19 / 100 könyv. 19% kész!

péntek, szeptember 07, 2018

Leiner Laura: Ég veled


A Szent Johanna Gimin felnőtt énem nem tudja elengedni az írónőt, az már más kérdés, hogy nem is akarja, ezért minden megjelenő kötetére szemet vet, és megszerzi magának. És egy kicsit sem ijesztő, hogy E/3 személyben beszélek magamról...

Általában nem várok sokat a regényeitől, tökéletesen kikapcsolnak, szórakoztatnak, megnevettetnek, megmelengetik a szívemet, tökéletes könnyed és humoros olvasmányok. Az írónő A Szent Johanna Gimi óta nem tudta megugrani a magas lécet, egyik regénye/regénysorozata se közelítette meg azt a szintet, bár a Bexi egész közel volt hozzá.

Az Iskolák versenye ismét egy Leiner Laura-sorozat, ennélfogva pedig kötelező olvasmány számomra. A Bexi óta hiányzott az írónő könnyed humora, szerethető karakterei, abszurd szituációi, mert valahol az én gimis éveimet eleveníti fel a bohóságával és játékosságával.

A karaktereink ismét fiatalok, nem is vártam mást, ismét iskolások, csak ezúttal nem egy gimi mindennapjait, nem egy fesztivált, nem egy szilvesztert és nem a popszakmát festi le előttünk, hanem egy nyári versenyt, pontosabban az Iskolák Országos Versenyét.

Minden visszaadta a tipikus Leiner-stílust, rögtön otthonosan mozogtam az oldalakon, holott most egy kicsit szakított az előző regények könnyedségével, az írónőre nem jellező módon a főszereplőnőnk, Hanna tragikus múlttal rendelkezik, ami valamilyen szinten rányomja a bélyegét a történetre. Érdekesnek találtam ezt a váltást, féltem, hogy esetleg elveszi a humoros báját az írónő már oly jól megszokott humorának, de szerencsére félelmeim alaptannak bizonyultak.

Hanna nemrégiben vesztette el az édesanyját, édesapjával együtt igyekeznek feldolgozni a gyászt, ám mindketten jobban aggódnak a másikért, mint önmagukért. Hanna eközben elzárja magát a szociális élet elől, bezárkózik, nem akar több embert elveszíteni, és minden figyelmét édesapjának szenteli, aki azonban hamar rájön, hogy ez így nem állapot. Ezért ösztönzi Hannát, hogy vegyen részt az Iskolák Versenyén, amire az igazgató három másik iskolatársával benevezte.


Hanna végül apja unszolására belevág a kalandba, de a fejébe veszi, hogy nem fogja élvezni, és hamar meg is bánja, amint azon agyal, mihez kezdhet magával egyedül az apja. A bűntudat, az önmarcangolás és a szórakozás között vívódik, ugyanis a nyári kalandról hamar kiderül, hogy egyáltalán nem olyan rossz, mint azt gondolta.

A verseny laza fejtörőkkel kezdődik, hamar megtelik a nyári tábor, barátságok, szövetségek és szerelmek szövődnek, de hamar kiderül, hogy a verseny és a haverkodás nem biztos, hogy megfér egymás mellett. Veszekedések, rivalizálások, cserbenhagyások... De vajon ki nyeri az Iskolák Országos Versenyét?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen elégedett voltam az Ég veleddel. Persze, ismét tökéletesen kikapcsolt, az első fejezeteket csak úgy faltam, tetszett Leiner újdonsága, hogy ezúttal komolyabb felhangot is adott a főszereplőnek, nemcsak a gimis szenvedést és a szerelmes vívódásokat. Bár őszintén féltem, hogy esetleg átesik a ló túloldalára és egy idő után sok lesz és... nem aggódtam alaptalanul.

Hanna személyisége tetszett, bár engem az előző Leiner-lánykarakterek se kergettek az őrületbe, mint mindenki mást, ám éreztem a karakterén, hogy magába szívott egy kicsit Beki mártírságából. Fogalmam sincs, min mehetett Hanna keresztül, hatalmas szerencsémre, és nem is szeretném, tudom, hogy az örökös "bűntudatom van, amiért jól érzem magam, miközben anyu meghalt" érzés teljesen normális és szomorú. De sokszor gyermeteg volt. Mindenki tudja, hogy az édesanyja nem akarná, hogy miatta marcangolja önmagát a bűntudat miatt. Kettős érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, mert valószínűleg én is úgy érezném magam, mint Hanna, mégis valamiért idegesítő volt olvasni már a végefelé. Lehet, hogy érzéketlen volnék?

