14 / 100 könyv. 14% kész!

vasárnap, december 31, 2017

Gregus Gábor: Végső elmezavar


Már nem is tudom, mikor vetettem bele magam ebbe a végtelennek tűnő agymenésbe, mit Gregus Gábor papírra vetett, ám úgy tűnik, a kaland a végéhez érkezett.

Míg a Pillanatnyi elmezavar nagyon groteszknek és abszurdnak hatott számomra, az Újabb elmezavar alkalmával már könnyebben szippantott vissza a történet, de a Végső elmezavarra már szinte otthonosan éreztem magam ebben a fantasyvilágban.

Elsősorban meg kell mondanom, hogy a harmadik kötet borítója az eddigi legjobb (lévén az előző kettőt egy picit szexistának éreztem a hölgyek megjelenítése miatt). A háttérben megbújó ajtó pedig már előrevetíti a kijáratot, a kaland befejezését.

Mint azt már tudhatjuk, Domán az első kötetben belecsöppent egy fantasyvilágba, melyben különösnél különösebb lények vannak, mely tele van ellenségekkel, szövetségesekkel, harccal és csatákkal.

A való világban szürke és nagyon egyszerű személyiségű Domán hirtelen megszerzi a Hullám képességet, lények törnek életére, vagy éppen akarják segíteni kalandjában. A hétköznapi férfiból a harmadik kötetre hős kerekedik.

Ám a fantasyvilág, csaták és meselények hátterében megbújik maga a tény, hogy Dománnal valami baj van. Hogy a fantasyvilág tán nem is valós, csak a képzelete szüleménye, hogy valami betegség támadta meg az agyát, mely egy kitalált világot kreál. De vajon mi is bújik meg valóban Domán történetének hátterében?

A cselekmények pörögnek tovább, már nem is lepődöm meg a groteszk és abszurd jelenetek olvasása közben, a harmadik kötetre már valóban minden előfordult ebben a mesevilágban, habár a harmadik kötetben valamiért nagyon előtérbe került pár népmesés momentum: a három ereklye, a Turul madár. Elcsépeltnek mondhatnám, ezek olyan momentumok, amikre semmi szüksége a trilógiának, de úgy éreztem, még Gregus Gábor saját karaktere, Domán is így érezte, mintha "beszólt" volna a saját teremtőjének/írójának, milyen elcsépelt dolgokat is kreál az agya. Érdekes paradoxon.

Domán karakterén nagyon érezhetővé vált a harmadik kötetre a karakterfejlődés. Hogy a sok-sok elszenvedett dolog és kaland végére megkeményedett, a szerencsétlen fickóból egy harcos vált, aki már csak ki akarta deríteni az igazságot saját magáról és elméjéről.

A regény történései tényleg hihetetlenül pörögtek, két nap alatt kiolvastam. Ha az első két rész cselekményvezetése gyors volt, akkor ezt nem is tudom, milyen szóval illessem. Folyton történt valami, folyton azt hittem, végre kiderül valami - hisz ezúttal ki-kitekintettünk a valóságba, majd vissza a fantasyvilágba - de mindig csalódnom kellett. Domán küszködése ebben a kötetben a legérzékelhetőbb, egyszerre akarja tudni a történteket és akarja, hogy továbbra is homály fedje őket, hisz már érzi a háttérben megbújó tragédiát.

Még az utolsó oldalakon is pörög minden, már azt sem tudni, mi a valóság és mi nem az, hogy létezik-e egyáltalán "valóság" vagy csak a fantasyvilág? Mi következik a másikból és miért?

Az igazság nagy leleplezése várható eredménnyel szolgált számomra, az író nagyon ügyesen megmagyarázott néhány dolgot az előző részekből, hogy mi miért és hogyan jelent meg Domán fejében. (Ám az ég színeire máig nem derült fény. "Miért lila az ég? Mert te annak akarod." Talán azt jelképezi, hogy minden úgy történik, ahogy Domán akarja?)

