14 / 100 könyv. 14% kész!

péntek, augusztus 30, 2013

Karin Slaughter: Sebek




Kezdek rájönni, hogy Slaughter nagyon ért ahhoz, hogy olyan pszicho-thrillert alkosson ami taszít, felháborít, megfélemlít és a könyvhöz szögez. Csak erős idegzetű olvasóknak ajánlom, de nekik nagyon, ugyanis nálam már bizonyított írónő, igaz kis bukkanók és hullámvölgyek kíséretében, mégis úgy gondolom, hogy egy remek thriller-íróval van dolgom. A lélegzetelállítóan lélekbemászó sorozata a Grant County második része nem ragadott magával olyannyira, mint az első rész, mégis végig éreztem a hideg borzongást a gerincem mentén. Félelmetes stílus az, amit Slaughter magáénak mondhat. 

Elgondolkoztam azon, hogyan képes egy egészséges elme ilyen beteg elmékről írni. Ehhez biztos tudás, vagy valami különleges képesség kell, aminek az írónő a birtokában van, ha akarnék se tudnék ilyeneket írni. Nem fogok hazudni: egy csöppnyit elfogult vagyok Slaughter-el kapcsolatban, ugyanis anno sosem szerettem a krimiket és thrillereket könyvek formájában (mert közben viszont filmekben imádom). Az írónő vezetett bele ebbe a világba, rögtön a sorozat hatodik kötetével. Külön köszönet szól még a Book and Walk-nak, akiknek hála olvashattam el a sorozat utolsó kötetét - az első Slaughter regény, amivel dolgom volt.

Ez a kötet persze egy kicsit (inkább nagyon) sok volt, még nálam is kiverte a biztosítékot, ezért kicsit lassabban is haladtam vele, mint az elsővel, ami szégyen ugyanis nem volt ez rossz, sőt, mégis az én ízlésemnek sok. A három aprólékosan felépített főszereplő immár a személyes kedvenceimmé váltak, bár néha kicsit sok volt már Jeffrey folyamatos önsajnálatából, Sara pedig nem került ebben a részben olyan közel hozzám, mint az előzőben. Ennek a kötetek inkább Lena volt a kiemelt főszereplője. Lena, aki az első kötetben szörnyű dolgokon ment keresztül és igyekszik a szörnyű emlékeket és a démonait leküzdeni, miközben a húga halálával is meg kell birkóznia. Az első kötetben csak egy kotnyeleskedő zsarunak ismertem meg, de most megértettem a miérteket és rájöttem, hogy több is rejlik benne.

Kétségtelen, hogy folytatom a harmadik kötettel, de kicsit várok, hogy lenyugodjanak a kedélyeim és helyre állítsam a közérzetem, ugyanis Slaughter regényei valahogy mindig kizökkentenek a realitásomból, a biztonságérzetemből és sokszor szétzilálják az idegeimet. De nem ettől jó egy pszichothriller?!


Karin Slaughter: Sebek
Értékelésem: Tetszett
Borító: 5/3
Kedvenc szereplő: Jeffrey
Sorozat: Grant County
2.) Sebek
3.) Sikoly
4.) Kín
5.) Hitetlen
6.) Bőr
Megjelent: 2002
Kiadó: Ulpius-ház
Oldalszám: 494
Eredeti cím: Kisscut
Műfaj: krimi, thriller

hétfő, augusztus 26, 2013

City of Bones (The Mortal Instruments) - Csontváros (A Végzet Ereklyéi)


Nem, nem bírtam ki. Igen, megnéztem. Nem, nem bántam meg. Igen, tetszett, de nem erre számítottam. Oké, akkor most egy kicsit érthetőbben...


Cassandra Clare árnyvadász sorozata az egyik szívem csücske. Az első részt már háromszor olvastam ki, a másodikat és a harmadikat kétszer, a negyediket egyszer és az ötödik is be van tervezve. Egyszerűen leborulok Clare írásai előtt, mind a történet, mind a szereplők elvarázsoltak. Bárki bármit mond a megalkotott világa egyedi és utánozhatatlan. Lehet, hogy a vérfarkasok, vámpírok sablonosak manapság, de Clare nem is rájuk helyezte a hangsúlyt, ők csupán mellékszereplők az egészben. A főszereplő egy tudatlan lányka: Clary, aki kirobbanva az unalmas mindennapokból egy olyan világba csöppen, ami mindvégig ott volt előtte, sőt az egész emberiség előtt. De most nem a könyvről és a cselekményéről kell beszélnem elsősorban, hanem a filmről és a kettő közötti különbségekről.

