28 / 100 könyv. 28% kész!

hétfő, augusztus 21, 2017

Meg Cabot: A hercegnő férjhez megy


Na most leszek a legnagyobb fangirl. Áradozás áradat, meg minden. Ugyanis tinédzserkorom egyik legmeghatározóbb és legkedvesebb sorozata A neveletlen hercegnő naplója. Meg Cabot megalkotta ezt a kislányt, Miát, aki egy végtelenül ügyetlen, gyerekes és igen hétköznapi tinédzser egy nem hétköznapi problémával, ugyanis kiderül róla, hogy egy kis ország trónörököse és hercegnő.

Tíz teljes köteten és több kis melléknovellán keresztül követtem szemmel, hogyan is éli túl a gimit, hogyan alkalmazkodik a körülötte kialakult helyzethez, a celebvilághoz, a hercegnősdihez, végigkísértem, ahogy beleszeret a legjobb barátnője bátyjába, ahogy összejönnek, ahogy összevesznek, ahogy ismét összejönnek, láttam, amint boldogulni próbál, mint tanuló, mint testvér, mint hercegnő, mint celeb, mint híresség, mint író, mint barátnő, mint legjobb barát, mint unoka, mint felnőtt...

Ezen a rengeteg köteten Mia és mindenki körülötte olyan karakterfejlődésen megy végig, hogy esküdt ellenségből legjobb barát válik, barátból ellenség lesz, emberek házasodnak, halnak meg, repülnek a magasba és buknak alá. De mindez közepette Mia az, aki a legnagyobb változást produkálja úgy, hogy közben ugyanaz a személyiség köszön vissza a lapokról, ugyanazzal a humorral, empátiával, szeretettel megáldott lány, csak pár évvel későbbi és kicsit magabiztosabb kiadásban.

Hihetetlen, hogy Meg Cabot még ilyen hosszú évek után is ilyen egyszerűen merült bele egy újabb részbe, ennyire felvéve ugyanazt a fonalat, humort és stílust. Minden ugyanaz, mintha csak kis idővel az előző kötet után érkezett volna ez a rész is. És mennyire örülök, hogy végül "megíródott" A hercegnő férjhez megy, mert habár pár dolog szíven ütött (Mr. Gianini), mégis tovább simította azt a szálat bennem, ami a Mindörökké hercegnő után fennmaradt, választ adott azokra a kérdésekre, hogy vajon mi történhetett Miával, miután igazán összejött Michaellel, mi a helyzet Lillyvel, Tinával, Borisszal? Mi történik Genoviában?

És itt a válasz. Még mindig képes voltam sírva röhögni és őszintén elérzékenyülni az oldalakon. Nem is tudom, hányszor olvashattam végig az egész sorozatot, de ezután a kötet után megint vissza kellett fognom magam, hogy ne kezdjem ismét elölről, hisz annyi olvasatlan regény vár még rám...

Tökéletes nosztalgiázás volt, felüdítette a lelkemet, ha nagyon nyálasan akarom kifejezni magam. Vannak azok a könyvek és könyvsorozatok, amelyek szereplői már barátokként köszönnek vissza a lapokról, bármit is olvasol róluk, iszod a szavakat és oldalakat, bármilyen szalmaszálba képes vagy kapaszkodni, ami hozzájuk kötődik, hogy újabbnál újabb élményeket párosíthass a szeretett karakterekhez. Számomra ilyen A neveletlen hercegnő naplója.

Nagyon remélem, hogy azért nem ez a végső része a sorozatnak, én még könnyedén el tudnék képzelni ennek egy-két folytatást, mert nekem ebből sosem elég. Csak megköszönni tudom, hogy egyáltalán létezik ez a sorozat és hogy néha-néha a semmiből felbukkan egy újabb kötet. Meg Cabot, kérlek, ne hagyj cserben!

