Nicholas Sparks: Safe Haven (Menedék)

Nicholas Sparks valahogy sosem volt az én stílusom. Általában véve nem az én stílusom a túlzott romantika, a meseszerű szerelem és a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" típusú love storyk.

De anno még láttam a Safe Haven, azaz Menedék című filmet, amely valamiért belopta magát a szívembe. Nem csak azért, mert Josh Duhamel alakította Alex szerepét a filmben, akit egyébként is szeretek, hanem magáért a történetért is, azonban a befejezés ütött a leginkább. Nem gyakran sírok filmen, de ezen sikerült.

A Könyvfesztiválon került a kezembe a Safe Haven angol nyelvű kiadása és mivel akkor készültem az angol középszintű nyelvvizsgámra, gondoltam, remek gyakorlás lesz. A történetet úgy is ismertem már, tehát nem lehetett nehéz olvasmány.

A regény történetének ismertetése pár szóban: egy ismeretlen nő érkezik Southportba, ebbe az isten háta mögötti kisvárosba, ahol mindenki ismer mindenkit és aková a madár se jár. Katie menekül a múltja elől, amely karomként nyúl utána. Minden pillanatban retteg, hogy eléri őt és a sötétségbe taszítja, esetleg a halálba. Alex egy kisboltot vezet és két gyerekét neveli, egyedül, miután felesége rákban halt meg. Elképzelni sem tudta, hogy újra tudna szeretni egy nőt, egészen addig, míg be nem lép a boltjába egy szőke, ismeretlen nő, aki nemrég költözött Southportba, Katie. Alex régi munkájából kifolyólag észrevesz dolgokat, amiket mások nem. A hadseregben és később rendőrként dolgozott, bajba került nőknek segített egy egységnél. Amint közötte és Katie között barátság szövődik, rájön a lány titkára. Katie évekig rettegett a férjétől, aki verte, korlátozta és elzárta a külvilágtól őt. De mihez kezdjen egy nő, ha a férje veri őt? Mihez kezdjen, ha nem fordulhat a rendőrséghez, mert a férje maga a rendőrség? Egy nyomozó feleségének senki sem fogja elhinni, hogy a férje veri őt. Egy nap, hosszas tervezgetés után Erinnek sikerül elmenekülnie, végül Southportban kötött ki és Katie néven éli mindennapjait. Alex és közötte lassan szerelem szövődik, de vajon mennyi idő adatik meg kettejüknek? Vajon mikor érkezik el a nap, mikor Katie férje eltalál Southparkba? Létezik Menedék egy ilyen férj elől egyáltalán?

Nicholas Sparks nem ír olyan cifrán, hogy ne tudjam megérteni a sorokat, egész könnyed és egyszerű olvasmánynak bizonyult, erre is számítottam. Életem első angol nyelvű regénye, ha már itt tartunk, első idegen nyelvű regénye is.

A történet egyáltalán nem tér el a filmtől, de a könyv által jobban át tudtam érezni Erin/Katie álláspontját, sokkal részletesebb képet kaptunk a múltjáról és a szökéséről, mint a filmben. Alex karaktere is mélyebb, átérezhetőbb. A könyvek mindig jobban átadják az érzelmeket, mint a filmek.

Egyes momentumok azonban sokszor idegesítettek, főleg a párbeszédek tekintetében, mikor mindent többször is elismételtek; Katie túlzott, többszöri ismétlései már soknak hatottak, mikor már harmadszorra is rákérdezett, hogy biztos nehéz egyedül nevelnie Alexnek a gyerekeket. De hát, apróságok ezek.

A történet önmagában, miszerint Katie menekül erőszakos, rendőr férje elől, mégis szerelembe esik egy kisvárosban egy olyan férfival, aki évekkel ezelőtt veszítette el a feleségét - tehát a történet önmagában semmi különlegeset nem foglal magába. A történet egyszerű, kiszámítható, a végén izgalmas, de mindenképpen tudjuk, milyen lesz a végkimenetel.

Azonban van a regényben egy kis momentum, amely engem teljesen elvarázsolt. Amely nélkül a történet egyáltalán nem érne olyan sokat, hisz annyi könyv és film feldolgozta már a bántalmazott feleség témáját, amely önmagában egy szörnyű dolog.