Éltem-haltam azért, hogy megcsodálhassam a Clare fejéből kipattanó világot a mozivásznon. Nem tehetek róla, mozimániás vagyok, csak nem hagyhattam ki a kedvenc regényem filmes változatát?! Szóval megnéztem. 

A szereplőgárda felével elégedett voltam, a másik felével viszont egyáltalán nem. Lily Collins-hoz már volt szerencsém (már nem személyesen) az Elhurcolva című filmben is ő játszotta az egyik főszerepet Taylor Lautner oldalán, az alakításával engem meggyőzött, bár úgy érzem néha kicsit túl is játssza a szerepeit, ennek ellenére szívből örültem, hogy ő kapta Clary karakterének a megformálását. A kinézete megegyezik Clary fellépésével - az elvárásaim alapján - mind a magassága, mind a hajszíne, amit egy jó kis hajfestékkel el is intéztek. Úgy gondolom, hogy méltóan játszotta el a főszerepet, remek alakítást nyújtva.


Jamie Campbell Bower számomra teljesen új arcként tűnt fel. Rögtön az volt a reakcióm, hogy ki ez a srác?!Úgy gondolom, hogy Jamie-nek volt a legnehezebb feladata az összes színész közük. Ugyanis neki kellett a sikongató, hajukat tépő, Jace-imádó lánykák előtt a tökéletes Jace karaktert alakítania. Nem csak azonosulnia kellett a karakterével, hanem azzá kellett válnia. Neki kellett a legtöbbet bizonyítania a film alatt, hisz a rajongók nagy része lány/nő, akik odavannak (ha még csak plátóin is) Jace-ért, a harcosért. És jaj lett volna Jamie-nek ha nem sikerül neki a szerep eljátszása. Ha lerombolta volna Jace karakterét és egyéniségét, egy falka dühös nő eredt volna a nyomába. Jó ez vicc volt. Visszatérve a feltételes módra: Jamie nekem nem okozott csalódást. Nem őt vártam a főszerepre, de már nem is bánom annyira, hogy ő kapta meg, mert ahhoz képest, hogy nem a zsánerem, mégis miközben néztem a mozivásznon elhittem, hogy ő Jace. Jamie jó színésznek bizonyult, szinte elhittem, hogy szerelmes Clary-be, nagyon jól játszotta a hősszerelmest és az a nézés... Két szóval: elégedett vagyok.

Akkor most a mellékszereplőkről. Simon-t egyáltalán nem úgy képzeltem el, ahogy megkaptam. Sebaj, mert a karakter kiválóan hozta a vicces, legjobb havert. A poénos fellépése megegyezett a könyvben lévővel, pár új poént is kaptunk, de a megszokott könyvbéli beszólásaiból is feltűnt egy-néhány. Az Isabelle-t megalkotó színész kiválasztása egy kis csalódást okozott számomra. Nincs gondom a színésznővel, de Isabelle-t egy gyönyörű, magas, érdekes karakternek ismertük meg a regényben. Ezzel ellentétben nem sok figyelmet kapott a könyvben és a színésznő bár szép (mert nem akarom leszólni, tényleg gyönyörű), de nem olyan kimagaslóan gyönyörű, amit Clare a könyvében leírt. Alec karakterét sem úgy képzeltem el, ahogyan a színész kinéz, de semmi gond, mert mégis eltalálták a figurát. Azonban neki sem adtak sok szerepet így nehéz megítélni a színészi képességeit. Magnus Bane a lehető legjobb. Nem szerepelt sokat, meglehet, mégis kimagasló figurát alkottak. Egy az egyben Bane, a karaktert úgy eltalálták, hogy lehetetlenség különbséget tenni a könyvbéli és a filmbéli Bane között. Azt hittem az ő karakterét nehéz lesz létrehozni és lássanak csodát, tökéletesen sikerült. Valentine csalódás számomra (nem a színész alakítása miatt), hanem főleg a karakter miatt. Egyáltalán nem így képzeltem el, és mik voltak azok a fürtök?! Nem, nem, szerintem ez tévedés, nem is néz ki úgy, mint egy apa. Vagyis elég idősnek hozzá, hogy 17 éves gyereke legyen. Nálam Valentine karaktere egy csalódás volt... Luke elment, bár sok jelenetét kivették a filmből, a színészt azért úgy-ahogy eltaláltál, de nem hagyták érvényesülni. Hodge is elment, nem számottevő az alakítása, de a karaktere megfelelő.