Domán története és az egész trilógia teljesen más megvilágításba kerül a Végső elmezavar végére, mikor megtudjuk, mi is történt Dománnal. A groteszk, abszurd fantasyvilág, a mesés kalandok mind-mind elhomályosulnak és csak egy megtört férfi marad a végére. A mese elillan és egy tragédia marad csupán, mely egy feszült, lehangoló és végtelenül szomorú burkot von az egész trilógiára.

Az első kötet végén azt írtam, azt akarom, hogy az első kötettel legyen is vége, hogy maradjuk tudatlanságban, mert így válik az egész történet elgondolkoztatóvá. Most már nem mondanám ezt. Ez a befejezés, bár tényleg nagyon szomorú, mégis méltó a trilógiához. Domán utolsó döntése és a kiút megad minden választ, de el is gondolkoztat: én vajon mennék vagy maradnék?

Köszönöm szépen a trilógia élményét Gregus Gábornak!

Gregus Gábor: Végső elmezavar
Értékelésem: Tetszett
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: -
Sorozat: Elmezavar
3.) Végső elmezavar
Megjelent: 2016
Kiadó: Underground Kiadó
Oldalszám: 536
Eredeti cím: -
Műfaj: fantasy

szombat, december 30, 2017

Cserjési Petra: Emlékezz!!


Egy váratlanul érkezett második kötet futott be a Halott barátnők krimihez Emlékezz!! címmel. Váratlannak valóban váratlan volt, mert úgy emlékeztem, hogy a Halott barátnők lezárást kapott, egy élvezetes magyar krimit kaptunk. Ámbár természetes volt, hogy a második kötetet is el fogom olvasni, hogy megtudjam, hová kerekedik tovább a történet.

Hamar kiderült, hogy az Emlékezz!! főszereplője nem a Halott barátnőkben megismert nyomozónő és mentora, Cirill, hanem a nyomozónő egyik barátnője, kit halottnak hittek, Alíz. Lola csupán említésszinten jelenik meg.

Ahogy a regényt olvastam, közben körvonalazódott maga a felépítése is, egy egy-helyszínes thrillerre emlékeztet maga a szituáció, olyan Fűrész stílusban (természetesen csak az első részre gondolok).

Alízt elrabolják, fogva tartója szinte már-már kedvesen bánik vele, azt állítja, csak azért tartja fogva egy elhagyatott helyen, mert nem emlékszik arra, ki is ő, és úgy gondolja, Alíz segíthet neki visszaemlékezni. Hamar kiderül, hogy Alíz csöppet sem rab a történetben, könnyedén kiszabadítja kezeit, míg elrablója távol van, járkál az elhagyatott épületben és többnyire a múlton mereng. Így fedi fel előttünk Alíz és az elrablója történetét Cserjési Petra.

Habár a Halott barátnőkhöz nem tesz hozzá sokat a történet, inkább Alíz karakterét hozza hozzánk közelebb, aki tipikusan olyan személyiség, akit az ember vagy nagyon megkedvel, vagy épp ellenkezőleg. Én többnyire szeretem a szarkasztikus/cinikus felfogást, de Alíz esetében valamiért időnként idegesítőnek éreztem.

Azt hiszem, az volt a legnagyobb problémám, hogy nem sikerült igazán kiismernem Alíz személyiségét. Végtelenül nemtörődöm. Mit számít, hogy elraboltak engem? Mit számít, hogy bármikor kiszabadulhatnék? Maradok, mert kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből, közben legalább nosztalgiázok. Nem értettem meg az indítékát, a motivációit, még a visszaemlékezések segítségével sem. Valamint azt se tudtam hova tenni, hogy miért nem emlékszik az emberekre? Az elrabló amnéziás, de Alíz nem, mégis percekig, órákig gondolkozik embereken, holott van, aki jóbarátja volt, mégse ismeri fel. Az emberek talán változnak az évek alatt, de ez akkor is borzalmas arcmemóriára utal.

A cselekményvezetés maga izgalmas volt, holott sokszor inkább olvastam volna a jelent, mint a múltat, ami időnként kicsit zavaros volt. Végig ott lebegett a történet felett a nagy kérdőjel, hogy ki az elrabló? Persze, még Alíz se emlékezett rá (erre sem), végig azon agyal, hogy honnan is ismeri a férfit, ezért az emlékfelidézés. Azért olvastam el ilyen gyorsan, hogy megtudhassam az igazságot, de számomra nem okozott akkora meglepődést, mint amit vártam volna a történettől, mivel a Halott barátnők fordulatos volt, itt is nagy fordulatot vártam.

