Stephen King: Christine

Nem egészen tudom, miért van Kingnek ez a perverz vonzalma az autók iránt. A Christine ennek a vágynak a melegágya, még ha talán az egész átvitt értelembeli is, bár ahogy Kinget ismerem, ez nem olyan biztos.

A történet két teljesen átlagos amerikai sráccal kezdődik, az egyik kicsit esetlenebb, mint a másik. És pont ez az esetlen esik abba a hibába (ha ugyan nem a véletlenek nem túl véltelen közrejátszása volt ez), hogy szemet vet egy régi autóra, Christine-re. Önmagában az, hogy nevet adnak egy autónak, nem lenne olyan nagy dolog, de Christine más…

Amint Arnie megszerzi az autót, és megannyi áldozatot hoz ennek érdekében, megindul egy dominóhatás, aminek kiindulópontja az autó, ami Arnie mindene lesz, s ami miatt gyökeres változáson megy keresztül, mind kinézetben, mind (főleg) személyiségben. A történet pedig hamar – Kinget nem meghazudtolóan – véres öldöklésbe csap át.

A sztori egyszerű. Elátkozott tárgy. Vagy megszállt tárgy. Egy egyszerű személyiséggel megáldott átlagos srác, aki könnyen befolyásolható a gonosz által. És egy tehetetlen jóbarát, aki elmeséli a sztorit.

Volt néhány gondom a sztorival és az írásmóddal. Az alapkoncepció jó és tetszik is, az elátkozott/megszállt tárgyaknak mindig megvan a maga parafaktora, főleg, ha az ember kicsit is hisz az ilyesmiben. Viszont a terjedelem nem feltétlenül klappolt a sztorihoz, ebben bőven nem volt 400-500 oldalnyi cselekmény, sokkal inkább elég lett volna 300 oldalban, és még élvezhetőbb is lett volna. Persze, a lassú személyiségváltozás bemutatása miatt kellett a terjedelem, és hogy ne novellahosszúságú legyen, mégis sokszor éreztem az üresjáratokat a nyomozgatások és a gyilkolgatások között.

Gondom volt a nézőpontváltoztatással. King az az író, akinél még az E/3 személyt is szeretem, bár mindig jobban preferálom az E/1 személyes elbeszélést. King mindkettőben alkot. Ezúttal az E/1 személy mellett döntött, kezdetben, amikor is Dennis, Arnie legjobb barátja az elmesélő. Majd a könyv három részéből a másodikban E/3 személyre váltunk (aminek voltak okai, de mégis csak…), ami először zavaró volt, mert hirtelen kilöktek minket a belső nézetből és egy semleges mesélőt kaptunk. És amint ehhez hozzászoktam, ismét visszaváltozzunk Dennis nézőpontjára a végén. Oké, váltogattuk. De hogy a végén Dennis miért utalt vissza az E/3 személyben írt fejezetekre úgy, mintha ő maga lett volna ott is az elmesélő, mintegy magát E/3 személyben leírva… Ez egy kicsit cringe és furcsa volt számomra.

Ami még gondot okozott néhol, az a fordítás volt. Valahogy most sokkal több hibát véltem felfedezni, mint általában szoktam – pedig, higgyétek el, sose szoktam keresni!

De mindezeteket hajlandó lettem volna félretenni. Könnyedén. Mit nekem egy furcsa, váltakozásos írásmód, mit nekem a fordítási hibák... De a Christine mögötti magyarázat már nem annyira feküdt nekem. Amikor a legeleje óta le volt fektetve, hogy Christine már elátkozott tárgyként került le a gyártósorról, és valami démoni van benne; de a végjátékban csak és kizárólag az elhunyt előző tulajdonos szelleme jelenik meg, mint "magyarázat"... Nem, nem, nem. Több magyarázat, több ok-okozat, hogy mi folyik itt, következetesen és érthetően, nem csapongóan és összeszedetlenül!

Ha mindezeket félretesszük, ez egy jó alapkoncepciójú, de enyhén hosszabban megírt mű, mint kellett volna. Furcsa írásmóddal, de jó karakterfejlődéssel. Viszont a következetlenség sokat rontott rajta. és mivel nagy King rajongó vagyok, így nagy kritikusa is, ezért ez most nem feküdt annyira, mint általában.

A sztoriból egy film készült, még jó régen, megértem, hogy nem erőltetik manapság, nem is kell. A film sem adott kielégítő magyarázatot, sőt, sokkal kevesebbet, mint a könyv, szóval köszi, de köszi a semmit!

Stephen King: Christine

Értékelésem: Tetszett

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: -

Megjelent: 1983

Kiadó: Európa Kiadó

Oldalszám: 646

Eredeti cím: Christine

Műfaj: fantasy, horror, krimi, thriller

Tovább...