És akkor most a cselekményről. Ajjaj... (Jól kezdem, mi?) Szóval voltak előnyök és hátrányok. Az első felét a filmnek imádtam, biztos voltam benne, hogy éppen a kedvenc filmemet nézem. Kezdetben szinte minden megegyezett a könyvvel, ami nagyon nagy plusz pont, mert utálom, ha szétcincálják a regényt, bahh... Pedig itt a végére ez történt. És nagyon fájt. Most azt ajánlom, hogy ezt ne olvasd tovább, ha nem olvastad az első három kötetet, mert a végén még elárulok valami fontosat. Most megkérdezhetnéd, hogy miért, hisz ez az első kötetnek a filmes változata, hogy jönne képbe a második meg a harmadik? Hát ez az. Szóval amit nagyon rossz néven vettem, hogy már a film elején kicsúszott egy mondat Clary anyukája szájából, mielőtt elrabolták: "Valentine életben van". Na, már most ez a regény végén derül ki nagy csinnadratta közepette és akkor félig leesett az állunk a fordulatra. A filmben az első tíz percben már tudjuk, hogy Valentine él, habár fogalmunk sincs az kicsoda (ha nem olvastad a könyvet, persze). És ez hiba, ez baj. Így elvesztegettük a végéről a nagy fordulatot. Oké sejteni lehetett már a könyvben is, de akkor is! Ez nem tetszett. A másik ilyen elszólás a végén történt. Hodge Valentine-al beszél és ekkor Hodge száján kicsúszik egy eget rengető mondat, ami feldühített: "Ha azt hazudod nekik, hogy testvérek, elrontod az életüket." (Nem biztos, hogy pontos az idézés) Mi történt itt gyerekek?! Ha jól tudom ez csak a harmadik kötet végén derül ki. Na, mindegy. Gondolom azért történtek ezek a kis elszólások, mert nem valószínű, hogy lesz a többi kötetnek filmes változata így pedig nem akarták, hogy azok az emberek, akik nem olvasták a könyvet homályban maradjanak a testvéri szállal kapcsolatban. Megértem.

Ezek ellenére voltak kihagyott jelenetek, voltak átformált jelenetek és voltak olyan jelenetek amik teljese eltértek a könyvtől. Nem, már nincs kedvem ezeket részletezni, majd meglátjátok. Nem akarom, hogy azt higgyétek nem tetszett a film. Nagyon tetszett, csak voltak buktatói. A színészekkel úgy ahogy elégedett vagyok egy-két félrenyúlással, a cselekmény ütős volt, a balhés és verekedős jelenetek nagyon ott voltak, a zene csodálatosra sikerült, a vége nem volt hiteles a könyvhöz, de sebaj, elnézem, ugyanis a könyv a nyerő, ez nem kérdés. Mindenesetre gratulálok a filmhez is, mert azért méltó Clare regényéhez. Nem egy szánni való semmiség. :) Sőt, egy megnézendő film minden molynak, Clare és árnyvadász-rajongónak!


Összegzés:
Hűség a könyvhöz: 10/4
Szereplőgárda: 10/7
Hangulat: 10/9
Látvány: 10/8
Befejezés: 10/6

szombat, augusztus 24, 2013

Jamie McGuire: Gyönyörű sorscsapás



Az érzéseim a könyvvel kapcsolatban szélsőségesek, teljesen két részre szakadtam, ugyanis imádni való van bőven a történetben, de sajnos negatívum is van elég. Nagyon ritkán esek ilyen szorult helyzetbe és most megpróbálhatom összeszedni azokat a dolgokat, amiket imádtam és azokat, amik sajnos idegesítettek. Szerencsére az előbbiből több van.
"– Nem számít, hogy mi és miért van így. Amikor minden rendben, Kara… akkor Gyönyörű.
Égnek emelte a szemét. – Reménytelen eset vagy.
Travis kopogott és Kara beengedte.
– Átmegyek a társalgóba tanulni – közölte a lehető legőszintétlenebb hangon Kara.
– Mi volt ez az egész? – kérdezte Travis.
– Azt mondta, kész Sorscsapás vagyunk együtt.
– Mi ebben az újdonság? – mosolygott."