Az Emlékezz!! egy gyorsan kiolvasható kis thriller, mely azért tartja fenn a figyelmed, hogy rájöjj, mi is lapul a háttérben; valamint, hogy megismerhesd Alíz karakterét egy kicsit közelebbről. A hangulata feszült, olvastatja magát, bár az első kötet fordulatai és magyar atmoszférája most valamiért elveszett. De egyszeri olvasásra tökéletes és érdekes mű.

Köszönöm szépen a könyv élményét Cserjési Petrának!

Cserjési Petra: Emlékezz!!
Értékelésem: Tetszett
Borító: 5/3
Kedvenc szereplő: -
Sorozat: Halott barátnők
2.) Emlékezz!!
Megjelent: 2017
Kiadó: Magánkiadás
Oldalszám: 160
Eredeti cím: -
Műfaj: krimi

szerda, december 27, 2017

Karin Tidbeck: Amatka


Ezúttal egy igen érdekes, elgondolkoztató és egyben megrendítő disztópiával volt dolgom, mikor kézbe vettem Karin Tidbeck Amatka című regényét.

"Egy disztópikus vízió, amely meggörbíti maga körül a teret." - Már maga a fülszöveg is csalogatott, de ez a mondat is rögtön megmozgatta a fantáziámat, egyszerre jutott eszembe az Eredet, a Mátrix és még sok más sci-fi és disztópia mű, mikkel életem során már dolgom volt, a mély gondolatokat tartalmazó és elgondolkodtató fantáziavilágok és víziók mindig is a gyengéim voltak.

Amint belevetettem magam a regénybe, illetve amint végeztem a kiolvasásával, rögtön értelmet nyert maga a borító (az egyre halványuló Amatka felirat) és az alcím is.

Egy jövőbeli világképbe nyerünk betekintést, Vanját Essréből Amatkába küldik, hogy ott megfigyelje az ottaniak tisztálkodási és higiéniai szokásait, majd jelentéseket kell írnia a kapott eredményekről. A feladat célja, hogy felmérjék és esetleg javítsák Amatka lakosainak ellátmányát és higiéniai lehetőségeit. Vanja azonban hamar rájön, hogy Amatka egy igen érdekes város, valami megmagyarázhatatlan és gyanús dolog lengi körül. Miután Vanja érzéseket kezd táplálni szobatársa, Nina iránt, úgy dönt, hogy felmond és Amatka városába költözik, hogy több időt tölthessen vele.

Ám minél több időt tölt Amatkában, egyre inkább rájön, hogy milyen világban is él. Hogy minden, mit eddig látott felszínesség csupán és megbújik mögötte valami alattomos és veszélyes. Hogy az emberek mondandója mögött valami más bújik meg, hogy mást gondolnak, mint amit állítanak. Diktatúrában él talán? Cenzúráról beszélünk, mikor egész sorok hiányoznak a könyvtárban? Vajon mi történt a nagy tűzesetben? Mik vannak Amatka föld alatti alagútjaiban? Ahogy Vanja egyre közelebb kerül a valósághoz, lassan rájön, hogy a világa nem is az, aminek hitte.

Annyira misztikus, annyira rejtélyes és részben meg is vezeti az olvasót, mert nem árulja el neki a megalkotott világ működését. Belevet minket Vanja szemszögébe, akinek minden természetes, de nekünk, olvasóknak nem, ezért szépen lassan jövünk rá, hogyan is működik ez a világkép, és amint én rájöttem, hogy min is alapul Karin Tidbeck Amatkája, rögtön eldöntöttem, hogy a regény alaptörténete egyszerűen zseniális, ha a kivitelezés nem is teljes.