Bernard Cornwell: A vihar harcosai

Csak azt fájlalom igazán, hogy nem tudom, ezek után mihez kezdjek. A kiadó nem feltétlenül érzi prioritásnak a sorozat fordítását, amint azt tapasztaltam. Még 4 kötet van hátra, és lehetséges, hogy ezeknek majd angolul kell nekiállnom – ami nem baj, csak jólesne a polcomon látni a további magyar nyelvű köteteket is.

Ismét nagyot ugrottunk az időben, Uhtred immár bőven a korban van, amit érdekes így olvasni, holott az idő múlása miatt logikus, de a fejemben még mindig a sorozatbeli karakter él élénken. Uhtred tehát továbbra is segíti Aethelflaedet Anglia kialakításában, s eközben Edward „jogtalan” trónörökösét, Aethelstant is tanítgatja.

Sok sorozatbeli sarkalatos pont jelent meg, holott azt hallottam, hogy a feldolgozás egyre jobban eltér az eredeti könyvsorozattól, persze, hisz sok mindent megváltoztattak: Ragnar, Beocca halálát. És most Brida halála is egészen más a könyvben, a sorozat valahogy minden karakterbúcsúzást sokkal mélyebben dolgozott fel, mint Cornwell. De úgy összességében is sokkal mélyebb vonatkozást kaptak a sorozatban a karakterek, mintha filmvásznon sokkal több érzelem helyezkedhetne el, habár Cornwell inkább a történelmi vonatkozásáról híres, ami nem is baj, de míg egy Brida-halált a sorozatban megkönnyezek, annak ellenére, amiket tett, addig a könyvben egyenesen hidegen hagy.

Annak viszont örülök, és a sorozatban nem emlékszem, hogy jelen lett volna, de végre többet megtudtunk Finan eredettörténeréről, ugyanis Uhtred mellett ő a másik kedvenc karakterem ebben a történetben.

Még nem teljesen tudom, hogy mihez fogok kezdeni ezek után. Várok a magyar kötetekre, vagy az angolokhoz nyúlok… Meglátjuk.

Bernard Cornwell: A vihar harcosai

Értékelésem: Kedvenc

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Uhtred, Finan, Aethelflaed

Sorozat: Angolszász históriák 1.) Az utolsó királyság 2.) A fakó lovas 3.) Észak urai 4.) Csatadal 5.) Felperzselt vidék 6.) Királyok alkonya 7.) A pogány hadúr 8.) Az üres trón 9.) A vihar harcosai 10.) Flame Bearer 11.) War of the Wolf 12.) Sword of Kings 13.) War Lord

Megjelent: 2015

Kiadó: Alexandra Kiadó

Oldalszám: 302

Eredeti cím: Warriors of the Storm

Műfaj: történelmi

 

Tovább...

Stephen King: Állattemető

King, és persze, ha a Cujo nem lett volna elég, ismét nyomorgassuk meg a kiskedvenceinket… Nem szeretem, mikor King az állatokról ír, azok a kötetek valahogy mindig megcsavarják a szívemet, nem esnek jól a lelkemben, olvasni is nehéz őket.

Na de! Ismét egy ismert regénye ez, ami Állattemető és Kedvencek temetője címmel is megjelent – minek variáltak? -, 3 film is készült belőle, előre rettegtem megnézni őket...

A sztori. Egy középkorú, családdal rendelkező egyetemi orvos új állás miatt új házba költözik a családjával. Kicsit A ragyogásra hajaz, így első olvasatra.

És természetesen, az új helyen főszereplőnk, Louis megismerkedik a természetfelettivel egy kiskedvenceknek szánt temetőben, ami a házhoz nem messze helyezkedik el. Miután a kislánya macskáját elüti egy kamion, a szomszéd nyomására eltemeti az Állattemetőben, a macska napok múlva visszatér. De nem ugyanolyan, mint volt. Körbelengi valami ijesztő, valami hátborzongató… Máshogy néz, máshogy mozog, mintha halott lenne a szeme… Vajon mi történne, ha egy embert temetnénk el az Állattemetőben?

Nyilvánvalóan a könyv központi témája a halál, és annak feldolgozása. Annak a koncepciója, hogy a halott visszatér holtából, de megváltozva… visszatérő elem a filmek, sorozatok, könyvek terén. Nyilván jó horror alapanyag, de King akkoriban nagyon jól fogta meg a témát, és játszi könnyedséggel adta meg neki azt az eerie érzetet („kísérteties”, de ez a szó nem írja le annyira jól, mint az angol), amitől olvasás közben feláll az ember tarkóján a szőr. Persze, a téma alapvetően hátborzongató, és mint általában mindent, ennek is ad magyarázatot, megbújva a sorok között: az állattemető régi indián temető helyére került. Problem solved.