Kornél karakterével már több problémám volt. Eddig minden Leiner fiút sikerült valamiért megszeretnem. (Jó, kivéve talán az Akkor szakítsunk regény esetében, de az a kötet nem történt meg.) Cortez egyszerűen Cortez. A Bábelben szinte minden fiúkarakter bájos volt, valahogy Abdul ugrik be, meg Boldi, de ő más tészta. Márk szintén csak Nagy Márk. De Kornél? Olyan... semmilyen lett a karaktere. Hanna mellé egy megértő fiút akart az írónő, aki nem faggatózik, nem kíváncsiskodik, sokat hallgat, megértő, mégis érdeklődő. Hát ez Kornél, de a sok hallgatásból inkább egy hatalmas unalomfaktor lett. Minden egyes alkalommal, mikor Hanna magában értékelte, hogy Kornél inkább hallgat és nem kérdez rá semmire, akkor én grimaszoltam, és arra gondoltam, azért végre mondhatna már valamit. Akármit. Így egyszerűen egy kidolgozatlan, felszínes és bárgyú fiú lett belőle. Remélem, amint több dolog kiderül róla a második kötetben, ez megváltozik.

A többi karakter ugyanaz a bohókás, őrült bagázs, akit már megszokhattunk. Egy-nap-láb-nap Lóri az egyik kiemelkedő kedvencem, tipikusan semmi értelme a karakternek, mégis imádnivaló és humoros. Leiner Laura valahogy nehezen szakít az előző történetei karaktersémáival, így kaptunk egy maximalista sportolót (Bernadett), aki kicsit Kingára hajaz; valamint egy csöndes pipogya okoskát (Zsombi), aki akár Gábor is lehetne. A kitartó és felnőtthöz egyáltalán nem illően szerencsétlen Kocsis igazgató és a gyerekesen bárgyú bombázó plázacica Titanilla tanárnő akár A Szent Johanna Gimiből is előléphettek volna. Bár csöppet sem reális karakterek, mégis tetszettek, mert beleillettek a képbe, és mert Leiner könyveiben sokszor a szürrealitás a lényeg. Hiányzik Máday...

A verseny maga aranyos volt, a feladatokat nem mondanám nagy durranásnak, legalábbis nem akkorának, amekkorára felfújják a dolgot, de kedvesen teljesíthetőek. Amitől a falra másztam az a versenyhelyzet kiemelése volt, hogy úgy mondjam. Én magam is vettem már részt versenyeken, nem ilyen egynyároson, de könnyen el tudom képzelni magam egy ilyen szituációban is. A regény elején minden humorra van véve ezzel kapcsolatban, barátkoznak, szövetségeket kötnek, persze megérkezik az előző év totál lenéző és sznob nyertescsapata is, akik ismét nyerni akarnak. Mert mi a nyeremény, egy milliárd dollár, vagy mi?




A regény második fele ezért is vált számomra fárasztóvá. Amint elkezdtek kiesni a csapatok, Hanna és a többiek folyamatosan mantrázták, hogy ez egy verseny, ide nyerni jöttünk, nem haverkodni. Itt nem lehet barátkozni, nem szövődhetnek szerelmek. Verseny. Verseny, verseny, verseny. Ez nem az Olimpia. Ez csak egy gimis nyári verseny, azért nem kell ezt ennyira komolyan venni. Van egy olyan érzésem, hogy emögött is az írónő egyfajta kritikusabb világnézete állhat, amit egyébként osztok és szeretek is, és ami leginkább a Bexi sorozatában érződött a popszakma irányába, bár ott enyhén túlesett már a ló túloldalára.

Nagyon remélem, hogy ez a második kötetre nem ad teret egy szappanoperaszerű "nem lehetünk az egymáséi, mert egymás ellen versenyzünk" iránynak, mert az elég elcsépelt lenne. Egy gimis nyári versenyen azért építhet kapcsolatokat az ember, szórakozhat, játszhat, szerelembe eshet, mert az a verseny egyszer véget ér, és nem ötévesekről íródott a regény, akik képtelenek elfogadni a vereséget, és utálják mindazokat, akik kiejtették őket. Ugyan már, van élet utána is, majd a verseny vége után összeröffenünk és a nyertes meghív mindenkit egy sörre. Hiányzott ez a lazaság, nem értettem, miért kell vérre menő küzdelmet és drámát csinálni az Iskolák Országos Versenyéből.