Ez a pár sor tökéletesen tükrözi a könyvet így bevezetésként. Akkor a főszereplők: Abby Abernathy és Travis ("veszett kutya") Maddox. Nem fogok kertelni: ismét és menthetetlenül szerelmes lettem. :D Travis... (sóhaj). Az első pár fejezetet olvasva fintorogtam párat. Bunyózás? Oké, nem is rossz kezdés, valami új, egy bunyós szoknyapecér, rendel. De aztán jöttek ezek a nevek: America, majd Shepley (az első oldalakon azt hittem, hogy lány, aztán kiderült, hogy fiú). Majd amikor már a Brazil név is feltűnt felvontam a szemöldökömet egészen a hajamig. Miért nem hagyjuk békén szegény földrészeket? Azonban ahogy olvastam és olvastam a regényt végül megszoktam ezeket a különös neveket, sőt kezdtek megtetszeni.

Ismét valami új téma üti fel a fejét, ugyanis végre kiléptünk a gimnáziumok fertőjéből, ahol klikkesedünk, cikizünk, nem tanulunk... stb. Áttértünk az egyetemekre. Habár ennek ellenére a gimnáziumi jelleg teljesen megmaradt. Nem tudom milyen a hangulat egy egyetemen, mert még gimnáziumba járok, de szerintem az egyetemen nincsenek pletykák, nincsen a legmenőbb srác, vagy éppen kicikizés, menzázás... ez olyan gimis hangulatú maradt. Ennek ellenére felüdülés, hogy nem gimiben jártunk, hanem nagy előadótermekben, hurrá, mindig is oda vágytam. :)

Mindannak ellenére, hogy Travis rögtön az első oldalakon a szerelmem tárgyává vált, sajnos kicsit (sőt néha nagyon) klisésnek éreztem a következő helyzetet: Abby-nek a jó tanuló, visszafogott kislánynak bejön a veszélyes fiú: Travis. Azonban a kicsi Abby nem akar beállni a csacsogó-visongó lányok hosszú sorába, ezért távolságtartó a fiúval. A srác nem fogadja el a nemet, ezért kitartóan a nyomában van, mint egy pincsikutya és mindenki azt hajtogatja a kiszemelt áldozatnak (Abby-nek), hogy "ha nemet mondasz neki, akkor vadászni fog rád". Tisztára mint egy természetfilmben. Persze Travis-nek újdonság, hogy valaki nincs oda érte, ezért keresi Abby társaságát. Sok romantikus könyvben jött létre ehhez nagyon hasonló felállás, semmi új.

      Abby nem nyűgözött le, mint főszereplőnő. Kezdetben kedveltem, amiért "nem akar beállni a sorba", ezért vagy ellenségesen vagy közömbösen viselkedett Travis-el. Azonban az idő elteltével, mikor már nem bírt ellenállni, kezdett ellenszenvessé válni. Túl nyafogós, felszínes, problémás lányka, sokszor a falra másztam tőle. (Hogyan képes valaki nemet mondani egy olyan srácnak, aki olyanokat mond neki, hogy "te vagy az otthonom" meg "te vagy a mindenem". Nem tudom felfogni.) Egyértelmű, hogy Travis egy idő után teljesen beleesik Abby-be és a kemény fickóból egy érzelmes, fülig szerelmes, romantikus srác lesz. Ezt imádtam, ugyanis ennek ellenére, nem puhította meg túlságosan az írónő Travis karakterét. Megmaradt a kemény csávónak, aki féltékenykedik, bármitől/bárkitől megvédi Abby-t, de közben meg olyanokat mondott a lánynak, amitől elolvadtam.

     Galamb. Galamb?! Galamb??! Kíváncsi vagyok ez honnan jöhetett Travis-nek, úgy mégis. Meglátja Abby-t egy rózsaszín véres pulóverben a bunyó nézőinek köreiben és egy galamb jut róla eszébe? Hm... Bele sem akarok gondolni, hogy miért. Kíváncsi lennék, hogy az eredeti, angol verzióban hogy szólította és hogyan becézte, mint a magyarban a Gal. Igazából engem nem idegesített, sőt a felénél már egészen aranyos volt a galambozás.