Meg Cabot: A hercegnő férjhez megy
Értékelésem: Kedvenc
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Mia, Michael
Sorozat: A neveletlen hercegnő naplója
6 és ½.) Mia karácsonya
11.) A hercegnő férjhez megy
#Valódi és képzelt hercegnők
#Ünneplő hercegnő
#Mia Thermopolis határidőnaplója 2006
Megjelent: 2015
Kiadó: Ciceró
Oldalszám: 384
Eredeti cím: Royal Wedding
Műfaj: ifjúsági, romantikus

csütörtök, augusztus 17, 2017

Kresley Cole: Végtelen lovag


Egy nagyon, nagyon, nagyon rég várt sorozat második része. Nem is emlékszem, mennyi ideje vártam már, hogy a kezeim közé kaparinthassam a Végtelen lovag című kötetet, Az Arkánum Krónikák második részét és habár emlékeim a Méreghercegnőről már igen elfakultak (főleg arra emlékszem, hogy imádtam), a Végtelen lovag mégis könnyedén visszarázott, inkább beszippantott a világába és pár fejezet után már fel is vettem a történések fonalát.

Kresley Cole írásaival olyan "hol szeretem, hol nem" a kapcsolatom. A Halhatatlanok alkonyat után sorozatának több esélyt is adtam, az a sorozat egyes aspektusaiban nagyon tetszik, másokban pedig nagyon nem, ezért inkább egy idő után felbontottam vele a kapcsolatot. Sajnos, ez van... De ki tudja? Lehet, egyszer visszatérek hozzá.

De Az Arkánum Krónikák azért az ifjúsági regény felé hajlik egy csöppnyi erotikával, nagyon kevéssel, annyira, hogy szinte már nem is az. Így történt, hogy ez a sorozata viszont teljesen megnyert magának.

Ez a sorozat egyszerre kusza és végtelenül egyszerű. Annyira természetesnek veszi ezt a világot és kialakult erőfelállást a kártyákkal, a képességekkel, a világvégével. Egyszerűen semmit sem rág a szádba, hogy nesze. ez azért van mert... És ugyanakkor mégis, amint több évvel az első elolvasása után elkezdtem olvasni a második kötetet úgy, hogy alig emlékeztem a történet lényegére, csak nagyon nagy vonalakban (például a főszereplő srác nevére sem emlékeztem, ami nem tudom, hogy történt, vagy milyen anomália ütött be), a regény mégis annyira magától értetődőnek vette az egész világot, amit megszemélyesít, hogy rögtön minden információ a helyére kattant az agyamban, holott semmilyen összefoglalása nem volt az első résznek. Ezt én bravúrosnak nevezném.

Tehát amint ismét megszerettem a szereplőket, élükön az erős főhősnővel, mögötte Jackkel, Finnel és Selenával... Akkor Kresley Cole bedob egy olyat, amit regényben még nem biztos, hogy tapasztaltam. Valameddig a regény feléig hatalmas imádatot kelt az olvasóban Evie és Jack párosa iránt, a háttérben egy hatalmas gonosszal, a Halállal.

Aztán jön a pálfordulás. Evie a Halálhoz kerül és a regény alakulása és erőviszonyok rögtön átfordulnak. Kialakul egyfajta bizarr Szépség és szörnyeteg felállás, ami tényleg groteszknek hat, mégis így van. Valahol abszurdnak, valahol pedig zseniálisnak tartom, hogy az írónő egyik pillanatról a másikra pozitív karaktert formál egy eddig végtelenül negatív karakterből, hisz Halál a neve...

De amint megismerteti velünk Halál múltját, érzéseit és személyiségét, amint kiderül, hogy a dolgok inkább szürkék, mint feketék vagy fehérek, az olvasó rögtön elgondolkodik azon, hogy akkor most ki is a gonosz? Akkor most kihez is húz a szívem? Akkor most mégis mi van?

Hirtelen már nem is vágyódunk vissza Jack irányába, hirtelen úgy érezzük, hogy Halál felé sokkal jobban húz a szívünk. Én legalábbis így voltam vele. És hogy milyen összetett, komplex karakter is ez a Halál! A megismert indokai, a vívódásai, a múltja, a jelene, a célja... ez mind-mind a legérdekesebb karakterré teszik a sorozatban.

