2 / 100 könyv. 2% kész!

szombat, december 22, 2018

Anne L. Green: Elvarratlan szálak


Az Anne L. Green regényekkel való kapcsolatom. Szeretem a borítók következetességét, ezért vonzanak, szép lehet mindet egy polcon látni. A történetekkel és a karakterekkel már nem vagyok mindig megelégedve. Bár egy-egy regény külön elolvasva remek kikapcsolódást tud okozni, egy idő után felfedeztem egy mintázatot, ami majdhogynem minden könyvében visszatér, ez engem egy idő után zavart. Ami még ennél is jobban zavart, az a szereplők és történetvezetés teátrális éle, drámaisága, időnként olyan, mintha egy szappanopera folyna felénk a lapokról. Mégis minden regénynek, amiket olvastam tőle, megvolt egy olyan pillanata, momentuma, ami tetszett. Ezért gondoltam, mivel sok jó értékelést olvastam/láttam az Elvarratlan szálakról, teszek még egy utolsó próbát. Mert nem szeretem feladni.

Ezúttal egy régebbi regénye karaktereit vette elő, az Eltitkolt múlt még kisgyermek Aidene immár felnőtt, orvos. Az Eltitkolt múlt egykori főszereplői is felbukkannak, de ezúttal a hangsúly Aidenen és Arián, az orvostanhallgatón van. Jó ötletnek tartom, ha egy író/nő vissza-visszatekint a régebbi regényeihez, párhuzamot von közöttük, elhiszem, hogy az általa megalkotott karakterek annyira közel kerültek a szívéhez, hogy nem tudja elengedni őket. És ez szép. Anne L. Green regényeiben mindenképp tetszik az, hogy valamilyen szinten összekapcsolódnak, mintha mind egy nagy sorozat részei lennének. A továbbiakban pedig egy nagyon spoileres értékelés következik!

Fenntartásokkal kezdtem bele az előző regények iránti érzéseim miatt, ezért most igazán kritikusan álltam hozzá, és az első fejezet után azt hittem, hogy folytatni sem tudom. Egy lezüllött Aiden, drog, közönséges jelenettel kezdünk... Kezdtem feladni a reményt. Nemcsak maga a történet, hirtelen maga az írásmód is olyan egyszerűnek hatott. Aztán a bekövetkező tragédia miatt Aiden észhez tér és úgy dönt, hogy visszatér hivatásához. Tökéletes váltás, így visszatekintve pedig legalább kapott egy komolyabb felhangot a történet az első fejezetnek hála. Oké, folytassuk! Még a maga 500 oldala sem tudott teljesen megfélemlíteni, pedig már az elején pontosan tudtam, hogy miért ilyen hosszú a kötet...

Aztán a következő fejezetek alatt elkezdtem élvezni a történetet. Tetszett a környezet, a kórház sürgés-forgása, Aiden orvosi munkássága, és Aria, az orvostanonc felbukkanása, aki történések sorozata után Aiden felügyelete alá kerül. Lekötött a történet, ahogy Aiden egyengetni kezdi Aria útját, a veszekedéseiket, majd a barátságot, ami elkezdett kialakulni közöttük, végül pedig a szerelmet. Eddig a pontig tökéletesen élveztem a regényt, a romantikus filmekben és könyvekben megvan annak a varázsa, ahogy kerülgetik egymást és a film/regény végén összejönnek, mert rájönnek, hogy szeretik egymást. És stáblista.

Ám a mélyzuhanó kezdés, majd a meredeken felfelé ívelés után jött a zuhanás. És rögtön eszembe jutott, hogy miért is vívódom ennyit az írónő regényeivel. Abba az 500 oldalba... mindent beletett. Ismét. A legtöbb eddigi sablonját. Miután Aiden és Aria összejöttek, minden lehetséges bonyodalom felmerült, az egész történet átváltott egy igazi spanyol szappanoperába. Szó szerint.

Teljesen biztos voltam benne, és így legyen ötösöm a lottón, hogy ismét ki lesz játszva a "gyereket várok" kártya, mert eddig majdnem az összes regényben be lett dobva, és Aria harciassága a terhesség alatt engem hihetetlenül idegesített. Meg összességében, rengeteg regényben/filmben/sorozatban látom azt, hogy bár terhes a főhősnő, mégis beleáll a helyzetekbe, harciaskodik, esetenként verekedik, a veszély felé megy. Bár én nem vagyok édesanya, de úgy gondolom, hogy magához a női ösztönhöz és a fajfenntartáshoz hozzátartozik, hogy a terhes nők nem kísértik a sorsukat, hanem visszafogják magukat, és csak a gyermek érdekeit tartják szem előtt. Aria meg összeomlott, amint Aident "elvesztette", és még a gyerek sem érdekelte... Feldühített.