Forrás: LINK
Mindezek ellenére szerintem sokkal több lehetőség megbújt volna a történetben, amit az írónő nem használt ki. Sokkal többet ki lehetett volna hozni a kapcsolatukból, habár szépen fel lett építve a két karakter érzelmi világa, mégis úgy éreztem, hogy hiba volt (erős spioler!!!) már a felénél összehozni Abby-t és Travis-t. Eddig a pontig imádtam a könyvet, biztos voltam benne, hogy kedvenc lesz és oda vagyok érte és a fellegekben járok a könyvtől (na, meg Travis-től). De aztán jött a királydráma. Hol együtt, hol külön, aztán megint együtt boldogan, aztán külön és törünk-zúzunk, sírunk. Majd együtt és megint külön. Nem, nem, nem. Ez már sok volt nekem. Kicsit átestünk a szappanopera jellegbe. Túl sok volt a se-veled-se-nélküled kapcsolatból. Ne értsetek félre, imádom a se-veled-se-nélküled macska-egér játékot, de itt ez már a fele se volt tréfa. Sajnos néma gyereknek az anyja sem érti a szavát, Abby. Egyszerűen idegesített, hogy Abby nem képes elmagyarázni Travis-nek, hogy mi a baja. Miért nem lehet beszélni? Nem, inkább drámázunk, félreértések tömkelegével a szemünk előtt, amitől már nem is látjuk a másikat. Sokszor fájt, hogy Travis szenved Abby kommunikációs képességeinek a hiánya miatt. Igen, az is igaz, hogy Travis túlzott ragaszkodása és imádata a lányka iránt egy kicsit irreális, mindazonáltal imádom a karaktert, abszolút szerelmes vagyok.

      Legeslegkedvencebb rész: mikor az egyetem menzáján Travis elénekli a Rolling Stones Satisfaction című számát (I can get no...), a végére a menzán sokan csatlakoznak az énekléshez - oké, tiszta musical hangulata volt, mégis imádtam. A számot hallgatva olvastam végig. Hihetetlenül tetszett!

     Összességében mindenképpen jó könyv, nagyon jó. Egy nagyon imádni való sráccal, egy kicsit idegesítő lánykával, egy lélegzetelállító szerelemmel, helyes barátokkal (America és Shepley is kedvencek), egy kis felesleges királydrámával megfűszerezve. Mindenképpen olvasd el!!!


     Jamie McGuire: Gyönyörű sorscsapás
     Értékelésem: Tetszett
     Borító: 5/5
     Kedvenc szereplő: Travis
     Sorozat: Gyönyörű sorscsapás
     1.) Gyönyörű sorscsapás
     #Gyönyörű esküvő
     #Gyönyörű pillanat
     Megjelent: 2011
     Kiadó: Maxim Kiadó
     Oldalszám: 452
     Eredeti cím: Beautiful Disaster
     Műfaj: new adult, romantikus

szombat, augusztus 17, 2013

Samantha Young: Dublin Street



Hihetetlen fizikai fájdalmon vagyok túl, ami kikezdte mind az agyamat (lefárasztott), mind az idegeimet (feldühített), szóval most egy nagy sóhajjal és megkönnyebbüléssel tettem félre, hogy remélhetőleg minél hamarabb elfelejthessem.

Az eleje nem is kezdődött rosszul. Családi tragédia, ami a romantikus regényekben általában nem szokatlan, hogy legyen valami, ami megsirattat. A borító szép, ezért is figyeltem fel rá - súlyos hiba volt, már megbántam. Egy kedves, aranyos romantikus regényre volt szükségem, de imáim nem hallgattattak meg, ehelyett egy unalmas, közönséges, történet nélküli, erotikával teletömött bugyutaságot kaptam egy olyan főszereplőnővel, akit mélységesen megvetek és aki miatt többször is lefejeltem az asztalomat. 

Már az elején rögtön megijedtem a logikai baki miatt. Hiszek a véletlenekben, na de a dinoszaurusz méretű véletlenekben kevésbé. Nem létezik, egyszerűen képtelenség, hogy Joss találkozik egy taxiban egy Öltönyössel, aki rögtön felizgatja, majd rögtön azon a napon megtalálja a tökéletes albérletet a tökéletes lakótárssal, aki történetesen az Öltönyös húga. Nem, nem, nem és nem. Hahó! Ilyen nem létezik, vagy, ha mégis, akkor nyilván lyuk esett a tér-idő kontinuumon.

