Vannak regények, amiket csak úgy szeretek és kész. A Fennmaradottak krónikái egy pontosan ilyen trilógia. Persze, meg tudom magyarázni, hogy miért szeretem, mert igenis egy remek fantasy trilógiáról van szó, de mind tudjuk, hogy ez nem elég. Kell hozzá egy kis plusz, amitől olyan kedvenccé válik, hogy egyszerűen különlegesnek érzem az olvasását. Micsoda misztikum...
Nyilvánvaló, hogy a sorozat a borítóival varázsolt el elsődlegesen. A színvilág, az atmoszféra... Tipikusan olyan kötetek ezek, amik akkor is kellenek a polcomra, ha nem jó a történetük, de szerencsére, erről szó sincs.
A fantasy regények mostanában eleve rabul ejtenek, de azt vettem észre, hogy nem az úgynevezett high-fantasyk, hanem sokkal inkább az ifjúsági fantasyk. Akár egy külön bejegyzést is írhatnék a kettő közötti különbségekről, és hogy miért részesítem előnyben az egyiket... De most inkább csak röviden leírom.
Most, hogy mind a Trónok harca, mind A Gyűrűk Ura regényeken túlvagyok (kivéve a Sárkányok táncát), úgy érzem, ez a műfaj, az úgynevezett magas-fantasy (hülye kifejezés) nem biztos, hogy nekem való. Félreértés ne essék, szerettem őket, de azt vettem észre, hogy sokkal inkább lefáraszt az olvasásuk, minthogy élvezetesen kikapcsolna. Az ifjúsági fantasykkal viszont pontosan ez a helyzet: megkapom a harcot, háborút, különleges lényeket, politikai intrikákat, csalásokat, ugyanakkor az imádnivaló karaktereket, a szerelmet és a könnyed hangnemet is. Kikapcsol, élvezem, nem veszek el egy hatalmas világ kis szegletében, hanem könnyen követem az eseményeket. Lehet, hogy én vagyok még visszamaradott etéren, de én ezt érzem a high-fantasy olvasása közben, egyszerűen elveszek. Nem látom át teljes mértékben (ha nem látom filmen), ugyanakkor élvezem azokat is, de nem oly felhőtlenül.
De akkor kanyarodjunk vissza Az árulás szívéhez, A Fennmaradottak kórnikái második kötetéhez. Nagy kihagyás volt az első rész olvasása utána, talán egy év, talán több. Ezért az elején nehezebben is rázódtam vissza, ami a leginkább megmaradt bennem, az a tudat, hogy imádtam, és a Kaden-Rafe-Lia hármas. És hogy az írónő mennyire is megvezetett minket az első kötet alkalmával. Zseniálisan összekeverte Rafe és Kaden karakterét, a nép közé beépült herceget és a gyilkolásra küldött bérgyilkost. Néha olyannyira, hogy a karakterük szinte egybeolvadt, minden, ami Rafe személyiségéhez tartozott az első kötetben, az a másodikban Kadenéhez került, és fordítva. Ez egy kis kavarodást okozhatott az olvasóban, hogy mégis melyik oldalán is áll akkor? A kedves, engesztelő és becsületes Rafe-én (akit Kadennek hittünk), vagy a munkáját végző, direkt, de őszinte Kadenén (akit meg Rafe-nek hittünk). Engem ez összezavart. Az első kötetben Rafe volt a kedvenc karakterem, mert a szerelembe eső bérgyilkosnak hittem, aki veszélyes, és küszködik a munkájával és a lány iránt létrejött érzelmeivel. Kaden karaktere pedig pont az a semmilyen, ügyefogyott beöltözött hercegecske volt, akit elkerülnék.
Aztán állok a második kötet elején (igazából ülök, de mindegy), és azon agyalok, hogy most akkor melyikkel is rokonszenvezek igazán? Így pedig el sem tudom dönteni, hogy ez a csere vajon jó vagy rossz döntés volt-e az írónő részéről?
A második kötet cselekménye egy-két mondatban leírható. Kaden fogolyként hozta Liát és Rafe-et az ellenséges fővárosba, és míg csöndesen és visszafogottan igyekszik védeni Liát a Komizárral szemben, nehogy gyanúba keveredjen, amiért időközben beleszeretett annak ellenére, hogy meg kellett volna ölnie, Rafe eközben egy tömlöcben éli mindennapjait. Időközben kiderül, hogy a főváros tele van intrikákkal, titkos társaságokkal, felkelésre kész emberekkel, besúgórendszerrel, árulókkal és csalókkal. Lia azon van, hogy megvédje Rafe-et és a népét, valamint hogy rájöjjön, mi is Kaden igazi célja és motivációja vele kapcsolatban.