Összességében élveztem, de nem a kedvenc Leiner Laura sorozatom lesz ez, A Szent Johanna Gimi és a Bexi egyelőre megelőzi, talán még a Bábel is, vagy csak én változtam volna? Kétlem, mert A Szent Johanna Gimit már vagy négyszer végigolvastam, még most is imádom. Nem számít, amint érkezik a második kötet, kiderítem, hogyan is folytatódik a verseny, és hogy milyen irányt vesz a történet.


Leiner Laura: Ég veled
Értékelésem: Tetszett
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Lóri
Sorozat: Iskolák versenye
1.) Ég veled
2.) Maradj velem
Megjelent: 2017
Kiadó: L&L Kiadó
Oldalszám: 432
Eredeti cím: -
Műfaj: ifjúsági, romantikus

kedd, július 24, 2018

Jeff Wheeler: A királynő méregkeverője


Istenem, ennyire gyönyörűséges borítót már nagyon rég láttam. És aminek ennyire szemet gyönyörködtető borítása van, az rossz történetet nem takarhat. Egyszerűen éreztem, hogy ez kell nekem.

Akkor most engedjük el a tényt, hogy a borító teljesen elvette az eszem és fókuszáljunk magára a regényre, ami már elöljáróban elmondva a Királyforrás sorozat kezdő kötete.

A Királyforrás egy ifjúsági fantasy, méghozzá vérbeli, mondhatni egy fiatalok nyelvén íródott egyszerűbb Trónok harca az, ami a regényben történik, persze közel sem olyan összetett sem történet, sem karakterek tekintetében, a hangulat viszont kellemesen fantasysre sikerült.

Egy vonalon halad a történet, egyetlen szemszöget követhetünk nyomon, méghozzá Owen Kiskaddon szemszögét, aki egy (azt hiszem) nyolcéves kisfiú. És bár a szemszög E/3 személyben íródott, nem E/1 személyben, valamilyen szinten mégis gyermeki perspektíva kellett Owen közvetlen gondolataival, látásmódjával, mégsem éreztem azt, hogy egy lebutított fantasyt olvasok.

Persze a történet nem mutat feltétlenül újat a fantasyk tömegében, rengeteg a sablonos aspektus: gonosz király, Severn Argentine, akiről az a pletyka járja, hogy a saját vérét is megölte a koronáért. Owen édesapja, Kiskaddon herceg felveszi vele a harcot, ám eredménytelenül, ezért Owen túszként érkezik a királyi udvarba, mintegy sakkban tartva az apját. Pontosan ez történt a Trónok harca elején is a Starkok és a Lannisterek között, ugye? Ám ebben semmi meglepő nincsen, ugyanis mindkét író, mind George R. R. Martin, mind Jeff Wheeler a rózsák háborúját, a Yorkok és a Lanchesterek harcát választotta fantasy regénye alapjául. Ez tehát máris közös alapot képez mindkét fantasysorozat esetében.

Owen kezdeti félelme hamar átcsap a kalandvágyba, felfedezi a palotát, annak rejtet zugait és... rejtőzködő szellemeit. Owen ugyanis rátalál a királynő méregkeverőjére ezzel pedig megismeri az egész ellenállást, amely ügyesen beivódott az udvartartásba, céljuk, hogy letaszítsák Severnt a trónról. Egy másik rejtély is megbújik a háttérben, maga a Forrás, amely egyes emberekben megvan, míg másokban nem, egy bizonyos korban jelentkezik és nagyon erőteljes mentális képességgel, jövendőmondással áldja meg az embereket. Kicsit úgy tudom elképzelni, mint a Jedik esetében az Erőt. May the Force be with you...

Veszélyes játszma kezdődik meg Owen körül, míg Severn irányítani akarja, addig a méregkeverő tanítja, a nagy terv részévé teszi a fiút. A palota tele intrikákkal, kémekkel, szövetségesekkel és ellenségekkel, de vajon Owen kiben bízhat? Mentsvárává válik a konyha, ahol a cserepekkel játszik, és legjobb barátjává válik a vadóc Evie, aki bármit megtenne a barátjáért.