Ezek után kezdtem rájönni, hogy Joss nem lesz a szívem csücske. Már az elején is sejtettem, de aztán jöttek az ehhez hasonló gondolatai: "Kánikulai nap volt, és én végig olyan iramban pakoltam, mint ahogy a Terminátor üldözte John Connort." - ez nagyon fájt, szegény Schwarzeneggert miért kellett belekeverni?! Ő nem tett semmi rosszat! Joss karaktere a mártírkodó, végtelenül gyerekes, önzőség és jellemtelenség mintaszobra, a falra másztam tőle, minden egyes gondolata fájt. Idegesített, hogy a gondolatait olvasgatom és rögtön utána ugyanazokat a gondolatokat ejti ki a száján is. Minek kellett kétszer is végigszenvednem a buta, szerinte poénos, szerintem meg szánalmas gondolatait? Ekkor már fájt a fejem. Az a nőszemély úgy ahogy volt idegesített, felszínes és jellemtelen, a tettei és a viselkedése miatt a plafonon voltam, csodálom, hogy Braden nem lett öngyilkos a regény alatt, pedig az mekkora csavar lett volna, Joss mehetett volna is szépen utána, nem lett volna kár érte... Joss karakterében az egyetlenegy pozitívum a filmek iránti ízlése - és ezzel ki is fújt...

Braden Carmichael a tökéletes, a beképzelt, a magabiztos, a kőgazdag, az ellenállhatatlan és az alfa hím. Általában szeretem az alfa hímeket, de Braden egyáltalán nem lett a szívem csücske, bár bele több jellemet és értelmet vert az írónő, mégis túl közönséges nekem, nulla rokonszenvvel vagyok tehát iránta. Ellie Carmichael - a jószívű ártatlan legjobb barátnő - és Adam - Braden legjobb barátja - egy kicsit a szívemhez nőttek, az ő kapcsolatukról sokkal szívesebben olvastam volna, mint Joss és Braden ferde és idióta románcukról, fujj.

A sablonos, kliséktől bűzlő cselekményről ne is beszéljünk. A falra másztam a "jaj, elfelejtettem a törülközőt, ezért kimegyek meztelenül a folyosóra és akkor ott az Öltönyös" jelenettől. Majd következik a " nem bírok neki ellenállni, jaj, de egy seggfej, most mihez kezdjek magammal?" És mindezek után jön  a "nem bírok neki ellenállni, úgyhogy egyezséget kötök vele, miszerint csak szex és más semmi". Hányok...

Mindezek után az írásmódról ne is beszéljünk. Vagy igen? De, akkor lepocskondiázom azt is, miért ne? Egyszerű és közönséges az írásmód, holott fellengzős gondolatokra, romantikus vallomásokra számítottam, de nemsokára rájöttem, hogy az írónő erre nem képes, ezek szerint túl magasak az elvárásaim, ez lehet a probléma. Olyan egyszerű, tömör és semmitmondóan klisés mondatok jellemzik a könyvet, mint "Szemét pasik", "Ellie jó fej", "Kedvellek. Ellie is kedvel. Szeretném, ha barátok lennénk." - óvodában vagyunk??! Mert mint a négyéves gyerekek, olyan párbeszédek ezek! Hol maradnak a jó öreg vesszők? A négy szónál több szóból álló mondatok? Az összetett nyelvtani szerkezet? Mi ez?? A könyv egyszerű, pár szavas mondatokból áll össze, nálam az ilyen nem igazán rúghat labdába. Nem is beszélve az alpári és közönséges párbeszédekről, az obszcén szavakról és a káromkodásról, amiktől a falra másztam. (Már akár el is mehetnék megmászni a Himaláját, ez a könyv eléggé megedzett ezen a téren.) Ja, és Joss meg Braden SMS váltásairól még nem is beszéltem, na azok után már a falat kapartam. Néhány szóban: undorító, alpári és romantikátlan szemét.