Még egy ütőkártya kijátszva: maffia. Miért ilyen populáris mostanában a maffia kavarása a szerelmes regényekben? Újabb szappanopera-faktor. Főleg mivel ebben a regényben kicsit sem élethű a maffia jelenléte, elbagatellizált, a maffiatagok olyan stílusban beszélnek, amit egy normális felnőtt férfi kiröhögne.

De az egész regény stílusára ráragadt egyfajta színpadiasság, a párbeszédek egyenesen egy királydrámába illőek voltak, a komoly és fenyegetett helyzetekben az úgynevezett rosszfiúk olyanokat mondanak, hogy "Megbánja, hogy velem kezdett.", meg "Nincs más választása.", felnőtt emberek nem beszélnek így. Ilyen párbeszédek a való életben nem hangzanak el. Végtelenül gyerekesnek és nevetségesnek éreztem ezt az irracionális drámaiságot.

Aidenen volt ez a leginkább érezhető az abszolút negatív karakterek mellett (amit szintén nem szeretek, hogy egyszerűen minden karakter vagy fekete, vagy fehér; vagy gonosz, vagy jó, ez nem reális). Aiden olyan teátrálisan beszél, olyanokat mond, amiket egy férfi ki nem ejtene a száján. Ez persze lehet romantikus a női szíveknek, de számomra cseppet sem életszerű.

A regényben rengeteg a dráma, egy igazi maffiás, kórházas szappanopera, és mint olyan, végül sikerült is kiütni a szappanopera-tűrő-mértőmet (ez a szóösszetétel...). Mindezek után: kórház, maffia, terhesség, velejéig romlott karakterek gyerekes fenyegetései, veszekedések... Mindezek után... az írónő még a "talán testvérek" kártyát is beveti... Itt égnek állt a hajam. Annyira nevetségesen átlátszó, annyira tudni lehet, hogy nem igaz, ergo semmi értelme nem volt bevetni. Semmi. Csak az idegességemet tudta tetőzni, ez volt az egyetlen funkciója. Nem kellett volna. Ezt már tényleg nem.

Nem, nem az írónőben van a hiba, hanem bennem. Nemes egyszerűséggel nem az én stílusomnak való ez a regény, ennyi történt. Biztos vagyok benne, hogy minden szappanopera-, és limonádé-romantikus regény rajongónak tetszik és tetszeni is fog. Ahogy az írónő többi regénye is. Csakhogy sajnos ezek nem nekem íródtak, ez már kiderült. Ez van.

Mindazonáltal köszönöm szépen a könyvet az Álomgyár Kiadónak!


Anne L. Green: Elvarratlan szálak
Értékelésem: Felejthető
Borító: 5/4
Kedvenc szereplő: -
Megjelent: 2017
Kiadó: Álomgyár Kiadó
Oldalszám: 518
Eredeti cím: -
Műfaj: erotikus, romantikus

szerda, december 19, 2018

Mary E. Pearson: Az árulás szíve


Vannak regények, amiket csak úgy szeretek és kész. A Fennmaradottak krónikái egy pontosan ilyen trilógia. Persze, meg tudom magyarázni, hogy miért szeretem, mert igenis egy remek fantasy trilógiáról van szó, de mind tudjuk, hogy ez nem elég. Kell hozzá egy kis plusz, amitől olyan kedvenccé válik, hogy egyszerűen különlegesnek érzem az olvasását. Micsoda misztikum...

Nyilvánvaló, hogy a sorozat a borítóival varázsolt el elsődlegesen. A színvilág, az atmoszféra... Tipikusan olyan kötetek ezek, amik akkor is kellenek a polcomra, ha nem jó a történetük, de szerencsére, erről szó sincs.

A fantasy regények mostanában eleve rabul ejtenek, de azt vettem észre, hogy nem az úgynevezett high-fantasyk, hanem sokkal inkább az ifjúsági fantasyk. Akár egy külön bejegyzést is írhatnék a kettő közötti különbségekről, és hogy miért részesítem előnyben az egyiket... De most inkább csak röviden leírom.

Most, hogy mind a Trónok harca, mind A Gyűrűk Ura regényeken túlvagyok (kivéve a Sárkányok táncát), úgy érzem, ez a műfaj, az úgynevezett magas-fantasy (hülye kifejezés) nem biztos, hogy nekem való. Félreértés ne essék, szerettem őket, de azt vettem észre, hogy sokkal inkább lefáraszt az olvasásuk, minthogy élvezetesen kikapcsolna. Az ifjúsági fantasykkal viszont pontosan ez a helyzet: megkapom a harcot, háborút, különleges lényeket, politikai intrikákat, csalásokat, ugyanakkor az imádnivaló karaktereket, a szerelmet és a könnyed hangnemet is. Kikapcsol, élvezem, nem veszek el egy hatalmas világ kis szegletében, hanem könnyen követem az eseményeket. Lehet, hogy én vagyok még visszamaradott etéren, de én ezt érzem a high-fantasy olvasása közben, egyszerűen elveszek. Nem látom át teljes mértékben (ha nem látom filmen), ugyanakkor élvezem azokat is, de nem oly felhőtlenül.