Tidbeck disztópiájában mindent felcímkéznek. Az olvasó kezdetben azt hihetné, hogy ez egy disztópikus jelenség, hogy mindent - még az embereket is - felcímkéznek, akárcsak Az ember tragédiája disztópikus jövőképében. Azonban a regény második felében kiderül, hogy erre szükség van. Méghozzá azért, hogy az emberek tudják, hogy mi micsoda és hogy az az adott tárgy az emberek tudata által az is maradjon ami. Első olvasásra és érdekesen hangozhat. Ebben a jövőképben ugyanis mindent az emberi tudat formál. Ha tudjuk, hogy egy ceruzát tartunk a kezünkben, akkor az egy ceruza is marad, a tudatunk teszi ceruzává. Amint azonban meggyőzzük magunkat, hogy az egy fésű, a tudatunk fésűvé alakítja át a ceruzát. Mindent a tudatunk formál.

Ez az alapsztori már-már olyan ezoterikus, filozofikus gondolatokat indíthat el az olvasóban, mint a tulpák létezése, a tudat hatalma... és a többi. Így rögtön értelmet nyer a diktatúra, a cenzúra, a vágy, hogy irányítsák és visszafogják az emberek tudatát, nehogy rájöjjenek, az agyuk mindenre képes, bármit létrehozhatnak, mert az csak káoszba és anarchiába fulladna. És valóban így lenne. Amennyiben tényleg a tudatunk alkotna meg dolgokat, mindent körülöttünk, a nagyok valóban ezekhez az eszközökhöz folyamodnának, hogy kordában tartsák a tömegek elméjét. Lenyűgöző és egyben ijesztő elképzelés.

Az alaptörténet végtelen számú lehetőségét Tidbeck bár nem használta ki - lévén egy igen rövid szösszenetű regényről beszélünk - a felvetett gondolatok, mik a regényben megbújnak, mégis arra késztettek engem, hogy leüljek és elgondolkozzak egy ilyen világképen. Végtelenül sajnálom, hogy a zseniális alapötlet nem lett méltóan kivitelezve, Tidbeck valamiért hangsúlyt fektetett Vanja szerelmi életére, és míg erre az egész "a tudat irányít mindent" dologra rá nem vezetett a regény, nem is teljesen értettem, mire megy ki a játék. A regény vége sem lett olyan kidolgozott és ütős, mint amit vártam volna tőle, hisz minden megadatott hozzá. Az Amatka főleg a kigondolt világképében és filozofikus vonatkozásában érdekes, cselekményvezetésében hagy némi kivetnivalót maga után, de a felvetés miatt már mindenképpen megérte elolvasni.

Köszönöm szépen a könyv élményét az Athenaeum Kiadónak!

Karin Tidbeck: Amatka
Értékelésem: Tetszett
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: -
Megjelent: 2012
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Oldalszám: 240
Eredeti cím: Amatka
Műfaj: disztópia

péntek, december 22, 2017

Renáta W. Müller: TestVÉR I.


Egy újabb romantikus regénybe vetettem bele magam, ami első ránézésre egy igen egyszerű és könnyed darabnak tűnik a maga műfajában, de ha jobban belemerülünk Renáta W. Müller történetébe, rájövünk, hogy egy kicsivel több dolog bújik meg a háttérben.

Tehát a történet első ránézésre egy szerelmi háromszögből áll. Hannah Logan sötét és szomorú múltjával kísérve néz elébe a jövőnek, rossz emlékeiből egy korántsem átlagos ikerpár rántja ki. A Hailey ikrek ennél jobban már nem is különbözhetnének. River egy végtelenül nyílt és extrovertált személyiség, mindig a figyelem középpontjában van, mindig elragadó, lénye mindig vonzza az embereket, ám amint közelebbről megszemléljük viselkedését, hamar kiderül, hogy a barátságos és nyílt természete igazából egy enyhén egocentrikus, énközpontú személyt takar, aki főleg a saját álmaiban, ötleteiben és véleményében fürdőzik. Jamie ezzel ellentétben a család fekete báránya, az Asperger-szindróma miatt visszahúzódó és mindig furcsa viselkedése taszítja az embereket, mert nem értik a betegséget és annak velejáróit. Az ismeretlen pedig vagy veszélyes vagy egyszerűen túl furcsa ahhoz, hogy megismerjük. Az ikrek rajongása Hannah iránt hamar megmutatkozik, a lány nyilvánvalóan a barátságos és nyílt Rivert választja, az évek múlnak, már az esküvő és nászút készülődik, ám egy váratlan baleset mindent megváltoztat. Jamie is feltűnik a színen, aki már csöppet sem hasonlít gyerekkori elvont és furcsa önmagára, komoly cége van, többnyire sikerült megismerkednie betegségével és el is fogadja azt. Hannah hamar nehéz helyzetbe kerül, ugyanis nem tudja, létezik-e két szerelem egy élet alatt.

