Jodi Picoult: Sorsfordítók

Igazából örülök, hogy végre átrágtam magam Picoult ezen regényén, aminek sokkal inkább a körülményekhez van köze, nem a regény minőségéhez. Picoult ismét egy komoly témát dolgoz fel, amihez feltétlenül szükséges hangulatba jönni, a szeptemberi hajtás, tanulás pedig nehezen egyeztethető azzal a témával, amit a Sorsfordítók taglal. Ezért szántam rá magam és míg itthon, betegen nyomom az ágyat, gyorsan kivégeztem Picoult egyik első regényét.

Ahhoz képes, hogy egy régebbi regényével volt dolgom, nem érzékeltem, hogy Picoult kezdő lenne. Egyáltalán nem. Ugyanolyan részletes, érzelmes és pontos volt a történet. Már-már félelmetesen realisztikus. Tipikusan semmi sem fekete vagy fehér, az égvilágon minden szürke.

A Sorsfordítók a negyedik könyvem az írónőtől és lassan kezdek látni egy sémát, amely kialakul az írónő regényeiben. Egy bűntény, egy ember a börtönben, egy hosszú tárgyalás, amelyen mindkét oldalról megismerjük a történetet, majd a végkifejlet, amely általában nem nyugtatja meg a kicsi lelkemet.

Valamint több dolgot is megtanultam már Picoult regényeiből:

1.) Sose veszítsd szem elől a gyerekedet!

2.) Fegyvert sose tarts otthon, ha gyerek is van a házban!

3.) Ne engedd, hogy gyerekedet vadászatra vigye a kedves apuka, vagy akárki! A vadászat gyereknek nem való!

4.) Ne legyints a tinédzserkori hangulatingadozásokra! Nem tudhatod, mik állnak a dolgok hátterében!

A Sorsfordítók középpontjában két család áll. Goldék és Harte-ék. Négy szülő, kiknek személyisége merőben más és két gyermek, akik testvérekként nőnek fel, de tinédzserkorukra a kötelék szerelemmé erősödik: Emily Gold és Chris Harte. Egy nap szörnyű dolog történik, Emilyt febje lőve találják Chris Harte karjai között, ami kezdetben öngyilkosságnak tűnt, kiderül róla, hogy talán gyilkosság volt. Mi az igazság? Megkezdődik a hosszú nyomozás, tárgyalás, amely során fényt derítenek az igazságra.

Az öngyilkosság témája mindig idegen volt számomra. Olvastam regényeket, amelyekben ez volt a központi téma, de sosem értettem meg igazán, hogy hogyan működik ez? Mi késztet valakit ilyesmire? Mennyire kell önzőnek lennie valakinek ahhoz, hogy megtegye? Vagy éppen mennyire bátornak, elveszettnek? Ismét egy erkölcsi kérdés, amely több szempontból vizsgálható, amely egyesek szerint bűn, mások szerint megváltás.

Emily esetére térek csak ki, önmagában nem fogom kifejteni a véleményem az öngyilkosságról. Írhatnám azt, hogy megértem Emilyt. De nem így van. A történet végére fogalmazódott meg bennem a végítélet, amelyet végül Chris mondott ki a regényben az utolsó oldalakon. Emily önző volt. Nagyon önző és nagyon gyenge. A legrosszabb kombináció. Képtelen voltam sajnálni őt. Amint kirajzolódott a karaktere az AKKOR fejezetekben, amikor a múltat tárja fel előttünk az írónő, egyre inkább ellenszenvessé vált számomra. Mi vezethette öngyilkosságra? Egyetlen kiskori rossz emlék. Nem, nem tudom a helyébe képzelni magamat. Képtelenség elképzelni, milyen lehetett neki, de az az egy eset feldolgozható lehetett volna. Nem arról volt szó, hogy Emilyt rendszeresen molesztálták vagy bántalmazták volna. A másik ok maga Chris volt, ahogyan én észrevettem a sorok között. Emily szerette Christ, de inkább testvéreként, mint szerelmeként. Mégis összejött vele, kapcsolatban éltek. Emily óckodott a Chrisszel való szerelmi kapcsolttól, mégsem szólalt meg egyszer sem. Egyszer sem mondott nemet. Némán szenvedett, nem tudott dönteni, mi képpen szereti ő tulajdonképpen Christ. Emily egy roppant gyenge jellem volt, aki félt szólni a félelmeiről, félt élni és félt meghalni is. - ő maga jelentette ki, ezen szavakkal. Ezért végül Chrisre hárult minden felelősség, minden teher. A szüleiről pedig már szót sem ejtek, akiket önző módon se szó, se beszéd nélkül hagyott hátra.

Chris is hibázott. Mennyi alkalma lett volna szólni a szülőknek, szólni akárkinek, de sosem tette. Igazából nem lehet megállapítani kinek a tényleges hibája az, ami történt. Emilyé, aki túl gyenge volt? Chrisé, aki nem szólt senkinek? A szülőké, akik nem vettek észre semmit, akik nem törődtek eléggé gyerekeikkel?

Picoult ismét elgondolkoztató témát vetett fel, ismét összetört engem. Akarva-akaratlanul is összehasonlítottam a Sorsfordítókat a Tizenkilenc perccel, mert a két történet sok szempontból hasonlít egymásra, mintha a Tizenkilenc perc valamilyen átdolgozása lenne a Sorsfordítóknak, mivel az utóbbi regényt írta meg először. Mind történetileg, mind felépítésükben, mind szereplőkben nagyon hasonlít a két regény. De ami a leginkább megragadta a figyelmem az Jordan McAffee karaktere volt, aki mindkét regényben feltűnik, mint védőügyvéd. A Tizenkilenc percben Peter, a Sorsfordítókban Chris védőügyvédje. Nem tudom, hogy a két Jordan ugyanaz a karakter-e, ebből következve a két regény egy világban játszódik-e, de az egyszer biztos, hogy a természete ugyanolyan mindkét regényben, valamint Selena is eltűnik mindkétszer. Az egyikben a feleségeként, a másikban a munkatársaként. Nem tudom, másnak feltűnt-e ez a kapcsolat a két regény között, lehet nekem azért, mert majdnem egymás után olvastam el a két könyvet.

Nem csalódtam Picoultban, ismét fergeteges tárgyalást produkált, nem tudom, miért élvezem ennyire a bíróságon történteket. Eszembe ötlött, hogy milyen érdekes lenne egy olyan történetet olvasni az írónőtől, amelyben az esküdtek kapják a főszerepet nem az ügyvédek és a vádlottak. Annyira mellékszereplők, pedig ők döntenek a regényei kimeneteléről. Talán majd egyszer ők kapják a fő szerepet, érdekelne mi zajlik a mögött a bizonyos zárt ajtó mögött. :)

Jodi Picoult: Sorsfordítók

Értékelésem: Kedvenc

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Jordan McAffee

Megjelent: 1998

Kiadó: Atheneaum

Oldalszám: 560

Eredeti cím: The Pact (A megállapodás)

Műfaj: krimi