De akkor kanyarodjunk vissza Az árulás szívéhez, A Fennmaradottak kórnikái második kötetéhez. Nagy kihagyás volt az első rész olvasása utána, talán egy év, talán több. Ezért az elején nehezebben is rázódtam vissza, ami a leginkább megmaradt bennem, az a tudat, hogy imádtam, és a Kaden-Rafe-Lia hármas. És hogy az írónő mennyire is megvezetett minket az első kötet alkalmával. Zseniálisan összekeverte Rafe és Kaden karakterét, a nép közé beépült herceget és a gyilkolásra küldött bérgyilkost. Néha olyannyira, hogy a karakterük szinte egybeolvadt, minden, ami Rafe személyiségéhez tartozott az első kötetben, az a másodikban Kadenéhez került, és fordítva. Ez egy kis kavarodást okozhatott az olvasóban, hogy mégis melyik oldalán is áll akkor? A kedves, engesztelő és becsületes Rafe-én (akit Kadennek hittünk), vagy a munkáját végző, direkt, de őszinte Kadenén (akit meg Rafe-nek hittünk). Engem ez összezavart. Az első kötetben Rafe volt a kedvenc karakterem, mert a szerelembe eső bérgyilkosnak hittem, aki veszélyes, és küszködik a munkájával és a lány iránt létrejött érzelmeivel. Kaden karaktere pedig pont az a semmilyen, ügyefogyott beöltözött hercegecske volt, akit elkerülnék.

Aztán állok a második kötet elején (igazából ülök, de mindegy), és azon agyalok, hogy most akkor melyikkel is rokonszenvezek igazán? Így pedig el sem tudom dönteni, hogy ez a csere vajon jó vagy rossz döntés volt-e az írónő részéről?

A második kötet cselekménye egy-két mondatban leírható. Kaden fogolyként hozta Liát és Rafe-et az ellenséges fővárosba, és míg csöndesen és visszafogottan igyekszik védeni Liát a Komizárral szemben, nehogy gyanúba keveredjen, amiért időközben beleszeretett annak ellenére, hogy meg kellett volna ölnie, Rafe eközben egy tömlöcben éli mindennapjait. Időközben kiderül, hogy a főváros tele van intrikákkal, titkos társaságokkal, felkelésre kész emberekkel, besúgórendszerrel, árulókkal és csalókkal. Lia azon van, hogy megvédje Rafe-et és a népét, valamint hogy rájöjjön, mi is Kaden igazi célja és motivációja vele kapcsolatban.

Lenyűgözött a város sokrétűsége, az intrikák és csalások ekkora megléte, egy igazi középkori nagyváros tárult a szemeim elé a maga politikai, közéleti dolgaival és eseményeivel. A Komizár karakterével nem mindig tudtam mit kezdene, a nagy gonosz? Vagy nem? Nem szeretem az abszolút gonosz karaktereket, mert nem realisztikusak. A Komizár személyiségében egyetlen pozitív felhangot találtam: a Kadennel való kapcsolatát. Azt a régre nyúló, szinte már testvéri köteléket, ami valahol összeköti őket, valahol pedig megbilincseli Kaden kezeit, aki szinte kénytelen hálásnak lenni a Komizár irányába.

Lia, igazi hercegnő lévén, csak a népe érdekeit tartja szem előtt, egy igazi harcos karakter, csak meg kell találni azt az egyensúlyt - főleg az utolsó kötetben - ami a harcos és a mártír között billeg. Nem szeretném, ha az írónő felesleges mártírt csinálna a karakteréből. Kaden karaktere eközben a végefelé egyre nagyobb mélységeket kap, míg Rafe csak úgy van. Sajnálom, de ezt érzem. A vége pedig ismét egy tökéletes függővég, így már csak a befejező kötet van hátra.


Mary E. Pearson: Az árulás szíve
Értékelésem: Kedvenc
Borító: 5/5*
Kedvenc szereplő: Kaden, Rafe
Sorozat: A Fennmaradottak krónikái
2.) Az árulás szíve
3.) Az árulás szépsége
Megjelent: 2015
Kiadó: GABO Kiadó
Oldalszám: 408
Eredeti cím: The Heart of Betrayal
Műfaj: fantasy, ifjúsági, romantikus

vasárnap, október 07, 2018

Dan Brown: Eredet


Dan Brown és én. Évekkel ezelőtt, mikor még az olvasáshullámaim elején tartottam Dan Brown volt az egyik első, aki a kezem ügyébe került, a Robert Langdon sorozat minden kötetét olvastam többé-kevésbé.