A regény sok aspektusa nagyon tetszett, mert kicsit elrugaszkodott a hagyományosan értelmezett romantikus/erotikus regényektől - még a nagyon klisés alaptörténet ellenére is. Olvasás közben úgy éreztem, hogy ez valami más, valami újszerű, ami nem állhat be a sok New Adult mögé, valahogy kitűnik közülük, bár nem tudom teljesen megmagyarázni, hogy pontosan miért.

A borító szemet hívogató, "a szem a lélek tükre" típusú, a két férfi szemszíne már előrevetíti a két iker közötti hatalmas különbségeket. A cím érdekes kérdéseket vetett fel bennem, főleg a vér kiemelésével. Két testvér ugyanabba a nőbe szerelmes, vér... TestVÉR. Figyelemfelkeltő, az egyszer biztos, bár a funkcióján sokat gondolkodtam és nem sokra jutottam. Hangzatosnak hangzatos.

Hannah története és személyisége valahogy vonzott engem. A gyermekkorában ért borzalmak, az anorexia, ahogy ezeket csak nagyon lassan sikerült legyőznie River segítsége által. Az egész történet Hannah köré íródott, ahogy a szörnyűségek után végül magára talált, mégis elvakította egy bizonyos szerelem, ami nem volt egészen kiegyensúlyozott, habár ezt ő nem feltétlenül látta.

A regény eleje, mikor Hannah rátalál a naplójára és annak írásai alapján ismerhetjük meg a múltját, rögtön megadta a könyv alaphangulatát, tetszett, hogy így ugráltunk a jelenben és a múltban, de nagyon sajnáltam, hogy ezt túl hamar elengedte az írónő. Valahogy szívesebben olvastam volna még Hannah gyermekkori érzelmeit, személyiségfejlődését és gondolatait. Hannah karaktere összességében egy vívódó és igen komplex ember képét festi le, akinek érdekes olvasni a gondolatait.

Míg River karaktere már az első oldalaktól kezdve nem került közel hozzám - valahogy éreztem benne azt a bizonyos énközpontúságot - addig míg Jamie-t eleinte nem igazán tudtam hova tenni, végül az ő személyisége is olyan komplex lett, hogy nehéz lett volna nem megszeretni. Habár sokkal több Jamie fejezetet szerettem volna, mindig csak vártam, erre csupán pár oldalt kaptam, kevés, kevés, kevés.

A regény tehát leginkább a komplex karakterfejlődésében és karakterfelépítésében erős, a szereplők vívódók és nem vetik rögtön egymás karjaiba magukat, ezt egy nagyon hosszú érzelmi hullámvasút előzi meg, amit oly sok romantikus regény esetében hiányolok. Miért kell rögtön egymásnak esni?

A regény történetvezetésével és cselekményével azonban néhol voltak apró problémáim. Amit más romantikus regény esetében túl gyorsnak éreztem (rögtön összejönnek, rögtön viták, rögtön gyerek...), addig itt oldalakon keresztül szinte sehova se jutunk. Ezért nagyon hullámzó módon haladtam a regénnyel.

A regény első negyedét lassan olvastam, mivel ismét úgy vetettem bele magam egy regénybe, hogy semmit sem olvastam utána, ezért a River fordulat engem őszintén meglepett, de amint bekövetkezett és Jamie megjelent, elkezdtem nagyon élvezni a cselekményt. Az elején valahogy nem teljesen értettem, mire megy ki a játék, egy kívülről tökéletes kapcsolatot, egy nehéz múltú lányt ismerhettem meg, River és Hannah nagyon aprólékos kapcsolatát...

