek, amiket olvastam tőle, megvolt egy olyan pillanata, momentuma, ami tetszett. Ezért gondoltam, mivel sok jó értékelést olvastam/láttam az Elvarratlan szálakról, teszek még egy utolsó próbát. Mert nem szeretem feladni.

Ezúttal egy régebbi regénye karaktereit vette elő, az Eltitkolt múlt még kisgyermek Aidene immár felnőtt, orvos. Az Eltitkolt múlt egykori főszereplői is felbukkannak, de ezúttal a hangsúly Aidenen és Arián, az orvostanhallgatón van. Jó ötletnek tartom, ha egy író/nő vissza-visszatekint a régebbi regényeihez, párhuzamot von közöttük, elhiszem, hogy az általa megalkotott karakterek annyira közel kerültek a szívéhez, hogy nem tudja elengedni őket. És ez szép. Anne L. Green regényeiben mindenképp tetszik az, hogy valamilyen szinten összekapcsolódnak, mintha mind egy nagy sorozat részei lennének. A továbbiakban pedig egy nagyon spoileres értékelés következik!

Fenntartásokkal kezdtem bele az előző regények iránti érzéseim miatt, ezért most igazán kritikusan álltam hozzá, és az első fejezet után azt hittem, hogy folytatni sem tudom. Egy lezüllött Aiden, drog, közönséges jelenettel kezdünk... Kezdtem feladni a reményt. Nemcsak maga a történet, hirtelen maga az írásmód is olyan egyszerűnek hatott. Aztán a bekövetkező tragédia miatt Aiden észhez tér és úgy dönt, hogy visszatér hivatásához. Tökéletes váltás, így visszatekintve pedig legalább kapott egy komolyabb felhangot a történet az első fejezetnek hála. Oké, folytassuk! Még a maga 500 oldala sem tudott teljesen megfélemlíteni, pedig már az elején pontosan tudtam, hogy miért ilyen hosszú a kötet...

Aztán a következő fejezetek alatt elkezdtem élvezni a történetet. Tetszett a környezet, a kórház sürgés-forgása, Aiden orvosi munkássága, és Aria, az orvostanonc felbukkanása, aki történések sorozata után Aiden felügyelete alá kerül. Lekötött a történet, ahogy Aiden egyengetni kezdi Aria útját, a veszekedéseiket, majd a barátságot, ami elkezdett kialakulni közöttük, végül pedig a szerelmet. Eddig a pontig tökéletesen élveztem a regényt, a romantikus filmekben és könyvekben megvan annak a varázsa, ahogy kerülgetik egymást és a film/regény végén összejönnek, mert rájönnek, hogy szeretik egymást. És stáblista.

Ám a mélyzuhanó kezdés, majd a meredeken felfelé ívelés után jött a zuhanás. És rögtön eszembe jutott, hogy miért is vívódom ennyit az írónő regényeivel. Abba az 500 oldalba... mindent beletett. Ismét. A legtöbb eddigi sablonját. Miután Aiden és Aria összejöttek, minden lehetséges bonyodalom felmerült, az egész történet átváltott egy igazi spanyol szappanoperába. Szó szerint.

Teljesen biztos voltam benne, és így legyen ötösöm a lottón, hogy ismét ki lesz játszva a "gyereket várok" kártya, mert eddig majdnem az összes regényben be lett dobva, és Aria harciassága a terhesség alatt engem hihetetlenül idegesített. Meg összességében, rengeteg regényben/filmben/sorozatban látom azt, hogy bár terhes a főhősnő, mégis beleáll a helyzetekbe, harciaskodik, esetenként verekedik, a veszély felé megy. Bár én nem vagyok édesanya, de úgy gondolom, hogy magához a női ösztönhöz és a fajfenntartáshoz hozzátartozik, hogy a terhes nők nem kísértik a sorsukat, hanem visszafogják magukat, és csak a gyermek érdekeit tartják szem előtt. Aria meg összeomlott, amint Aident "elvesztette", és még a gyerek sem érdekelte... Feldühített.

Még egy ütőkártya kijátszva: maffia. Miért ilyen populáris mostanában a maffia kavarása a szerelmes regényekben? Újabb szappanopera-faktor. Főleg mivel ebben a regényben kicsit sem élethű a maffia jelenléte, elbagatellizált, a maffiatagok olyan stílusban beszélnek, amit egy normális felnőtt férfi kiröhögne.