Az a különleges momentum Jo karaktere volt. Jo Katie szomszédja Southportban, aki szeret csacsogni, szereti a bort - tipikus legjobb barátnő karakter. A filmben egyébként az Így jártam anyátokkal és a Bosszúállók Cobie Smulderssze játsza. Jo egyszerű karakter, mindig támogatja Katie-t, meghallgatja a problémáit és segít neki a bajban. A mű végén azonban minden világossá válik a karakterével kapcsolatban.

Ha nem láttad a filmet vagy nem olvastad a könyvet, akkor erős spoiler következik!

Jo karaktere maga Carly, Alex halott felesége. Annyira szép maga a gondolat, miszerint az elhunyt feleség kíséri végig, amint a férje újra szerelembe esik, amint Katie-t a férje felé terelgeti, mert tudja, hogy mindketten megérdemlik a boldogságot, a gyermekei pedig megérdemelnek egy anyát. Gyönyörű és önzetlen gesztus. Mindez egy levélből derül ki a regény végén, amelyet Alex felesége még halálos ágyán írt annak a nőnek, akibe később Alex majd beleszeret, azzal a kikötéssel adta át akkor férjének, hogy csak annak adja majd oda, akibe beleszeretett és csak a nő olvashatja majd el. Katie szemében akkor válik biztossá, hogy Jo sosem létezett, hogy Carly segítette őt, hogy a szomszéd ház mindvégig üresen állt, hogy a történetben soha, senki sem szólt Jo-hoz rajta kívül...

A hideg kirázott, mikor a filmben kiderült.

A könyvben el is sírtam magam.

Első élményem Nicholas Sparkstól, lehetséges, hogy az utolsó is, de érdemes volt, mind megnézni a filmet, mind elolvasni a regényt.

Nicholas Sparks: Safe Haven

Értékelésem: Tetszett

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Alex, Jo

Megjelent: 2010

Kiadó: Sphere

Oldalszám: 404

Eredeti cím: -

Műfaj: romantikus

A film előzetese, hátha kedvet kaptok hozzá:

Tovább...

London #3 - 2.nap: Canterbury és az agresszív ludak

Hajnali négykor felébredni nem jó mulatság. De nem volt mit tenni, pakolni, öltözködni kellett, ugyanis várt ránk a komp. A csapat nagy része teljes kómában szedte össze a bőröndjeit és cuccolt ki a buszhoz az éjszaka sötétségében.

A komphoz fél óra alatt odaértünk. Gyerekek, baromi nagy hajó volt, bár nem tudom miért nem számítottam erre, hisz elég sok autó, kamion akar átkelni a Brit-szigetekre. Amint a felszállásra vártunk, a hatalmas kompot néztem, ami inkább hajó volt, a sötétben csak a fényeit láttuk, a tenger is sötétségbe burkolózott.

Rögtön lepergett előttem a Titanic és rögtön meg is bántam, hogy akkor éppen az jutott eszembe. :D Nem segített a helyzetemen. Gond nélkül felengedtek minket. A komp belsejében meglepően sok minden volt: kávézók, éttermek, boltok. Míg állt a komp, nem is érzékeltük, hogy hajón vagyunk. Amint azonban elindult, minden mozgolódni kezdett. Képzeljétek el úgy, mintha jól be lennétek rúgva és nem tudnátok egyenesen járni. Na, ilyen érzés volt a mozgó kompon sétálni. 

Ezért inkább nyugton ültünk, nehogy kidobjuk a taccsot. Aztán amint felkelt a nap, rögtön kimentünk a fedélzetre, hogy megcsodálhassuk a napfelkeltét meg a tengert. Hozzáteszem, úgy fújt a szél, hogy a sapka nem maradt meg a fejünkön. :D

Gyönyörű volt. De persze azért fellélegeztem, amint kikötött a komp a Brit-szigeteknél. És akkor tudtam: elkezdődött a londoni kaland! Visszaszálltunk kedves buszunkra és megkezdtük utunkat Canterbury és London felé. A tengert azért még sikerült lekapni párszor a buszból:

Amint elhagytuk a partot jöttek az első angol házak és faluk. Annyira elkapott a hangulat! Zöld rétek, kék ég, völgyek, dombok... El is felejtettem a fáradságot, mindent látni akartam.

