Muszáj volt így kezdenem ezt az értékelést, mert én tényleg
nem tudom. Annyira kettős érzések vannak bennem.
Egyrészről: én nagyon szeretem ezt a sorozatot. Akkor
kezdjük azokkal a tényezőkkel, hogy miért.
Strike és Robin kettőse zseniális. Az évszázad egyik
legszerethetőbb detektívpárosa, a modernkori Sherlock és Watson. A
kettejük dinamikája, tánca, ahogy kettőt hátra lépnek, majd egyet előre a „barátságnak
nevezhető, mégis valami több is lehetne” kapcsolatukban… Kétségtelen, hogy a
jól megírt két főszereplő miatt tart itt ez a sorozat, ahol, ezért szeretik
ennyien, ezért van belőle filmsorozat is. Szeretem őket.
Szeretem a brit kultúrát, szeretek a helyekről olvasni,
egyszer volt szerencsém Londonhoz, és azóta is visszavágyom.
A mellékszereplők is érdekesek, színesek, Shankert, Barclayt és Patet egyszerűen imádom. Élethűek, olyan nem odavetett mellékszálak, tényleg megvan a
szerepük, helyük a cselekményben.
Az ügyek. Mélyenszántóak, iszonyatosan részletesek,
összetettek. Minden apró dologra figyelni kell, hogy összerakd a kirakós
darabkáit, de ha nem sikerül, az sem baj, mert Strike és Robin majd összerakja.
Nem tudom, Rowling hogy volt képes ilyen összetett bűnügyeket alkotni, ennyi
apró aspektussal, apró utalgatásokkal, lassú folyású felfedésekkel… Biztos,
rengeteg idejét felölelte egy-egy ügy.
Másrészről viszont: szinte mindegyik pozitívum mellé társul
valami negatív is.
Strike és Robin. Miért magázzák még mindig egymást???
Komolyra véve: holott imádom őket, a kapcsolatuk nagyon lassú mederben folyik.
Egyszerűen nem kielégítő. Lehet, hogy hiteles, de nem elégíti ki az olvasói
kívánalmaimat. Ha félreteszem azt, hogy a magyarember szerint a brit még akkor
is magáz, ha már évek óta a keresztnevén szólítja a másikat… akkor is ott marad
ez a két lépést hátra, egyet előre szituáció. Merthogy én ezt éreztem. Egy
kicsit több őszinteség, kevesebb mellébeszélés… Azt se tudom eldönteni, hogy az
írónő, hogy dönti el, milyen jelenetet melyik fél szemszögéből olvashatjuk, és
hogy mennyire is idegesítő tud lenni az, amikor mindkettőt ismered, és elrepülnek egymás
mellett (Robin nem szereti a sós karamellt!) Számomra néhol már-már dühítő volt
ez a brit tutyimutyiság. Tudom, hogy ez a kultúra sajátja, hogy a végsőkig
udvariasak, és kerülgetik a forró kását… De mennyi oldalon is vagyunk túl?
3000?
Rengeteg a felesleges rész, a mellékszereplők tömkelege, a
kicsi részletek végeláthatatlan sora egy nagy katyvaszt tesz ki. 300 oldalnál
még követhető egy részletes sztori, de 1000 oldal esetében, amit a 200. oldal
táján olvastam, és visszaköszön a 700.-on, az nem biztos, hogy megmarad. Így
pedig a sztori veszíthet a jelentőségéből és érdekességéből. A 600. oldal táján
már úgy éreztem, hogy csak sodródom az árral, és azt követem, ahogy a két
nyomozó gondolkodik, mert arra esélyem sincs, hogy mindent észben tartva én
magam is kövessem a nyomozást. Sajnos így éreztem.
A legnagyobb problémám tehát maga a terjedelem. Az összes
többi téren meg mégis zseniálisnak tartom ezt a sorozatot. Innen is a
kettősség. És ez tart vissza attól, hogy igazán nagyon nagy kedvencem legyen.
Az első három kötet tökéletesre sikeredett, még a negyedik is elég jó
terjedelemmel rendelkezik, de a Zavaros vér bőven túlírt. Már majd megvesztem,
hogy megtudjam végre-valahára, mi is történt Margot-val…
A sorozat megnézése után viszont ismét visszakerültem abba a
mederbe, hogy ez egy nagyon jó történet, nagyon jó szereplőkkel (a két színész
pedig szinte ezekre a szerepekre született, tökéletes a szereposztás)… És
igenis szeretem. Szeretem ezt a két karaktert, nem tudom elmondani, milyen
közel kerültek a szívemhez…
Robert Galbraith: Zavaros vér |
Értékelésem: Kedvenc |
Borító: 5/5 |
Kedvenc szereplő: Cormoran Strike, Robin, Pat, Barclay, Shanker |
Sorozat: Cormoran Strike 5.) Zavaros vér |
Megjelent: 2020 |
Kiadó: GABO |
Oldalszám: 988 |
Eredeti cím: Troubled Blood |
Műfaj: krimi |