S bár a könyv lassan indul be, ennélfogva kicsit hosszabb is a terjedelme, ez is megalapozza azt a végig háttérben megbújó borzongató érzetet, mintha bebújna az olvasó bőre alá, és ott bizseregne a végéig...

Mint általában, King most is erős történet a történetben effektust adott. Vegyük például Rachel, a feleség gyermekkori történetét. Amit mindössze 2-3 oldalban mesél el a beteg nővéréről, akit odahaza hagytak haldokolni, mint egy szégyenfoltot, s hogyan változott meg a végére a személyisége, jelenléte… Hát végigborzongtam az egészet, még egy különálló regénynek is elegendő az alapanyag ehhez… Borzalom. Beleégett a kép az agyamba, az elmémbe mászott az a sztori, mint egy féreg, és ott ficánkol azóta is. Szinte nagyobb hatással volt rám, mint az alapsztori amúgy…

Kiutalásként a Cujo bukkant fel korábbi műveiből – bár arra nem nehéz utalni, megveszett kutya ölt embereket -, másfajta utalást King-univerzumra nem találtam.

A filmek között érdekesség, hogy míg a régebbi változat hűen követi a könyvet, az újabb feldolgozás csavart egy nagyot a sztorin: Louis elkapja Cage-et, és helyette Ellie lesz az áldozat... Valószínűleg technikai okokból: a kislány ijesztőbb? Vagy változatosságot akartak? Nem szeretem, mikor máshogy dolgoznak fel egy Kinget... Nem értem. A régi feldolgozás második részére és a 2023-as előzményrészről pedig nem beszélünk...

Stephen King: Állattemető

Értékelésem: Tetszett

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: -

Megjelent: 1981

Kiadó: Európa Kiadó

Oldalszám: 362

Eredeti cím: Cujo

Műfaj: fantasy, horror, pszicho-thriller, thriller

Tovább...

Mary E. Pearson: Az árulás szépsége

A projekt, miszerint bevégzem azokat a sorozatokat, amikből már csak egy fennmaradó (you see what I did there?) olvasatlan kötet van, folytatódik.

A Fennmaradottak krónikáiból nem volt sok emlékképem, csak nagyvonalak. De vissza kellett olvasnom a régebbi bejegyzéseimet, hogy lássam, miről is szólt pontosan az első két kötet.

Ami igazán rémlett, az a szerelmi háromszög, és hogy az első kötet végén megcsavarta az írónő a két karakterét, ami – visszaolvasva az akkori soraimat – inkább zavaró volt, mint tetszetős. Változtatott az egész rokonszenvességi beállítottságomon. Mert valahol ez a fordulat (változás) a személyiségükre is hatással volt.

Most megpróbáltam felvenni a dolgok fonalát, több-kevesebb sikerrel. A politikai ármánykodás természetesen már a ködbe vész a fejemben, szóval inkább a karakterekre koncentráltam.

Kaden valahogy közelebb állt a szívemhez anno is és most is. Rafe ugyanis kapott egyfajta uralkodásmániás felhangot, ami nem tett jót a karakterének. Lia meg… Persze, erős, harcos főhősnő, jól van. Nem rinyál. De ez a szerelmi háromszög… Az első kötetben általában még fun, de egy befejező kötetben már nincs helye. Ott már el kell kötelezni a főszereplőket, itt még mindig csapongtunk sokszor, ami miatt Lia karaktere az ellenszenvesség élén táncolt.

A nagy csatajelenet kielégítő volt, befejező kötethez méltó, bár kicsit rövid. Annak sem örülök, hogy a szerelmi háromszöget egy újabb karakter belevonásával oldották meg, és szinte a semmiből előbukkanó vonzalommal. Ne már!

A kötet végén engem meglepett a Morrighanes novella, én azt hittem, a harmadik kötet valóban ilyen hosszúra sikeredett. De ha már novella: nem volt annyira nagy hatással rám.

Letudva, nem olyan nagy élménnyel, de ez lehet, hogy a hosszú kihagyásnak köszönhető. Nem baj, pipa.

Mary E. Pearson: Az árulás szíve

Értékelésem: Tetszett

Borító: 5/5*

Kedvenc szereplő: Kaden, Rafe

Sorozat: A Fennmaradottak krónikái 1.) Az árulás csókja 2.) Az árulás szíve 3.) Az árulás szépsége

Megjelent: 2015

Kiadó: GABO Kiadó

Oldalszám: 408

Eredeti cím: The Heart of Betrayal

Műfaj: fantasy, ifjúsági, romantikus

Tovább...