Azt hiszem, az Angyalok és démonok volt az első, amit végig is olvastam, noha tizenéves fejjel (13 vagy 14 lehettem) nem biztos, hogy maradandóan érthető volt számomra. Az elveszett jelkép lehetett a második, amit szintén végigolvastam, bár meg nem mondom, miről is szólt pontosan a mű. A Da Vinci-kódnak többször is nekiestem, de valamiért sose sikerült befejeznem. Sose fogom tudni megmondani, hogy miért. Még mindig tervezem az elolvasását, hogy rájöjjek, miért is tettem félre már annyiszor. Az Inferno szintén befejezetlen olvasás maradt, túl száraznak és unalmasnak ítéltem, pedig a témája, Dante pokla tökéletes választás az ízlésemnek. És minderre a Dan Brown-kórtörténetre érkezett az Eredet.

A filmeket nem biztos, hogy felhoznám - de, erre mégis felhozom. Az Angyalok és démonok remek film lett, A Da Vinci-kódot sose láttam, mert sose sikerült végigolvasnom a könyvet. Az elveszett jelképből ugye valami folytán nem készült film, az Inferno pedig egy borzalom lett. Tényleg. Úgyhogy meg sem történt.

És akkor az ötödik Robert Langdon regény, az Eredet. Ismét hatalmas hype keringett körülötte, hisz egy Dan Brown regényről van szó. Igazából ez az első olyan regényeolvasásom az írótól, ami felnőtt énemnek teljes élményt nyújthat. Ez részben sikerült is, de korántsem olyan mértékben, amennyire szerettem volna.

A regény témái már önmagában is elegendők ahhoz, hogy leüljek és elmélkedjek. Kezdetnek maga az emberi faj eredete. Honnan jövünk? Hová megyünk? Miért létezünk, mi a rendeltetésünk? Vajon valóban meg lehet cáfolni a különböző vallásokat? Az evolúciós hézagra mi lehet a magyarázat?

Ha ezek, a léttel kapcsolatos kérdések még nem lennének elegendőek, előtérbe kerül a mesterséges intelligencia kérdése is (ami szintén egy nagyon kedvelt témám). Mennyiben tekinthető egy mesterséges intelligencia lénynek? Mennyiben befolyásolhatja a mindennapjainkat? Beszélhetünk-e egyáltalán oly szinten mesterséges intelligenciákról, mint ahogy a filmekben ábrázolják őket? Valószínűleg nem, de egyszer eljön annak is az ideje. Amennyiben eljön, mennyi joga van egy ilyen intelligenciának? Van élethez való joga? Döntéshez való joga? Vagy csak emberi kéz által programozott érzelmek vezérlik? És még megannyi kérdést tudnék feltenni...

A regény többnyire azt harangozza be, hogy választ kapunk arra, mégis honnan eredünk és hová tartunk. Én már önmagában is szeretem Dan Brown bátor vallásboncolgató látásmódját, ami szinte minden kötetét átitatja. Gondoltam, lássuk, ezúttal mit eszelt ki, hogy csúnyán mondva 'megcsúfolja' a keresztény vallást. Egy ekkora hype-pal körülvett regény esetében valami hatalmas fordulatra, felfedezésre, teóriára számítottam tőle - természetesen nem vártam el, hogy valóban feltalálja a spanyol viaszt, eleve képtelenségnek tartom, hogy valaha bárki is rá fog tudni cáfolni az eredettörténetünkre (mind az evolúcióra, mind a különböző vallásokra), hisz nem lesz olyan közönség, mi befogadná...

Ha ezen a vonalon akarunk maradni, ez az egyik olyan aspektusa a regénynek, amiért akkorát csalódtam benne. Arra tökéletes volt, hogy elmerengjek ezeken a kérdéseken, de nem adott választ. És ezt nem úgy értem, hogy nem derült ki, mit is fedezett fel a hatalmas Emond Kirsch - akinek egyébként nagyon szerettem a karakterét. Csupán arról van szó, hogy a megannyi késleltetés és nevetségesen kiszámítható fordulat végére, mikorra már olyan volt az olvasó, mint egy felhúzott íj, amely bármikor elpattanhat, ha nem tudja meg végre, mi is az az úttörő felfedezés... akkor kapunk egy orbitális nagy közhelyet, amit még én is el tudtam volna mondani, bármilyen tudományos felfedezés nélkül. És ültem, és agyaltam, hogy ennyi? Ez az? Ezért olvastam végig a könyvet? Hisz ezt már rég tudom...

Az olvasás közben végig az volt a mentsváram, hogy amint kiderül a nagy felfedezés, minimum katarzis lesz, vagy felrobban a Nap is, merthogy magával a regény menetével se voltam kibékülve. Folyamatos csúsztatás az egész. Megannyi érdekes gondolattal van fűszerezve, de mindez körbe van csomagolva egy idegesítő késleltetéssel, ami a regény első felében még olvastatja magát, érdeklődést szül, de a második felében már inkább csak fáraszt, és egyre nagyobb elvárást épít fel az emberben, amit végül szépen le is rombol.