Nagyon jó pillanatomban talált rám a regény, pont valami ilyesmire vágytam, egy könnyed fantasyre, érdekes természetfeletti dolgokkal, cselszövésekkel, párfordulásokkal, valamint Owen és Evie párosa egyszerűen belopta magát a szívembe. Imádtam, hogy Evie Owent erőssé, Owen pedig megfontoltabbá tette a kislányt, ahogy kiegészítették egymást, a titkos kalandjaik, a bizalom, amivel egymás felé fordultak, a gyermeteg szerelem. Maga Evie karaktere is elég volt ahhoz, hogy megszeressem a könyvet, a belevaló kis vadóc, aki épphogy nem hisztikirálynő, hanem csak bájosan lázadó rögtön a szívem csücske lett. Arra gondoltam, ha ez a könyv akkor játszódna, mikor ezek ketten a felnőttkor szélén állnak, akkor tökéletes lenne...

És imáim meghallgattattak, a folytatás már hét évvel később fog játszódni, mikor a gyermeteg szerelem igazi hű kapcsolattá érhet, már el is képzeltem a tinédzser megfontolt Owent és a vadóc Evie-t, ahogy folyton bajba keveri Owent... Már most olvasni akarom.

Első kötetnek kellően felkelti és fenntartja a figyelmet, kellemes szereplők, érdekes, bár enyhén kiszámítható fordulatok és remek fantázia jellemzi A királynő méregkeverőjét. Engem meggyőzött, hogy folytassam, alig várom, hogy visszatérhessek Owen és Evie történetére.

Köszönöm szépen a könyv élményét a Könyvmolyképző Kiadónak!

Jeff Wheeler: A királynő méregkeverője
Értékelésem: Tetszett
Borító: 5/5*
Kedvenc szereplő: Evie
Sorozat: Királyforrás
1.) A királynő méregkeverője
Megjelent: 2016
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Oldalszám: 376
Eredeti cím: The Queen’s Poisoner
Műfaj: fantasy, ifjúsági

Izolde Johannsen: A furfangos fivérek


Akkor folytatódjanak a háborús kalandozások! Izolde Johannsen ismét fedezi számomra az évi betevő történelmi regényemet, ezúttal A furfangos fivérek hajóztak fel a megjelenés óceánjába, elnézést a borzalmas viccért!

A Birodalom tengeri bástyái negyedik kötetének borítója ismét ugyanazzal a hangulatvilággal játszik, mint az eddigiek, Schindler listája stílusban fekete-fehér-piros, ám ezúttal két kardszárnyú delfint ábrázol, akik a testvérhajókat reprezentálják: a Scharnhorstot és a Gneisenaut.

Ahogy már megszokhattuk még mindig a második világháborút járjuk, pontosan 1942-ben vagyunk, A furfangos fivérek pedig nem másról, mint a Hitler által kiadott Cerberus hadműveletről szól, amely a testvérhajók hazatérését fedi, méghozzá a La Manche csatornán keresztül, ám a küldetés majdhogynem az öngyilkossággal egyenlő.

A regény ezúttal kegyetlenül becsap a harmonikus bálnás borítóval, ugyanis ismét egy végtelenül megrázó történetet takar. Már hogy ne lenne megrázó egy második világháborús dokumentumregény?

A sorozat hangulata még mindig egy visszatartott lélegzethez hasonlítható, ahogy eddig minden regényben, megismered a szereplőket, együtt hajózol velük, együtt nevetsz velük a poénokon, mégis tudod, hogy nem lesz jó vége, hogy a történet ismét tragikus fordulatokat fog venni, és ismét búcsút kell mondanod a legénységtől.

A történelmi pontosságok ismét hozzájárulnak az alapszínvonalhoz, realisztikus - sokszor már túlságosan is az - hosszú leírásoktól és ömlengésektől mentes. A borzalmas események olyan naturalisztikusan ordibálnak az arcodba a lapokról, hogy még számomra is nehéz volt olvasni, pedig nem egy háborús filmet láttam már. Megrázó. Lelket szaggató.



Az eddigi A Birodalom tengeri bástyái részek közül ez rázott meg a leginkább. Nem tudom biztosan megmondani az okát, de a végén történtek és a történtek realisztikus, tényszerű leírása valahogy megszorongatta a torkomat. Talán azért, mert most igazán közel kerültek hozzám a szereplők. Egyszerűen szétszaggatta a lelkem, ez minden.

Köszönöm szépen a könyv élményét, Izolde Johannsen!