És a vége, a nagy pofán vágás, mert Joss képes volt még mindig meglepni. Pedig azt hittem, hogy ennél már nem lehet rosszabb, nem lehet szörnyűségesebb, ennél már nem tehet idegesítőbb, bugyutább lépéseket. Hát, de. Mit csinál az ember, ha kiderül, (vigyázz, erős spoiler!) hogy a legjobb barátnőjénél tumort diagnosztizáltak? Mit csinál? Hát Joss biztosan nem tudja mit kell ilyenkor tenni, ugyanis neki az első gondolata az volt, hogy ő (Joss) már sosem lehet boldog, hogy közel engedett magához valakit és most őt is elveszíti és ezért ő megint lezuhan a mélybe, megint depressziós lesz és megint boldogtalan lesz. És ezek után mit csinál? Elsétál. Hogy lehet valaki ennyire önző, kicsinyes és tapintatlan? Argh... Én értem, hogy tragikus múltja van, meg hogy fél a tragédiáktól, de legyen már benne annyi tartás és szeretet, hogy kiáll a barátnője mellett! Az egész nő egy vicc, egy színésznő és még annak is rossz.

Nem, nem lett volna rossz a történet, mert az alapsztori tetszett... volna. Ha nem rontja el az írónő Joss jellemtelen karakterével, a gyermeteg írásmóddal, a rengeteg erotikus jelenettel, a klisés helyzetekkel, és azzal, hogy a könyv az égvilágon semmiről sem szólt. Mint már említettem, nálam Adam és Ellie lett volna a nyerő, bár a könyvnek csak egy töredékében olvastam róluk, azok a kis töredékek tetszettek - csak azok. Mit lehet mit tenni, én így érzem. Szánom-bánom, hogy elolvastam, mennyi időt vett el az életemből? Túl sokat.

Samantha Young: Dublin Street
Értékelésem: Felejthető
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Ellie, Adam
Sorozat: Dublin Street
1.) Dublin Street
2.) London Road
Megjelent: 2012
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 400
Eredeti cím: On Dublin Street
Műfaj: new adult, romantikus

péntek, augusztus 16, 2013

Richelle Mead: A halál csókja




Szóval a harmadik részen átrágva magam az egyik felem zokog, a másik felem pedig kapna a következő rész után. Bevallom egyáltalán nem szeretem, ha valami rossz véget ér, bár még csak a sorozat felénél tartok, tehát ettől még nem kell aggódni, mert bármi megtörténhet. A lelkem mégis fáj, Mason halálán túltettem magam, na de most...

A Vámpírakadémián sodródnak az események, mint mindig. Rose és Dmitrij igyekeznek ellenállni a vonzalmuknak, miközben Rose a Lissa és közötte lévő szoros kapcsolattal is küzd, ugyanis unos-untalan Lissa és Christian enyelgéseit kell néznie, amikor a véletlen folytán Lissa fejébe keveredik. Mindemellett kiderül, hogy Viktor Daskov-ot - aki elrabolta Lissát, hogy saját önös érdekeire felhasználhassa - még nem ítélték el, tehát fennáll a veszély, hogy nem kerül börtönbe. Rose minden lehetséges követ megmozgat, hogy részt vehessen a tárgyaláson, de lehetséges, hogy követelései nem hallgattatnak meg. Ha mindez még nem volna elég, Rose különös jelenéseket kezd látni, méghozzá a nemrégen meghalt barátja, Mason szelleme kísérti. De vajon mit akar Mason szelleme tudatni vele, amikor az Akadémia egyik részére mutat? A csapásoknak még mindig nincs vége, ugyanis a problémák közepette megkezdődik a hat hetes terepgyakorlat, ahol a végzős dampyrok utolsó megmérettetésként az érettségi előtt bemutatják a tudásukat. A terepgyakorlat lényege, hogy minden dampyrhoz beosztanak egy morát, akit a testőrnek éjjel-nappal felügyelnie kell, miközben a tanárok strigának öltözve bármikor rátámadhatnak a morákra. Rose biztos benne, hogy Lissát kapja, mivel a jövőben is ő lesz a Dragomirok utolsó leszármazottjának a testőre, azonban, mint már említettem a problémák hosszú sora még mindig tart, ugyanis Rose nem a legjobb barátnőjét Lissát kapja védencének, hanem Christiant...