Sok más blogosnál olvastam azt, hogy Robert Langdon karaktere sem brillírozott, csak úszott az árral - persze önmarcangoló énem utánaolvasott, hogy nemcsak velem van-e a baj, más is látja-e azt a problémát, amit én. Hogy a válasz erre igen lett, az nem tudom, hogy megnyugtat vagy inkább elszomorít-e. Másrészt pedig nem tudom, mit érezzek azzal kapcsolatban, hogy Langdon minden egyes regényében egy intelligens bombázó társaságában kalandozik, kezdem azt hinni, hogy Dan Brownban van egy picike hímsovinizmus is...

Sajnálatos, hogy ez a regény most csak ennyit tudott nekem adni, egy jól megpakolt érdekes gondolatiságot, amit bármelyik filmben vagy könyvben szívesen látok viszont, ám a történet túlértékelt külsője egy általános maszlagot takar, ami nem ad érdemhen hozzá a már fentebb megemlített teóriákhoz és nagy kérdésekhez. Valószínűleg már eleve túl nagy elvárásokkal estem neki a történetnek, hisz Dan Brownról van szó, és hát magasról lehet nagyot zuhanni.

Dan Brown: Eredet
Értékelésem: Csalódás
Borító: 5/4
Kedvenc szereplő: Edmond Kirsch
Sorozat: Robert Langdon
1.) Angyalok és démonok
2.) A Da-Vinci kód
3.) Az elveszett jelkép
4.) Inferno
5.) Eredet
Megjelent: 2017
Kiadó: GABO Kiadó
Oldalszám: 576
Eredeti cím: Origin
Műfaj: krimi, thriller

péntek, szeptember 07, 2018

Leiner Laura: Ég veled


A Szent Johanna Gimin felnőtt énem nem tudja elengedni az írónőt, az már más kérdés, hogy nem is akarja, ezért minden megjelenő kötetére szemet vet, és megszerzi magának. És egy kicsit sem ijesztő, hogy E/3 személyben beszélek magamról...

Általában nem várok sokat a regényeitől, tökéletesen kikapcsolnak, szórakoztatnak, megnevettetnek, megmelengetik a szívemet, tökéletes könnyed és humoros olvasmányok. Az írónő A Szent Johanna Gimi óta nem tudta megugrani a magas lécet, egyik regénye/regénysorozata se közelítette meg azt a szintet, bár a Bexi egész közel volt hozzá.

Az Iskolák versenye ismét egy Leiner Laura-sorozat, ennélfogva pedig kötelező olvasmány számomra. A Bexi óta hiányzott az írónő könnyed humora, szerethető karakterei, abszurd szituációi, mert valahol az én gimis éveimet eleveníti fel a bohóságával és játékosságával.

A karaktereink ismét fiatalok, nem is vártam mást, ismét iskolások, csak ezúttal nem egy gimi mindennapjait, nem egy fesztivált, nem egy szilvesztert és nem a popszakmát festi le előttünk, hanem egy nyári versenyt, pontosabban az Iskolák Országos Versenyét.

Minden visszaadta a tipikus Leiner-stílust, rögtön otthonosan mozogtam az oldalakon, holott most egy kicsit szakított az előző regények könnyedségével, az írónőre nem jellező módon a főszereplőnőnk, Hanna tragikus múlttal rendelkezik, ami valamilyen szinten rányomja a bélyegét a történetre. Érdekesnek találtam ezt a váltást, féltem, hogy esetleg elveszi a humoros báját az írónő már oly jól megszokott humorának, de szerencsére félelmeim alaptannak bizonyultak.

Hanna nemrégiben vesztette el az édesanyját, édesapjával együtt igyekeznek feldolgozni a gyászt, ám mindketten jobban aggódnak a másikért, mint önmagukért. Hanna eközben elzárja magát a szociális élet elől, bezárkózik, nem akar több embert elveszíteni, és minden figyelmét édesapjának szenteli, aki azonban hamar rájön, hogy ez így nem állapot. Ezért ösztönzi Hannát, hogy vegyen részt az Iskolák Versenyén, amire az igazgató három másik iskolatársával benevezte.


Hanna végül apja unszolására belevág a kalandba, de a fejébe veszi, hogy nem fogja élvezni, és hamar meg is bánja, amint azon agyal, mihez kezdhet magával egyedül az apja. A bűntudat, az önmarcangolás és a szórakozás között vívódik, ugyanis a nyári kalandról hamar kiderül, hogy egyáltalán nem olyan rossz, mint azt gondolta.