Ám amint Jamie feltűnt a színen, falni kezdtem az oldalakat. Imádtam a vívódást, a kerülgetést, a kedves jeleneteket, a kezdeti barátságot, Jamie esetlenségét és Hannah visszahúzódó személyiségét. Imádtam az egészet. A kezdeti akadozás után egy nap alatt száz oldalakat faltam fel, aztán a háromnegyede felé ismét elérkezett egy pont, ahol kezdett beállni számomra a történet. A maga több mint 500 oldalával úgy érzem, sok jelenet el lett húzva. Sok oldalon keresztül Hannah teljesen irreleváns dolgokon gondolkozik, amik nem igazán viszik előre a cselekményt és a fejlődést. Úgy érzem, ez a történet sokkal intenzívebb élményt adhatott volna, ha 300 oldalban lett volna kivitelezve.

Mindent egybevéve egy kellemes kikapcsolódás volt, valamiért kiemelkedett a többi romantikus regény sorából, kicsit újat mutatott, szerettem, bár sokkal intenzívebbnek éreztem volna, ha nem nyújtja el ennyire a történetet, mert így egy idő után már csak önmagukat ismételték a szereplők. Az írásmód, stílus nagyon élvezhető, olvasmányos; a karakterek kidolgozottak, mélyek és vívódók.

Örültem, hogy megismerhettem Jamie és Hannah történetét.
Köszönöm szépen a könyv élményét, Renáta W. Müller!

Renáta W. Müller: TestVÉR I.
Értékelésem: Tetszett
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Jamie
Sorozat: TestVÉR
1.) TestVÉR I.
2.) TestVÉR II.
Megjelent: 2017
Kiadó: Tizz Szolgáltató (magánkiadás)
Oldalszám: 544
Eredeti cím: -
Műfaj: erotikus, romantikus

csütörtök, november 09, 2017

Izolde Johannsen: Kalandor a tengeren


Hogy történelmi regényeknek se legyek híján, a második rész után rekordgyorsasággal érkezett A Birodalom tengeri bástyái sorozat harmadik kötete, a Kalandor a tengeren.

Az Admiral Graf Spee és az Altmark megrendítő története, majd a Bismarckkal történt még intenzívebb események után könnyedebb vizekre evezünk (nem szóviccnek szántam, hahaha), ugyanis ezúttal az Admiral Scheer német portyázó sorsáról olvashatunk a Kalandor a tengeren oldalain.

1939 őszén járunk, ismét a második világháború egy színterén. Az Admiral Scheer páncéloshajó legénységéhez közeledik a történet, annak csatái, hányattatott sora, győzelmei és dicsőségei, veszély közeli helyzetei elevenednek meg a lapokon.

Időről-időre hozzányúlok a történelmi filmekhez és könyvekhez, ennek egyik oka a természetes kíváncsiság, hogy testközelből megtudhassam, hogyan és miért is zajlottak az események, mi vezetett minket abba a jövőbe, amiben most élünk. A Birodalom tengeri bástyái tökéletesen élethű, hiteles és részletes betekintést ad a második világháború egyes színtereire, olyan intenzív élményt adva az olvasónak, amit nem hever ki egyhamar.

Mindig elámulok azon, hogy Izolde Johannsen mennyire élethű és reális képet tud mutatni a történelmi eseményekről, karakterei szinte kiintegetnek a lapokról, ezáltal majdhogynem kitépi a szívünket, amennyiben tragédiába fullad sorsuk. Mindennek tetejébe jól tudom, hogy nagyon gondos és hosszú kutatómunka áll egy-egy A Birodalom tengeri bástyái kötet mögött, ezt is jelzi a regények végén lévő hosszú listázás, névsorolás, adathalmaz és időrend. Minden alapos és pontos, és ezekbe a keretekbe illeszkedik bele az izgalmas elmesélés, amit bármelyik történelemkönyv megirigyelne. Őszintén szólva, ha ilyen történelemkönyveink lettek volna, biztos, hogy sokkal többet tudnánk a saját történelmünkről.