De az egész regény stílusára ráragadt egyfajta színpadiasság, a párbeszédek egyenesen egy királydrámába illőek voltak, a komoly és fenyegetett helyzetekben az úgynevezett rosszfiúk olyanokat mondanak, hogy "Megbánja, hogy velem kezdett.", meg "Nincs más választása.", felnőtt emberek nem beszélnek így. Ilyen párbeszédek a való életben nem hangzanak el. Végtelenül gyerekesnek és nevetségesnek éreztem ezt az irracionális drámaiságot.

Aidenen volt ez a leginkább érezhető az abszolút negatív karakterek mellett (amit szintén nem szeretek, hogy egyszerűen minden karakter vagy fekete, vagy fehér; vagy gonosz, vagy jó, ez nem reális). Aiden olyan teátrálisan beszél, olyanokat mond, amiket egy férfi ki nem ejtene a száján. Ez persze lehet romantikus a női szíveknek, de számomra cseppet sem életszerű.

A regényben rengeteg a dráma, egy igazi maffiás, kórházas szappanopera, és mint olyan, végül sikerült is kiütni a szappanopera-tűrő-mértőmet (ez a szóösszetétel...). Mindezek után: kórház, maffia, terhesség, velejéig romlott karakterek gyerekes fenyegetései, veszekedések... Mindezek után... az írónő még a "talán testvérek" kártyát is beveti... Itt égnek állt a hajam. Annyira nevetségesen átlátszó, annyira tudni lehet, hogy nem igaz, ergo semmi értelme nem volt bevetni. Semmi. Csak az idegességemet tudta tetőzni, ez volt az egyetlen funkciója. Nem kellett volna. Ezt már tényleg nem.

Nem, nem az írónőben van a hiba, hanem bennem. Nemes egyszerűséggel nem az én stílusomnak való ez a regény, ennyi történt. Biztos vagyok benne, hogy minden szappanopera-, és limonádé-romantikus regény rajongónak tetszik és tetszeni is fog. Ahogy az írónő többi regénye is. Csakhogy sajnos ezek nem nekem íródtak, ez már kiderült. Ez van.

Mindazonáltal köszönöm szépen a könyvet az Álomgyár Kiadónak!


Anne L. Green: Elvarratlan szálak
Értékelésem: Felejthető
Borító: 5/4
Kedvenc szereplő: -
Megjelent: 2017
Kiadó: Álomgyár Kiadó
Oldalszám: 518
Eredeti cím: -
Műfaj: erotikus, romantikus

szerda, december 19, 2018

Mary E. Pearson: Az árulás szíve


Vannak regények, amiket csak úgy szeretek és kész. A Fennmaradottak krónikái egy pontosan ilyen trilógia. Persze, meg tudom magyarázni, hogy miért szeretem, mert igenis egy remek fantasy trilógiáról van szó, de mind tudjuk, hogy ez nem elég. Kell hozzá egy kis plusz, amitől olyan kedvenccé válik, hogy egyszerűen különlegesnek érzem az olvasását. Micsoda misztikum...

Nyilvánvaló, hogy a sorozat a borítóival varázsolt el elsődlegesen. A színvilág, az atmoszféra... Tipikusan olyan kötetek ezek, amik akkor is kellenek a polcomra, ha nem jó a történetük, de szerencsére, erről szó sincs.

A fantasy regények mostanában eleve rabul ejtenek, de azt vettem észre, hogy nem az úgynevezett high-fantasyk, hanem sokkal inkább az ifjúsági fantasyk. Akár egy külön bejegyzést is írhatnék a kettő közötti különbségekről, és hogy miért részesítem előnyben az egyiket... De most inkább csak röviden leírom.

Most, hogy mind a Trónok harca, mind A Gyűrűk Ura regényeken túlvagyok (kivéve a Sárkányok táncát), úgy érzem, ez a műfaj, az úgynevezett magas-fantasy (hülye kifejezés) nem biztos, hogy nekem való. Félreértés ne essék, szerettem őket, de azt vettem észre, hogy sokkal inkább lefáraszt az olvasásuk, minthogy élvezetesen kikapcsolna. Az ifjúsági fantasykkal viszont pontosan ez a helyzet: megkapom a harcot, háborút, különleges lényeket, politikai intrikákat, csalásokat, ugyanakkor az imádnivaló karaktereket, a szerelmet és a könnyed hangnemet is. Kikapcsol, élvezem, nem veszek el egy hatalmas világ kis szegletében, hanem könnyen követem az eseményeket. Lehet, hogy én vagyok még visszamaradott etéren, de én ezt érzem a high-fantasy olvasása közben, egyszerűen elveszek. Nem látom át teljes mértékben (ha nem látom filmen), ugyanakkor élvezem azokat is, de nem oly felhőtlenül.