Lenyűgözött a város sokrétűsége, az intrikák és csalások ekkora megléte, egy igazi középkori nagyváros tárult a szemeim elé a maga politikai, közéleti dolgaival és eseményeivel. A Komizár karakterével nem mindig tudtam mit kezdene, a nagy gonosz? Vagy nem? Nem szeretem az abszolút gonosz karaktereket, mert nem realisztikusak. A Komizár személyiségében egyetlen pozitív felhangot találtam: a Kadennel való kapcsolatát. Azt a régre nyúló, szinte már testvéri köteléket, ami valahol összeköti őket, valahol pedig megbilincseli Kaden kezeit, aki szinte kénytelen hálásnak lenni a Komizár irányába.
Lia, igazi hercegnő lévén, csak a népe érdekeit tartja szem előtt, egy igazi harcos karakter, csak meg kell találni azt az egyensúlyt - főleg az utolsó kötetben - ami a harcos és a mártír között billeg. Nem szeretném, ha az írónő felesleges mártírt csinálna a karakteréből. Kaden karaktere eközben a végefelé egyre nagyobb mélységeket kap, míg Rafe csak úgy van. Sajnálom, de ezt érzem. A vége pedig ismét egy tökéletes függővég, így már csak a befejező kötet van hátra.
Aztán állok a második kötet elején (igazából ülök, de mindegy), és azon agyalok, hogy most akkor melyikkel is rokonszenvezek igazán? Így pedig el sem tudom dönteni, hogy ez a csere vajon jó vagy rossz döntés volt-e az írónő részéről?
A második kötet cselekménye egy-két mondatban leírható. Kaden fogolyként hozta Liát és Rafe-et az ellenséges fővárosba, és míg csöndesen és visszafogottan igyekszik védeni Liát a Komizárral szemben, nehogy gyanúba keveredjen, amiért időközben beleszeretett annak ellenére, hogy meg kellett volna ölnie, Rafe eközben egy tömlöcben éli mindennapjait. Időközben kiderül, hogy a főváros tele van intrikákkal, titkos társaságokkal, felkelésre kész emberekkel, besúgórendszerrel, árulókkal és csalókkal. Lia azon van, hogy megvédje Rafe-et és a népét, valamint hogy rájöjjön, mi is Kaden igazi célja és motivációja vele kapcsolatban.
Lenyűgözött a város sokrétűsége, az intrikák és csalások ekkora megléte, egy igazi középkori nagyváros tárult a szemeim elé a maga politikai, közéleti dolgaival és eseményeivel. A Komizár karakterével nem mindig tudtam mit kezdene, a nagy gonosz? Vagy nem? Nem szeretem az abszolút gonosz karaktereket, mert nem realisztikusak. A Komizár személyiségében egyetlen pozitív felhangot találtam: a Kadennel való kapcsolatát. Azt a régre nyúló, szinte már testvéri köteléket, ami valahol összeköti őket, valahol pedig megbilincseli Kaden kezeit, aki szinte kénytelen hálásnak lenni a Komizár irányába.
Lia, igazi hercegnő lévén, csak a népe érdekeit tartja szem előtt, egy igazi harcos karakter, csak meg kell találni azt az egyensúlyt - főleg az utolsó kötetben - ami a harcos és a mártír között billeg. Nem szeretném, ha az írónő felesleges mártírt csinálna a karakteréből. Kaden karaktere eközben a végefelé egyre nagyobb mélységeket kap, míg Rafe csak úgy van. Sajnálom, de ezt érzem. A vége pedig ismét egy tökéletes függővég, így már csak a befejező kötet van hátra.
Mary E. Pearson: Az árulás szíve
|
Értékelésem: Kedvenc
|
Borító: 5/5*
|
Kedvenc szereplő: Kaden,
Rafe
|
Sorozat: A
Fennmaradottak krónikái
1.)
Az árulás csókja
2.)
Az árulás szíve
|
Megjelent: 2015
|
Kiadó: GABO Kiadó
|
Oldalszám: 408
|
Eredeti cím: The Heart of Betrayal
|
Műfaj: fantasy,
ifjúsági, romantikus
|
0 comments:
Megjegyzés küldése