Így történt, hogy félig sajnálom, hogy Kresley Cole behozta ezt a bizarr szerelmi háromszöget a sorozatba, ugyanakkor úgy érzem, kár lett volna, ha nem ad ekkora teret a Halál karakterének. Így viszont megint nem tudom, hogy a végkifejlet hogyan lehetne jó vagy boldog? Mint a Pokoli szerkezetek esetében is... Vívódás, vívódás.

Mellékesen szólva a borító nagyon szép, sokkal szebb, mint az első változat. Végtelenül remélem, hogy a harmadik kötetre nem kell megint ilyen sokat várni, mert ennek a sorozatnak minden része beszippant ezzel az egyedi történettel, a világvége hangulattal és erős szereplőkkel. Szeretném már a következő részt olvasni... Nagyon köszönöm az élményt a Könyvmolyképző Kiadónak!


Kresley Cole: Végtelen lovag
Értékelésem: Kedvenc
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Halál, Jack
Sorozat: Az Arkánum Krónikák
2.) Végtelen lovag
Megjelent: 2013
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Oldalszám: 376
Eredeti cím: Endless Knight
Műfaj: fantasy, ifjúsági, posztapokaliptikus, romantikus

csütörtök, augusztus 10, 2017

Carrie Fisher: A hercegnő naplója


A Star Wars az egyik, ha nem a legkedvesebb filmsorozatom már nagyon régóta. Fogalmam sincs, hány évesen láttam először Star Wars filmet, biztosan gyerek voltam és korom miatt akkor még nem értékeltem annyira, mint kellett volna. Az sem volt kis tényező a történetben, hogy a családom körében is nagy szeretetnek örvend, hisz szüleim generációja például ezen nőtt fel.

Amikor később ismét elővettem a filmsorozatot egyre jobban elmerültem a Star Wars univerzumában, 13-15 éves koromban mindig, mikor lebetegedtem és otthon kellett maradnom suli helyett, végignéztem mind a hat részt. Ahogy most, immár 21 éves fejjel, ismét végignéztem az egészet egy egynapos maraton alkalmával /már fogalmam sincs hanyadszorra/ rájöttem, hogy végre igazán értékelni tudom azt, amit George Lucas és csapata alkotott.

Azóta már rengeteg kis tényt megtudtam a filmek keletkezéséről, körülményeiről, kis titkairól, érdekességeiről, a forgatás alakulásáról, a színészek további munkásságáról... A filmforgatás egyébként is nagyon kedves a szívemnek.

Most elkezdhetnék mélyre menően belemenni abba, hogy milyen érzések is fűznek a Star Warshoz, hogy melyik rész a kedvencem, hogy melyik részt tartom a leggyengébbnek /természetesen a hetediket, szinte fájt/, ecsetelhetném, hogy mindig mikor meghallom valahol azt a hihetetlenül epikus és fülbemászó zenét, ami belengi a filmeket, rögtön libabőrös leszek és kedvet kapok az összes megnézéséhez... Hogy a hideg ráz (természetesen jó értelemben) a télen megjelenő The Last Jedi film miatt is... De most inkább koncentráljunk Carrie Fisherre és A hercegnő naplójára!


Nem volt nehéz kitalálni, hogy most egy kicsit fangirl leszek ebben az értékelésben. Amikor megtudtam, hogy Carrie Fisher egy regényben bemutatja nekünk, hogy milyen is volt a Star Wars forgatása, hogy elénk tárja akkori naplója egy-egy részletét, hogy kiteregeti a Harrison Forddal való kapcsolatát és úgy összességében mesél egy kicsit a Star Wars születésének körülményeiről és a saját karrierjéről... akkor nem volt kérdés, hogy én ezt el fogom olvasni.


Mivel rajongónak számítok, elég sok mindent tudok már a film keletkezéséről, de hogy egy közvetlenül jelen lévő főszereplő ossza meg velem a tapasztalatait és élményeit, az mégis más, mint az interneten vagy cikkekben olvasni. Carrie Fisher emlékei pedig meglepően pontosak voltak, habár ő maga is megírta regénye elején, hogy egyes esetekben kitölti a kis vakfoltokat, ezáltal elferdítve a valóságot. De hát ki is emlékezne mindenre teljes pontossággal ilyen hosszú évtizedek távlatában?