Izolde Johannsen: A furfangos fivérek
Értékelésem: Tetszett
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: -
Sorozat: A Birodalom tengeri bástyái
4.) A furfangos fivérek
Megjelent: 2018
Kiadó: Underground Kiadó
Oldalszám: 458
Eredeti cím: -
Műfaj: történelmi

hétfő, július 23, 2018

Constantinus A. P.: 2221


Egy igen érdekes regényen vagyok túl, mondhatni eltér azoktól, amiket mostanában olvasok, mind stílusában, mind történetében.

Kezdjük az egészet a történettel, ha az nem tiszta, nem is tudnék elmélkedni a regényről. A cím már önmagában előrevetíti, milyen időben is járunk: a távoli jövőben, 2221-ben, amikor is a világ egészen máshogy fest, mint ma. A cselekmény egy érdekesen működő disztópiát mutat be, amely megannyi erkölcsi, pszichológiai és szociológiai kérdést szült bennem, és miután mindezeket meghánytam-vetettem, arra jutottam, hogy nagyon nem szeretnék egy ilyen jövőben élni.

A történet két egymás ellen feszülő nézeteket valló társadalmat mutat be, az egyre ritkábban előforduló Párosok világát és az uralkodó Matriarchátust. A Párosok világa sokkal közelebb áll a mai állapotokhoz, az emberek párban élnek, ha megtalálták az igazit, szabadon házasodnak, dolgoznak, élik mindennapjaikat. A Matriarchátus ezzel szemben egészen máshogy működik. Az emberek nem házasodnak, nem élnek hűséges párkapcsolatban, a nők és a férfiak poligámiában élnek, vagyis bárki összejöhet bárkivel elköteleződés nélkül, amely érdekes viszonyokat eredményez. A nők nem tudják, ki az egyes gyermekeik apja, nem is kötelességük megosztani ezt az információt a férfiakkal. Ez hátrányos helyzetet feltételezhetne a nőkre nézve, ám nem így van. A Matriarchátusban ugyanis minden a nők körül forog, minden férfi értük él, dolgozik, hogy kényelemben legyen részük, mindent megadnak nekik. A nő az uralkodó faj, melyet a férfi szolgál. És ez mindenkinek jó is így. Míg a Párosok világában arra tekintenek rossz szellemmel, aki megcsalja párját, esetleg több emberrel jár egyszerre, addig a Matriarchátusban az a furcsa az emberek szemében, ha valaki egyetlen párt választ magának egy életre. Érdekes viszonyok, ugye? Szigorúan szabados viszonyok.

A történet alapvázát ez adja, ebben a cselekményben ismerhetjük meg két főszereplőnket, ahogy sejthetjük az egyikük a Párosok, a másikuk pedig a Matriarchátus világában él. Ryan fontos tisztséget tölt be a Matriarchátusban, tökéletesek a mindennapjai, részt vesz a politikában, minden egy tökéletes jövőkép felé irányítja őt. Aztán egy munkaügy kapcsán megismer egy a Párosok világából érkező nőt, Irinát. A két életszemlélet szembekerül egymással, amely először csak vitákat eredményez, majd szerelmet. Ekkor érkeznek a legfőbb kérdések: ki hagyja ott az otthonát és csatlakozzon a másik rendszerbe? Kinek van több vesztenivalója? Megéri egyáltalán a kockázatot?

Valamiért nehéz volt számomra mind a regény olvasása, mind az értékelésírás. A mű maga is nagy vonalakban egy tanulmány, én pedig szeretek elmélkedni az ehhez hasonló dolgokon. Ha nagyon lecsupaszítjuk az egész történet a monogámia és a poligámia összehasonlítása egy bő politikai csomagba öltöztetve. A téma tehát tanulmányi szempontok alapján nagyon érdekes, a körítéssel azonban voltak problémáim.

Sajnos a politika kicsit sem az én világom, az egyetemi politológiaórák is a mumusaim voltak, valahogy sosem volt érzékem hozzá, nem látom át a dolgokat, ezért a regény politikai aspektusa kicsit sem tudott rabul ejteni. A társadalomtudományi már annál inkább. Érdekesnek találtam a Matriarchátus elgondolását, a poligámia ezen mértékét, a feminizmus ilyen fokú jelenlétét, a két világnézet ütközését. Irina és Ryan két végtelenül eltérő világban nőttek fel, más számukra a megszokott, és képtelenek elfogadni azt, ami a másik számára normális. A szerelem érdekében azonban kompromisszumokra van szükség, az ő esetükben pedig hatalmas kompromisszumokra, ugyanis csak az egyik világban folytathatják együtt az utat, de vajon melyik legyen az?