Na, és aztán teljesen kész lettem, amint megláttam az első piros telefonfülkét. Akkor értettem meg igazán, hogy tényleg London felé tartunk, nem csak álmodom, azon nyomban lekaptam a buszból. Ő volt az első:

Pár kanyar után a busz megállt, mi pedig leszálltunk. A távolban megláttuk a tengert, előttünk pedig egy dombon egy romos vár állt, amit végül csak a távolból szemlélhettünk meg:

A bárányokat azért közelről is lekaptam, mert, hát, ezek angol bárányok! Biztos illemtudók, meg minden. Haza akartunk vinni egyet, de valamiért nem engedték. :D

Ismét buszra szálltunk és meg sem álltunk a következő megállóig, ami a tengerpart volt! Mindig is imádtam, ahogyan a víz egybefolyik az éggel, kék a kékkel. A part kavicsos volt, a hullámok gyönyörűek, az ég színtiszta, mi meg rájöttünk: Helló, London!

A tengerrel szemben magas szakadékok terültek el:

És persze, semmi sem megy simán. A tengerparton ért minket az első (és azt hiszem az egyetlen) kisebb kellemetlenség: elszállt a busz ékszíjja. Fogalmam sincs, ez mit jelent, de a buszsofőrök ezt mondták mielőtt nekikezdtek a javítgatásnak. Ebben a kellemetlenség csupán annyi volt, hogy egy óránál többet töltöttünk a tengerparton, mint terveztük. Sebaj! Miután sikerült helyrepofozni az "otthonunkat", robogtunk tovább Canterbury felé. A következő képen már Canterbury térképe található, amit azért fényképeztettek le velünk, mert itt ismét kaptunk két óra szabadidőt és nekünk kellett eltalálnunk a katedrálishoz.

A következő képek pedig már magát Canterburyt ábrázolják. Annyira hangulatos, annyira régi és gyönyörű, hogy nem győztem nézelődni. Hihetetlen atmoszférája volt az egésznek: kis utcácskák, boltocskák, macskaköves utak, régies épületek és utcai zenészek.

A következő képen a Canterbury Westgate látható.

A következő épület, azt hiszem, egy színház volt, de nem vagyok benne biztos:

A következő három képen az Eastbridge Hospital látható, vagyis egy régi kórház, amely több száz évig adott otthont katonáknak, iskolás gyerekeknek és menekülteknek a háborúk idején. A kórház jelenleg múzeumként funkcionál.

A következő kép a katedrális bejáratát ábrázolja, nem volt nehéz észrevenni:

A bejárat előtt egy szobor állt, amely a háború áldozatainak állít emléket:

Egy canterburyi galamb :)

Míg vártuk a csapat többi tagját, hogy együtt bemehessünk a katedrálisba, ezen a kis téren álldogáltunk, hallgattuk az utcai zenészt és néztük a galambokat. (?) :D

Majd végre bejutottunk a híres Canterburyi Katedrálisba. Ismét egy hatalmas, régi és gyönyörű építmény magasodott előttünk.

Odabent persze nem szabadott hangoskodni, a sírokat pedig nem lehetett lefotózni. Gyorsan megjártuk a nagy épületet, addigra már eléggé kimerültünk. A következő képek tehát a katedrális belsejét ábrázolják.

Ezen emlékekkel hagytuk el végül Canterburyt és szálltunk fel ismét a buszra. Akkor már négy óta aktívan talpon voltunk és még mindig nem a családokhoz mentünk, akikhez négy napra beköltöztünk. Az aznapi végső megálló még egy kastély volt, amely mellett a híres-neves labirintus várt minket. Hatalmas füves pályák, ahol golfozni lehetett, hatalmas tavak, még a vár körül is és sok-sok kacsa, lúd és hattyú sétafikált körülöttünk. A vár nevére sajnos nem emlékszem, de arra igen, hogy hamar megjártuk, mert természetesen a labirintusra voltunk kíváncsiak és az időnket itt is magunk osztottuk be.

És persze nem én lennék, ha nem örökítettem volna meg a kastély hatalmas könyvtárát... :)

Ludak, az egyik megcsípett, pedig csak kedves akartam lenni, nem tudom, miért fasírtban váltunk el. :D

Eseménydús nap volt, olyan szinten voltunk hullák, amiért hajnali négy óta talpon voltunk és meneteltünk, hogy legszívesebben összeestünk volna. Ezek után vitt minket a busz a találkozási pontra, ahol végre megismerhettük pótaput és pótanyut, akik négy napig főztek ránk és befogadtak minket. :) Egy családra 2-4 gyerek jutott.

Aztán végre alhattunk egy jót és vártuk a harmadik napot. :)

To be continued... :)

Tovább...