El nem tudom mondani, hogy mennyire megörültem, mikor kiderült, hogy Rose Christiant kapja, ugyanis Christian karaktere egyre rokonszenvesebb számomra. Imádtam a szellemes párbeszédeiket, a csipkelődéseiket és amúgy a kapcsolatukat, ugyanis látszólag utálják egymást, erre bizonyíték a folytonos csipkelődésük, de mélyen mindketten tudják, hogy barátok és képesek lennének meghalni is a másikért. Rose és Christian a két kedvenc karakterem hat hétig összezárva - maga a tökély. :D
"Nagy csalódásomra Christian nem süteményt sütött.
– Mi ez? – kérdeztem, amikor kivett egy tál valamilyen nyers darált húst a hűtőből.
– Hús. – válaszolta, majd a vágódeszkára borította.
– Azt tudom, te idióta. Milyen hús?
– Darált marha. – Kihúzott még egy tálkát, majd még egyet. – Ez pedig borjú. És ez itt sertés.
Tyrannosaurusokat kell megetetned?
Csak ha éhes vagy. Ebből vagdalt hús lesz.
Rámeredtem.
– Három fajta húsból?
Miért enne az ember egy vagdalt húsnak nevezett ételt, ha nem azért, hogy tisztességes adag húshoz jusson?
Megráztam a fejem.
El se tudom hinni, hogy ez még csak az első napom veled."
(részlet Rose és Christian párbeszédéből)

A terepgyakorlat nagyon tetszett. Szinte mindig azt vártam, hogy mikor ugrik ki egy tanár (remélhetőleg Dmitrij) egy bokorból és támadja meg Christiant vagy Rose-t. Mellékesen megemlítem, hogy Rose megkapta a molnyija tetoválásait miután megölt két strigát az előző kötetben. Teljesen normális módon, teljesen normális tetoválást kapott, amiket a szalonokban is készítenek. Nem is értem, miért gondoltam, hogy ezek a "titokzatos" molnyiják csak úgy maguktól jelennek meg a bőrön, miután a dampyrok megöltek egy strigát, mint a Vámpírnaplók negyedik évadában, ahogyan Jeremy testén megjelenik a tetoválás miután vámpírt ölt. Téves utakon jártam, majd kiderült, hogy ez sokkal hétköznapibb, mint gondoltam. :D

Esedezem a sok Dmitrij-rajongó bocsánatáért, nehogy megkövezzetek emiatt, de Dmitrij kezd egy kicsit puhány lenni számomra. Hol a jól megszokott és ellenállhatatlan féltékenykedés, mondjuk Adrian-re? Hol a tökös fellépés? Ezek helyett sok lelkizés maradt, beszélgetés, séta-séta... Valamiért számomra ez kezdett kihűlni, egészen az utolsó szász oldalig... Mindezek mellett még mindig szánom, hogy alig tudok valamit Dmitrijről. Mit meg nem adnék azért, hogy halhassam az ő gondolatait is, az egészen más szemszöget nyújtana. Sajnos még mindig túl ismeretlen a karaktere. Mindezek ellenére szeretem őt, nem tudnám nem szeretni, de mégis kevés.

Az utolsó száz oldal pörgött, mint eddig mindig, most is a könyvhöz szögezett. A végjáték ütős lett, az utolsó pár oldal pedig majdnem zokogásra késztetett. Voltak a regényben unalmasabb részek, de hamar elmúltak. Legnagyobb ámulatomra kezd Adrian karaktere átcsapni a beképzelt, titokzatos és elvont gazdag "alkoholistából", a humoros, szerethető és szellemes barátba, aki így szintén kezd a kedvencemmé válni.

"– Nézd, Adriannak semmi köze ehhez az egészhez. Nem is tudott róla. Tatjana ötlete volt, és még ő sem tett igazából semmit. Ez csak egy hosszútávú terv, és csak a királynőé, nem Adriané.
– Akkor te honnan tudsz róla? – követelt magyarázatot Christian.
– Onnan, hogy elmondta nekem. Attól tartott, hogy rámászok Adrianre.
Tényleg? És kiállták a szerelmünkért? – kérdezte Adrian.
– Fogd be! – válaszoltam."
(részlet Rose, Christian és Adrian párbeszédéből)

Szóval hajrá Richelle Mead én melletted állok, bármit is csinálsz, csak azt ajánlom, hogy simítsd el a dolgokat, mert kezdek nagyon aggódni a kedvenceim lelki üdvéért. Hol a negyedik kötet?!

Richelle Mead: A halál csókja
Értékelésem: Kedvenc
Borító: 5/4
Kedvenc szereplő: Christian, Dmitrij, Rose, Adrian
Sorozat: Vámpírakadémia
3.) A halál csókja
5.) Örök kötelék
6.) A végső áldozat
Megjelent: 2008
Kiadó: Agave Könyvek
Oldalszám: 322
Eredeti cím: Shadow Kiss
Műfaj: fantasy, ifjúsági, romantikus, urban fantasy