Az elgondolás nagyon kidolgozott. Rengetegszer elgondolkodtam már azon, mennyire nehéz is lehet utópiát írni, egy egészen új világot kell megalkotnia az írónak, egy működőképes társadalmat, berendezkedést, ami nem egyezhet meg a miénkkel, hisz egy távoli jövőképet akarnak lefesteni előttünk. A Párosok és a Matriarchátus részletesen felépített, átgondolt. Ilyen téren remek munkát végzett az író.

A cselekménnyel már nem voltam annyira megelégedve. Közel sem azt mondom, hogy csak akkor jó egy regény, ha tele van tömve izgalmas részekkel, fordulatokkal, sőt kimondottan szeretem, ha lassú folyású egy cselekmény, amely hagyja kibontakozni a karaktereket, a miérteket, a célokat. De a 2221 több mint 500 oldalasra sikerült. Tele van üresjárattal, értelmetlen fejezetekkel, amikor csak csevegnek a szereplők és nem érzem úgy, hogy ez előrevinné a cselekményt vagy a karaktereket. Az egész bőven belefért volna feleennyi oldalszámba is, talán töményebbé tette volna történéseket, mert így nagyon laposra sikerült a történetvezetés, végig egy vonalon halad, majd az utolsó pár fejezetben kicsit kileng, de a fordulat is kiszámítható, addigra már rég nem izgultam a főszereplőkért.

A főszereplők. Mindig is fontosnak tartottam a jól felépített, múlttat és célokkal rendelkező, mély lelkivilággal megáldott karaktereket, hisz ők egy jó regény lelke. Ryan esetében még beszélhetek ilyesmiről. Egy hatalmon lévő férfi, aki nem veti meg a kemény munkát, saját erejéből ér el nagy dolgokat az életben, alárendeli magát a rendszernek, hisz benne, úgy hiszi, teljes az élete, míg jön Irina, amikor is szerelmes lesz, és át kell értékelnie mindent, amit eddig természetesnek és helyesnek vélt, meg kell vizsgálnia egy másik perspektívát, kompromisszumokat kell kötnie, nyitnia kell egy teljesen eltérő világszemlélet felé. Mivel főleg Ryan oldaláról követhettük nyomon a történéseket, könnyebben megértettem az ő álláspontját, tetteinek okát. Éreztem rajta a vívódást, mikor megrengett a rendszerébe vetett eddigi hű hite, és ez nagyon tetszett a karakterben. Bár nagyon szívesen olvastam volna visszaemlékezéseket gyermekkorából, tinédzserkorából, talán azzal vált volna teljessé a személyisége.

Irina karaktere azonban mintha zárva maradt volna előttem. Holott vele jobban kellett volna azonosulnom, hisz egy Párosok világából érkező nőről van szó, mégis amint összejött Ryannel valahogy irritált a személyisége. A harcos, elveihez hű páros nőből egy szerelmetes nőszemély lett, aki bárhová hajlandó volt követni Ryant. Már nem éreztem rajta azt a küzdeni akarást. A szerelmes kapcsolat sem lett annyira intenzív, mint kellett volna. Nem éreztem rajtuk azt, hogy a másik a világ közepe, pedig Irina majdhogynem mindent maga mögött hagyott Ryan miatt. Tudom, hogy nem egy romantikus regényt olvastam, többnyire nem is preferálom a romantikus regényeket, de bármilyen műfajú regényről is van szó, ha egy kapcsolatra épül a cselekmény, akkor az melengesse meg a szívemet. Hadd szurkoljak nekik! Ezt azonban az írónak nem sikerült elérnie. Irina karakterében az tetszett egyedül, hogy megingott a Matriarchátus iránti gyűlölete. Érdekesnek találom, hogy míg Ryan a Matriarchátus szentségét kérdőjelezte meg, addig Irina elkezdte látni az előnyeit. Érdekes pálfordulások.

A háttérben megfeszülő ellenállás szintén érdekes aspektusa volt a regénynek, sokkal többet akartam róla tudni, a nyomozgatással végre ténylegesen is történt valami a cselekményben, szívesen vettem volna, ha egy kicsit jobban belemászunk a témába. Ezenkívül valamivel több bonyodalom nagyon jót tett volna a regénynek, például milyen érdekes körülményeket szült volna, ha Irina terhes lesz és el akarja vinni a gyereket a Matriarchátusból, esetleg pont a gyermek miatt megkötik a kezét.