A verseny laza fejtörőkkel kezdődik, hamar megtelik a nyári tábor, barátságok, szövetségek és szerelmek szövődnek, de hamar kiderül, hogy a verseny és a haverkodás nem biztos, hogy megfér egymás mellett. Veszekedések, rivalizálások, cserbenhagyások... De vajon ki nyeri az Iskolák Országos Versenyét?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen elégedett voltam az Ég veleddel. Persze, ismét tökéletesen kikapcsolt, az első fejezeteket csak úgy faltam, tetszett Leiner újdonsága, hogy ezúttal komolyabb felhangot is adott a főszereplőnek, nemcsak a gimis szenvedést és a szerelmes vívódásokat. Bár őszintén féltem, hogy esetleg átesik a ló túloldalára és egy idő után sok lesz és... nem aggódtam alaptalanul.

Hanna személyisége tetszett, bár engem az előző Leiner-lánykarakterek se kergettek az őrületbe, mint mindenki mást, ám éreztem a karakterén, hogy magába szívott egy kicsit Beki mártírságából. Fogalmam sincs, min mehetett Hanna keresztül, hatalmas szerencsémre, és nem is szeretném, tudom, hogy az örökös "bűntudatom van, amiért jól érzem magam, miközben anyu meghalt" érzés teljesen normális és szomorú. De sokszor gyermeteg volt. Mindenki tudja, hogy az édesanyja nem akarná, hogy miatta marcangolja önmagát a bűntudat miatt. Kettős érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, mert valószínűleg én is úgy érezném magam, mint Hanna, mégis valamiért idegesítő volt olvasni már a végefelé. Lehet, hogy érzéketlen volnék?

Kornél karakterével már több problémám volt. Eddig minden Leiner fiút sikerült valamiért megszeretnem. (Jó, kivéve talán az Akkor szakítsunk regény esetében, de az a kötet nem történt meg.) Cortez egyszerűen Cortez. A Bábelben szinte minden fiúkarakter bájos volt, valahogy Abdul ugrik be, meg Boldi, de ő más tészta. Márk szintén csak Nagy Márk. De Kornél? Olyan... semmilyen lett a karaktere. Hanna mellé egy megértő fiút akart az írónő, aki nem faggatózik, nem kíváncsiskodik, sokat hallgat, megértő, mégis érdeklődő. Hát ez Kornél, de a sok hallgatásból inkább egy hatalmas unalomfaktor lett. Minden egyes alkalommal, mikor Hanna magában értékelte, hogy Kornél inkább hallgat és nem kérdez rá semmire, akkor én grimaszoltam, és arra gondoltam, azért végre mondhatna már valamit. Akármit. Így egyszerűen egy kidolgozatlan, felszínes és bárgyú fiú lett belőle. Remélem, amint több dolog kiderül róla a második kötetben, ez megváltozik.

A többi karakter ugyanaz a bohókás, őrült bagázs, akit már megszokhattunk. Egy-nap-láb-nap Lóri az egyik kiemelkedő kedvencem, tipikusan semmi értelme a karakternek, mégis imádnivaló és humoros. Leiner Laura valahogy nehezen szakít az előző történetei karaktersémáival, így kaptunk egy maximalista sportolót (Bernadett), aki kicsit Kingára hajaz; valamint egy csöndes pipogya okoskát (Zsombi), aki akár Gábor is lehetne. A kitartó és felnőtthöz egyáltalán nem illően szerencsétlen Kocsis igazgató és a gyerekesen bárgyú bombázó plázacica Titanilla tanárnő akár A Szent Johanna Gimiből is előléphettek volna. Bár csöppet sem reális karakterek, mégis tetszettek, mert beleillettek a képbe, és mert Leiner könyveiben sokszor a szürrealitás a lényeg. Hiányzik Máday...

A verseny maga aranyos volt, a feladatokat nem mondanám nagy durranásnak, legalábbis nem akkorának, amekkorára felfújják a dolgot, de kedvesen teljesíthetőek. Amitől a falra másztam az a versenyhelyzet kiemelése volt, hogy úgy mondjam. Én magam is vettem már részt versenyeken, nem ilyen egynyároson, de könnyen el tudom képzelni magam egy ilyen szituációban is. A regény elején minden humorra van véve ezzel kapcsolatban, barátkoznak, szövetségeket kötnek, persze megérkezik az előző év totál lenéző és sznob nyertescsapata is, akik ismét nyerni akarnak. Mert mi a nyeremény, egy milliárd dollár, vagy mi?




A regény második fele ezért is vált számomra fárasztóvá. Amint elkezdtek kiesni a csapatok, Hanna és a többiek folyamatosan mantrázták, hogy ez egy verseny, ide nyerni jöttünk, nem haverkodni. Itt nem lehet barátkozni, nem szövődhetnek szerelmek. Verseny. Verseny, verseny, verseny. Ez nem az Olimpia. Ez csak egy gimis nyári verseny, azért nem kell ezt ennyira komolyan venni. Van egy olyan érzésem, hogy emögött is az írónő egyfajta kritikusabb világnézete állhat, amit egyébként osztok és szeretek is, és ami leginkább a Bexi sorozatában érződött a popszakma irányába, bár ott enyhén túlesett már a ló túloldalára.