De akkor kanyarodjunk vissza Az árulás szívéhez, A Fennmaradottak kórnikái második kötetéhez. Nagy kihagyás volt az első rész olvasása utána, talán egy év, talán több. Ezért az elején nehezebben is rázódtam vissza, ami a leginkább megmaradt bennem, az a tudat, hogy imádtam, és a Kaden-Rafe-Lia hármas. És hogy az írónő mennyire is megvezetett minket az első kötet alkalmával. Zseniálisan összekeverte Rafe és Kaden karakterét, a nép közé beépült herceget és a gyilkolásra küldött bérgyilkost. Néha olyannyira, hogy a karakterük szinte egybeolvadt, minden, ami Rafe személyiségéhez tartozott az első kötetben, az a másodikban Kadenéhez került, és fordítva. Ez egy kis kavarodást okozhatott az olvasóban, hogy mégis melyik oldalán is áll akkor? A kedves, engesztelő és becsületes Rafe-én (akit Kadennek hittünk), vagy a munkáját végző, direkt, de őszinte Kadenén (akit meg Rafe-nek hittünk). Engem ez összezavart. Az első kötetben Rafe volt a kedvenc karakterem, mert a szerelembe eső bérgyilkosnak hittem, aki veszélyes, és küszködik a munkájával és a lány iránt létrejött érzelmeivel. Kaden karaktere pedig pont az a semmilyen, ügyefogyott beöltözött hercegecske volt, akit elkerülnék.

Aztán állok a második kötet elején (igazából ülök, de mindegy), és azon agyalok, hogy most akkor melyikkel is rokonszenvezek igazán? Így pedig el sem tudom dönteni, hogy ez a csere vajon jó vagy rossz döntés volt-e az írónő részéről?

A második kötet cselekménye egy-két mondatban leírható. Kaden fogolyként hozta Liát és Rafe-et az ellenséges fővárosba, és míg csöndesen és visszafogottan igyekszik védeni Liát a Komizárral szemben, nehogy gyanúba keveredjen, amiért időközben beleszeretett annak ellenére, hogy meg kellett volna ölnie, Rafe eközben egy tömlöcben éli mindennapjait. Időközben kiderül, hogy a főváros tele van intrikákkal, titkos társaságokkal, felkelésre kész emberekkel, besúgórendszerrel, árulókkal és csalókkal. Lia azon van, hogy megvédje Rafe-et és a népét, valamint hogy rájöjjön, mi is Kaden igazi célja és motivációja vele kapcsolatban.

Lenyűgözött a város sokrétűsége, az intrikák és csalások ekkora megléte, egy igazi középkori nagyváros tárult a szemeim elé a maga politikai, közéleti dolgaival és eseményeivel. A Komizár karakterével nem mindig tudtam mit kezdene, a nagy gonosz? Vagy nem? Nem szeretem az abszolút gonosz karaktereket, mert nem realisztikusak. A Komizár személyiségében egyetlen pozitív felhangot találtam: a Kadennel való kapcsolatát. Azt a régre nyúló, szinte már testvéri köteléket, ami valahol összeköti őket, valahol pedig megbilincseli Kaden kezeit, aki szinte kénytelen hálásnak lenni a Komizár irányába.

Lia, igazi hercegnő lévén, csak a népe érdekeit tartja szem előtt, egy igazi harcos karakter, csak meg kell találni azt az egyensúlyt - főleg az utolsó kötetben - ami a harcos és a mártír között billeg. Nem szeretném, ha az írónő felesleges mártírt csinálna a karakteréből. Kaden karaktere eközben a végefelé egyre nagyobb mélységeket kap, míg Rafe csak úgy van. Sajnálom, de ezt érzem. A vége pedig ismét egy tökéletes függővég, így már csak a befejező kötet van hátra.


Mary E. Pearson: Az árulás szíve
Értékelésem: Kedvenc
Borító: 5/5*
Kedvenc szereplő: Kaden, Rafe
Sorozat: A Fennmaradottak krónikái
2.) Az árulás szíve
3.) Az árulás szépsége
Megjelent: 2015
Kiadó: GABO Kiadó
Oldalszám: 408
Eredeti cím: The Heart of Betrayal
Műfaj: fantasy, ifjúsági, romantikus