Az előző két kötet intenzív cselekménye után kíváncsi voltam egy igazán sikeres hajó életútjára is, és az Admiral Scheer ezt meg is adta nekem. Az izgalmak közepette a cseppnyi humor is felüti a fejét - a könyv után egy ideig tojást sem akartam látni - a végére már szinte úgy érzi az olvasó, hogy a legénység tagjává vált.

Még mindig csak azt tudom mondani, hogy a történelemrajongóknak ezek a regények a szívük csücskei lesznek. Nekem pedig továbbra is színesítik az olvasott műfajpalettámat. Ismét köszönöm az olvasás élményét Izolde Johannsennek!

Izolde Johannsen: Kalandor a tengeren
Értékelésem: Tetszett
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: -
Sorozat: A Birodalom tengeri bástyái
3.) Kalandor a tengeren 
4.) A furfangos fivérek
Megjelent: 2017
Kiadó: Underground Kiadó
Oldalszám: 488
Eredeti cím: -
Műfaj: történelmi

szombat, november 04, 2017

Anne L. Green: Viharos érzelmek


Nagyon vegyes érzéseim lettek a Viharos érzelmek elolvasása után, ami nagyban megkövetelte, hogy átértékeljem az írónő munkásságával kapcsolatos tapasztalataimat.

Minden az Eltitkolt múlttal kezdődött, ami egyáltalán nem bizonyított számomra. Sablonosnak éreztem, egyszerű romantikus regénynek, ami egyszer olvasható, és a falra másztam a szereplőktől is, ha jól emlékszem.

Mindez a Törékeny vonzerővel folytatódott - évekkel később - amit az Eltitkolt múlttal ellentétben nagyon szerettem, üde színfolt volt a lelkemnek, a főszereplők szerethetőek, a stílus olvasmányos, a történet nem egyedi, de érzelmes, izgalmas és mulatságos volt egyszerre. Remek volt az összhang és semmi sablonszerűt nem érzékeltem. Egyszerűen örültem neki, hogy adtam az írónőnek még egy esélyt, mert bizonyított.

A Törékeny vonzerő után úgy döntöttem, hogy itt nem állhatok meg, ezért elővettem az előzménytörténetét is, A remény hajnalát, de az újabb és bővített változatot, ami szintén kellemes olvasmánynak bizonyult. Élveztem a történetet, a cselekményt, szerettem a szereplőket, tökéletes egydélutános kikapcsolódás volt, ami még szórakoztatott is.

Egyetlen szembetűnő "gond" lebegett csak Anne L. Green regényei fölött, ami nem is gond, csak talán számomra az, ami a Viharos érzelmek elolvasása után teljesen be is bizonyosodott. Kicsit kivonnám most ezek alól az Eltitkolt múltot, mert már régen olvastam, és nem vagyok teljesen biztos minden egyes tartalmi momentumában. Úgyhogy ez főképp a Törékeny vonzerőre, A remény hajnalára és a Viharos érzelmekre vonatkozik.

Az írónő egyfajta "sablont" húzott ezekre a regényekre, mindig egy kicsit más karakterekkel, kicsit más szituációban adja elő ugyanazt, ugyanazon a vonalon haladva, ugyanahhoz a végkifejlethez érve. Ez persze nem lenne gond, hisz több írónak és írónőnek is megvan a maga zsánere, cselekményvezetése, de most, hogy viszonylag egymás után olvastam el három Anne L. Green regényt, nagyon szembetűnőnek érzékelem ezeket a hasonlóságokat. Tulajdonképpen, mire a Viharos érzelmekhez értem, már tudtam, mire számíthatok történetügyileg, ezért semmi sem lepett meg.