Összességében elmondhatom, hogy a regény igenis elgondolkoztatott, érdekes elméleteket szült az elmémben, de míg a cselekményt nem éreztem lebilincselőnek, addig a témát nagyon is. Constantinus A. P. kétségtelenül érdekes témához nyúlt, végtelenül összeszedett világot alkotott, első regényhez képest egy nagyon elgondolkodtató mű született a tollából. Főleg azoknak ajánlanám, akik szeretnek politikai, társadalomtudományi kérdéseket boncolgatni, nem azoknak, akik a pörgős disztópiákat szeretik. Egészen biztos vagyok benne, hogy minden olvasó találni fog benne egy olyan felvetést, kérdést, szemléletet, amely elgondolkoztatja. Ami egy regény esetében már siker.

Köszönöm szépen a könyv élményét Constantinus A. P.-nek!

Constantinus A. P.: 2221
Értékelésem: Tetszett
Borító: 5/3
Kedvenc szereplő: -
Megjelent: 2017
Kiadó: Vitis Aureus
Oldalszám: 506
Eredeti cím: -
Műfaj: disztópia, utópia

vasárnap, július 08, 2018

Jodi Picoult: Ítélet


Kedvenc írónőm regényei az elmúlt hetekben életem szerves részét képezték. A tizedik kör után egyenes út vezetett a legújabb regényéhez, az Ítélethez. Jodi Picoult regényei még mindig olyanok, hogy mindegyikről egy egész kis tanulmányt írhatnék szereplők, történet, üzenet tekintetében.

Igyekeztem nem figyelembe venni a rengeteg ömlengő értékelést, amikbe lépten-nyomon belefutottam. Tudom, hogy az írónő minden regénye magával ragadó valamilyen tekintetben, tudtam, hogy ez is ilyen lesz, de féltem, hogy a hatalmas istenítés ezúttal elveszi a dolog élét. Végül azonban nem a nagy hype vette el, hanem maga A tizedik kör.

Kezdjük a borítóval és a címmel. A borító gyönyörű, valamiért megnyugtató és relaxáló, bár maga a történet, amit rejt cseppet sem az. A címmel már nem vagyok annyira megelégedve, számomra túl általános, bár tükrözi a cselekményt, a címről mégsem egyből ez a Picoult könyv jut eszembe, hanem ezer másik dolog, ebben a tekintetben nyugodtan maradhatott volna Salem Falls, vagy egyszerűen csak Salem a címe, melyből rögtön a boszorkányüldözés jut az ember eszébe, mely átvitt értelemben bár, de a főszereplőnkkel is történt.

Mint már említettem, természetesen ez is egy zseniális Picoult regény lett, tele összetett karakterekkel, egyéni sorsokkal, tanulságokkal, üzenetekkel, de a történet maga elvette számomra az egyediség élét, mivel pont közvetlenül A tizedik kör után olvastam, aminek témája szintén a nemi erőszak, csak egy kicsit más szemszögből, aspektusból. Ha nem pont A tizedik kör után olvastam volna, valószínűleg sokkal nagyobb élményt nyújthatott volna a könyv, tehát ez csak ennek tudható be, semmi másnak.

Salemről mindenkinek a boszorkányüldözés ugrik be elsőre. Jack a múltjában egy sötét folttal érkezik a kisvárosba, egy új életben, egy új kezdetben reménykedve, ahová nem követik őt múltjának hamis árnyai. Ám téved. A kisvárosban munkát kap egy kicsi bisztróban, ahol Addie-vel, a szintén szomorú múltú tulajdonossal hamar összefonódik a sorsa.

A múlt megismétli önmagát - tartja a mondás. Jack esetében ez brutális méreteket ölt. Rosszkor volt, rossz helyen - ez a mondás is bőven elmondható róla. A második esélyből rémálmának második felvonása lesz, amint ismét a bíróságon találja magát ugyanazzal a váddal, amivel egykoron. Ezúttal azonban foggal-körömmel fog harcolni az igazáért.

A regény valóban magáról az ítéletről, az ítélkezésről, az előítéletekről szól. Ha valakiről megtudjuk, hogy egyszer már elítélték nemi erőszak vádjában, hiába vallotta magát ártatlannak a vádlott, akkor sem tudunk nem előítéletesen tekinteni rá. Legalábbis legtöbbünk. Mert az előítélet így működik. Akaratlanul is kialakul a véleményünk, mint egy kicsi palánta, és csak nő, és csak nő, míg egy teljes előítélet lombkoronává növi ki magát, amit nagyon nehéz kiirtani. Hiába mondjuk, hogy nem, mindenki ítélkezik valamilyen szinten, csak egyesek hamar képesek levetkőzni és megadni a tiszta lapot.