Nagyon remélem, hogy ez a második kötetre nem ad teret egy szappanoperaszerű "nem lehetünk az egymáséi, mert egymás ellen versenyzünk" iránynak, mert az elég elcsépelt lenne. Egy gimis nyári versenyen azért építhet kapcsolatokat az ember, szórakozhat, játszhat, szerelembe eshet, mert az a verseny egyszer véget ér, és nem ötévesekről íródott a regény, akik képtelenek elfogadni a vereséget, és utálják mindazokat, akik kiejtették őket. Ugyan már, van élet utána is, majd a verseny vége után összeröffenünk és a nyertes meghív mindenkit egy sörre. Hiányzott ez a lazaság, nem értettem, miért kell vérre menő küzdelmet és drámát csinálni az Iskolák Országos Versenyéből.

Összességében élveztem, de nem a kedvenc Leiner Laura sorozatom lesz ez, A Szent Johanna Gimi és a Bexi egyelőre megelőzi, talán még a Bábel is, vagy csak én változtam volna? Kétlem, mert A Szent Johanna Gimit már vagy négyszer végigolvastam, még most is imádom. Nem számít, amint érkezik a második kötet, kiderítem, hogyan is folytatódik a verseny, és hogy milyen irányt vesz a történet.


Leiner Laura: Ég veled
Értékelésem: Tetszett
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Lóri
Sorozat: Iskolák versenye
1.) Ég veled
2.) Maradj velem
Megjelent: 2017
Kiadó: L&L Kiadó
Oldalszám: 432
Eredeti cím: -
Műfaj: ifjúsági, romantikus

kedd, július 24, 2018

Jeff Wheeler: A királynő méregkeverője


Istenem, ennyire gyönyörűséges borítót már nagyon rég láttam. És aminek ennyire szemet gyönyörködtető borítása van, az rossz történetet nem takarhat. Egyszerűen éreztem, hogy ez kell nekem.

Akkor most engedjük el a tényt, hogy a borító teljesen elvette az eszem és fókuszáljunk magára a regényre, ami már elöljáróban elmondva a Királyforrás sorozat kezdő kötete.

A Királyforrás egy ifjúsági fantasy, méghozzá vérbeli, mondhatni egy fiatalok nyelvén íródott egyszerűbb Trónok harca az, ami a regényben történik, persze közel sem olyan összetett sem történet, sem karakterek tekintetében, a hangulat viszont kellemesen fantasysre sikerült.

Egy vonalon halad a történet, egyetlen szemszöget követhetünk nyomon, méghozzá Owen Kiskaddon szemszögét, aki egy (azt hiszem) nyolcéves kisfiú. És bár a szemszög E/3 személyben íródott, nem E/1 személyben, valamilyen szinten mégis gyermeki perspektíva kellett Owen közvetlen gondolataival, látásmódjával, mégsem éreztem azt, hogy egy lebutított fantasyt olvasok.

Persze a történet nem mutat feltétlenül újat a fantasyk tömegében, rengeteg a sablonos aspektus: gonosz király, Severn Argentine, akiről az a pletyka járja, hogy a saját vérét is megölte a koronáért. Owen édesapja, Kiskaddon herceg felveszi vele a harcot, ám eredménytelenül, ezért Owen túszként érkezik a királyi udvarba, mintegy sakkban tartva az apját. Pontosan ez történt a Trónok harca elején is a Starkok és a Lannisterek között, ugye? Ám ebben semmi meglepő nincsen, ugyanis mindkét író, mind George R. R. Martin, mind Jeff Wheeler a rózsák háborúját, a Yorkok és a Lanchesterek harcát választotta fantasy regénye alapjául. Ez tehát máris közös alapot képez mindkét fantasysorozat esetében.

Owen kezdeti félelme hamar átcsap a kalandvágyba, felfedezi a palotát, annak rejtet zugait és... rejtőzködő szellemeit. Owen ugyanis rátalál a királynő méregkeverőjére ezzel pedig megismeri az egész ellenállást, amely ügyesen beivódott az udvartartásba, céljuk, hogy letaszítsák Severnt a trónról. Egy másik rejtély is megbújik a háttérben, maga a Forrás, amely egyes emberekben megvan, míg másokban nem, egy bizonyos korban jelentkezik és nagyon erőteljes mentális képességgel, jövendőmondással áldja meg az embereket. Kicsit úgy tudom elképzelni, mint a Jedik esetében az Erőt. May the Force be with you...

Veszélyes játszma kezdődik meg Owen körül, míg Severn irányítani akarja, addig a méregkeverő tanítja, a nagy terv részévé teszi a fiút. A palota tele intrikákkal, kémekkel, szövetségesekkel és ellenségekkel, de vajon Owen kiben bízhat? Mentsvárává válik a konyha, ahol a cserepekkel játszik, és legjobb barátjává válik a vadóc Evie, aki bármit megtenne a barátjáért.