A következő bekezdés erős spoilereket fog tartalmazni, de úgy érzem, muszáj leírnom őket.
Mindig adva van két nehéz múlttal rendelkező főszereplő. A férfi esetében általában egy halott barát, családtag vagy szerelmes, és mindig magát okolja a tragédiáért. A nő esetében általában szexuális zaklatásról van szó vagy őrült exről. A két főszereplő általában a tragédiák miatt bezárkózik, nem könnyen talál ismét szerelemre, de végül mégis egymásra találnak, egymásba szeretnek. Ennek a folyamata általában nagyon aranyos, humoros jelenetekkel van tarkítva. Aztán kísérteni kezd a két főszereplő múltja. Viták. Kibékülések. Járni kezdenek, de az egyik mindig eltaszítja valamiért a másikat. A férfinek meg kell mentenie a nőt. A nő terhes lesz. A bonyodalmak megoldódnak. Happy End.

Ez egy-két regény esetében remek cselekményszál, ami egyszerre szórakoztat és érzelmeket zúdít az ember nyakába. De mikor már harmadjára is pontosan ugyanez történik meg, valahogy elveszti a varázsát. Mintha minden szerelmes párjának meg akarná adni azt a keretet, ami a szerelmesek között megtörténhet. Ezáltal olyan érzésem van, mintha túl sok mindent akarna beletömködni egy-egy regényébe, így az túl sok időt ölel fel, ami pedig azt eredményezi, hogy a kezdeti karakterek rendesen megváltoznak a regény végére. Ami nem lenne baj. De valahogy azt értem, hogy a kevesebb néha több, néha elég, ha csak a szerelem beteljesedéséig jut a történet és nem vezeti tovább és tovább és tovább.

A Viharos érzelmek alapötlete nagyon jó. Egy elkényeztetett szenátor lánya, aki nehéz sorsa és szeretethiánya miatt keménynek mutatja magát, de közben egy sérült lélek. A testőrnek állt volt-ügynök, aki a bajtársai halálát igyekszik megemészteni. Ahogy összekerülnek és lassan megismerik egymást. Bár a női főszereplő ezúttal szélsőségesen ellenszenvesre sikerült. De ismét az egész történetre ráhúzható ugyanaz, amit az előbb felsoroltam. Az összes.

Azt sem tartottam teljesen hitelesnek, hogy a főszereplőnő apja, a szenátor a regény nagy részében megtestesíti az abszolút negatív karaktert. Nem a szürke személyiséget, aki vívódik, rossz döntéseket hoz, hazudik, de közben jó tulajdonságai is vannak. Nem. Abszolút negatív karakternek van beállítva, mire egyszer csak varázsütésre átfordul az abszolút pozitív karakterbe, mert "feleszmél". Az emberek nem így működnek. Ilyesfajta feleszmélés létezhet, de akkor érzékeltetni kellett volna, hogy az apja vívódik, sejtetni, hogy nem biztos, hogy velejéig gonosz. Az ilyesfajta pálfordulás hiteltelenné tesz egy karaktert.

A regény befejezése is érdekes. Az írónő eddig mindig megmaradt a realitás talaján, nem érzékeltem, hogy nyúlni akarna bármilyen természetfeletti dologhoz, ezért is lepett meg, hogy most megtette az úgymond flashbackkel, megérzéssel, látomással... vagy mivel. Úgy hiszem, akkor lett volna megrendítőbb, realistább, ha ez nem történik meg és most az egyszer hagyja, hogy máshogy végződjön a történet, mint általában. Mert így csak úgy éreztem, hogy valami megrendítőt akart létrehozni, de közben boldog befejezést is akart egyszerre. Ez nem így működik.

Mindettől függetlenül a stílus továbbra is gördülékeny, olvastatja magát, rendkívül humoros jelenetek is előfordulnak. Azt hiszem, valóban az az egyetlen problémám Anne L. Green könyveivel, amit fentebb kifejtettem. De ez számomra problémának elég nagy. Valószínűleg még fogok olvasni az írónőtől, de nem mostanában. Ha egy kicsit elszakadna ettől a sabloncselekménytől, én lennék a legboldogabb.

Köszönöm szépen a könyv élményét az Álomgyár Kiadónak!

Anne L. Green: Viharos érzelmek
Értékelésem: Csalódás
Borító: 5/4
Kedvenc szereplő: -
Megjelent: 2016
Kiadó: Álomgyár Kiadó
Oldalszám: 496
Eredeti cím: -
Műfaj: erotikus, romantikus