A szokásos elvi kérdés, tárgyalás és jogi aspektus mellett most képbe került a boszorkányság is, amit érdekesnek véltem. Jodi Picoult regényeire nem jellemző a természetfeletti, mindig realisztikus, mindig földhözragadt. Most mégis kaptunk egy igazi covent, vagyis egy boszorkánykört, amely különféle rituálékat, átkokat, ráolvasásokat tart, méghozzá többnyire sikerrel. Persze ráfoghatnánk a gyermeki hiszékenységre, arra a bizonyos szerre, mely hatással van az emberi ítélőképességre, de mégis történtek olyan dolgok, amikre nem lehet reális keretek között választ adni.

Nem tudom eldönteni, hogy vajon mennyiben tudható-e ez be természetfeletti erőknek, noha a lányok boszorkánysága nem állt a cselekmény középpontjában, csak megbújt az árnyékban, bennem mégis kérdéseket keltett. Bár a természetfelettiben mint olyan, képes vagyok hinni, a boszorkányságban már nem feltétlenül. Picoult célja talán az volt, hogy ezzel még nagyobb nyomatékot adjon a boszorkányüldözésnek, mit Jacknek át kellett élnie. Talán a gyermeki hiszékenységet akarta kiemelni, vagy be akarta mutatni, hogy még ma is léteznek úgynevezett covenek és boszorkányok, akik igenis elhiszik magukról, hogy mágiával és varázserővel bírnak, ha igaz, ha nem. Picoult mindig mindent okkal ír bele regényeibe.

Nem tudom már nem észrevenni kedves védőügyvédünket, Jordan McAffee-t, aki majdnem minden Picoult regényben felbukkan. Eleinte nem voltam biztos abban, hogy tényleg ugyanarról a személyről van-e szó, de aztán Selena megjelenése is meggyőzött afelől, hogy Jordan márpedig egy visszatérő karakter Jodi történeteiben, amiből pedig egy nagyon érdekes következtetés vonható le: Picoult regényei egy univerzumon belül léteznek. Ezáltal pedig a szó szoros értelmében nem különálló regények, hanem egy világ különböző jogi esetei, mik időben talán eltérnek, de térben nem. Nagyon érdekes gondolat. Így egy-egy Picoult regény olvasása közben eszembe jut egy másik, és hogy vajon ennek a regénynek a keretei között például hol lehet és mit csinálhat most A tizedik kör családja? Érdekes, nem igaz?

Az igazságot magát nagyon ügyesen elrejtette a sorok között, egészen a végéig mi sem lehettünk biztosak abban, hogy mi történt Jack múltjában, valóban jogosan ítélték el, vagy Jacknek volt igaza, és egy hazugság miatt kellett elfogadnia az alkut. Vajon mi történt a tisztáson, a tinilányok vagy Jack mond igazat? Vajon kétszer beleeshet egy ember önnön hibáján kívül ugyanabba a borzalmas félreértésbe? Picoult általában elénk tárja az igazságot, bűnös vagy ártatlan? Általában tudjuk. Most nem tudhattuk meg biztosan egészen a regény végéig, egészen mintha... Picoult próbára tette volna a mi ítélkezésünket is. Ugye? Mintha azt akarta volna, hogy mi magunk is gondolkozzunk el azon, hogy az igazság hiányában, csak a körülményeket ismerve képesek vagyunk-e előítéletek nélkül olvasni Jack történetét.

Emiatt ebben a regényében most először eszembe jutott, hogy milyen jó is lenne egy olyan Picoult regényt olvasni, amely nem a bíróság, a vád és a védelem szempontját mutatja, hanem csak az esküdtszék munkáját. Hogy hogyan választják ki őket, mennyire objektíven kell szemlélniük egy ügyet, milyen hatással van ez a mindennapjaikra. Egy esküdt szemszögéből már nagyon olvasnék egy regényt az írónőtől.

Köszönöm szépen a könyv élményét az Athenaeum Kiadónak!

Jodi Picoult: Ítélet
Értékelésem: Kedvenc
Borító: 5/5*
Kedvenc szereplő: Jordan McAffee
Megjelent: 2001
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Oldalszám: 496
Eredeti cím: Salem Falls
Műfaj: krimi, romantikus, tragédia