Nagyon jó pillanatomban talált rám a regény, pont valami ilyesmire vágytam, egy könnyed fantasyre, érdekes természetfeletti dolgokkal, cselszövésekkel, párfordulásokkal, valamint Owen és Evie párosa egyszerűen belopta magát a szívembe. Imádtam, hogy Evie Owent erőssé, Owen pedig megfontoltabbá tette a kislányt, ahogy kiegészítették egymást, a titkos kalandjaik, a bizalom, amivel egymás felé fordultak, a gyermeteg szerelem. Maga Evie karaktere is elég volt ahhoz, hogy megszeressem a könyvet, a belevaló kis vadóc, aki épphogy nem hisztikirálynő, hanem csak bájosan lázadó rögtön a szívem csücske lett. Arra gondoltam, ha ez a könyv akkor játszódna, mikor ezek ketten a felnőttkor szélén állnak, akkor tökéletes lenne...

És imáim meghallgattattak, a folytatás már hét évvel később fog játszódni, mikor a gyermeteg szerelem igazi hű kapcsolattá érhet, már el is képzeltem a tinédzser megfontolt Owent és a vadóc Evie-t, ahogy folyton bajba keveri Owent... Már most olvasni akarom.

Első kötetnek kellően felkelti és fenntartja a figyelmet, kellemes szereplők, érdekes, bár enyhén kiszámítható fordulatok és remek fantázia jellemzi A királynő méregkeverőjét. Engem meggyőzött, hogy folytassam, alig várom, hogy visszatérhessek Owen és Evie történetére.

Köszönöm szépen a könyv élményét a Könyvmolyképző Kiadónak!

Jeff Wheeler: A királynő méregkeverője
Értékelésem: Tetszett
Borító: 5/5*
Kedvenc szereplő: Evie
Sorozat: Királyforrás
1.) A királynő méregkeverője
Megjelent: 2016
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Oldalszám: 376
Eredeti cím: The Queen’s Poisoner
Műfaj: fantasy, ifjúsági

Izolde Johannsen: A furfangos fivérek


Akkor folytatódjanak a háborús kalandozások! Izolde Johannsen ismét fedezi számomra az évi betevő történelmi regényemet, ezúttal A furfangos fivérek hajóztak fel a megjelenés óceánjába, elnézést a borzalmas viccért!

A Birodalom tengeri bástyái negyedik kötetének borítója ismét ugyanazzal a hangulatvilággal játszik, mint az eddigiek, Schindler listája stílusban fekete-fehér-piros, ám ezúttal két kardszárnyú delfint ábrázol, akik a testvérhajókat reprezentálják: a Scharnhorstot és a Gneisenaut.

Ahogy már megszokhattuk még mindig a második világháborút járjuk, pontosan 1942-ben vagyunk, A furfangos fivérek pedig nem másról, mint a Hitler által kiadott Cerberus hadműveletről szól, amely a testvérhajók hazatérését fedi, méghozzá a La Manche csatornán keresztül, ám a küldetés majdhogynem az öngyilkossággal egyenlő.

A regény ezúttal kegyetlenül becsap a harmonikus bálnás borítóval, ugyanis ismét egy végtelenül megrázó történetet takar. Már hogy ne lenne megrázó egy második világháborús dokumentumregény?

A sorozat hangulata még mindig egy visszatartott lélegzethez hasonlítható, ahogy eddig minden regényben, megismered a szereplőket, együtt hajózol velük, együtt nevetsz velük a poénokon, mégis tudod, hogy nem lesz jó vége, hogy a történet ismét tragikus fordulatokat fog venni, és ismét búcsút kell mondanod a legénységtől.

A történelmi pontosságok ismét hozzájárulnak az alapszínvonalhoz, realisztikus - sokszor már túlságosan is az - hosszú leírásoktól és ömlengésektől mentes. A borzalmas események olyan naturalisztikusan ordibálnak az arcodba a lapokról, hogy még számomra is nehéz volt olvasni, pedig nem egy háborús filmet láttam már. Megrázó. Lelket szaggató.



Az eddigi A Birodalom tengeri bástyái részek közül ez rázott meg a leginkább. Nem tudom biztosan megmondani az okát, de a végén történtek és a történtek realisztikus, tényszerű leírása valahogy megszorongatta a torkomat. Talán azért, mert most igazán közel kerültek hozzám a szereplők. Egyszerűen szétszaggatta a lelkem, ez minden.

Köszönöm szépen a könyv élményét, Izolde Johannsen!

Izolde Johannsen: A furfangos fivérek
Értékelésem: Tetszett
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: -
Sorozat: A Birodalom tengeri bástyái
4.) A furfangos fivérek
Megjelent: 2018
Kiadó: Underground Kiadó
Oldalszám: 458
Eredeti cím: -
Műfaj: történelmi