A regény első kézből fedi fel előttünk Carrie Fisher személyiségét és stílusát, ami számomra pozitív csalódás volt. Nem is sejtettem, hogy ennyire reális képet fest le múltbéli és mostani énjéről és a kettő közötti ellentétekről. Habár nem volt teljesen elragadtatva a ténytől, de Leia hercegnő személyében szimbólummá vált. A valaha volt egyik legkultikusabb női jelképpé, ami rengeteg embert inspirált.


Carrie Fisher azonban nemcsak Leia hercegnőként elismerendő, hanem íróként és költőként is fiatalkori naplóbejegyzései által, amik miatt már rég sajnálom, hogy nem eredeti nyelven, angolul olvastam el A hercegnő naplóját.

Amikor kiderült, hogy Carrie Fisher eltávozott közülünk, én is jócskán elszomorodtam. Fontosnak tartom, hogy ne csak Leia hercegnőként emlékezzünk meg róla, hanem Carrie Fisherként is, amire tökéletes lehetőség A hercegnő naplójának elolvasása. Hogy ne csak a csigahajú Leia hercegnő éljen az emlékezetünkben, hanem az igazi személyiség is mögötte, aki egy remek humorral rendelkező intelligens nő volt és aki nők, színészek, rendezők és írok tengerének adott inspirációt egy egyszerű szerep megszemélyesítése által egy olyan filmben, amiben még maga a rendező, George Lucas sem hitt kezdetben. Senki sem gondolta volna, hogy a Star Wars ilyen úttörő és korszakalkotó lesz, ami talán már örökké belevésődött a filmtörténelembe.

Carrie Fisher, nyugodj békében!

Carrie Fisher: A hercegnő naplója
Értékelésem: Kedvenc
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: -
Megjelent: 2016
Kiadó: Libri Kiadó
Oldalszám: 244
Eredeti cím: The Princess Diariest
Műfaj: önéletrajz

kedd, július 18, 2017

R. Kelényi Angelika: Az ártatlan


Hát hol bujkáltál te eddig Kelényi Angelika? Hogy én milyen régen olvastam ilyen regényt, mint Az ártatlan, amikor már direkt lassabban olvasom a könyvet, hogy nehogy már pár nap alatt kivégezzem, hadd nyújtsam kicsit az élményt. Iszonyatosan tetszett, imádtam, új kedvencet avattam.

Egyáltalán nem ismertem eddig Kelényi Angelika munkásságát, azt hiszem nemrégiben lépett be az írói körökbe és hamar sikereket ért el, Az ártatlan egyértelműen annak nevezhető. Igazából nem is az írónő, hanem a kiadó miatt figyeltem fel a regényre, az Álomgyár Kiadónál ugyanis még nem sok történelmi regényt láttam, csak néhányat és Az ártatlan a borítója miatt rögtön magával ragadott.

A borító. Külön imába foglalnám annak a nevét, akinek az ötlete volt, mert ugyebár első ránézésre egy egyszerű borítót látsz /habár annak is csodaszépet/, de amint jobban megnézed, két fedőlap borítót találsz, az első maga a tükör és a fehér borító, a második pedig alatta a gyönyörűséges ruhába öltöztetett leány (aki nagyon hasonlít a Gilmore Girls Roryjára egyébként). A tükör kivágásán keresztül pedig csak egy töredékét látod a hölgyeménynek. Annyira imádom ezt a borítót, az idei év egyik legszépségesebbje azok közül, amiket eddig a kezembe vettem.

És látjátok, még nem is kezdtem el magáról a történetről beszélni, de már három bekezdésben áradoztam mindenféléről. Az 1600-as évek legelején járunk és egy teljesen átlagos lányka a főszereplőnk: Fabricius Flóra, aki apja halála után nővére keresésére indul Báthory Erzsébet udvarába, ahol a nővére egyik napról a másikra abbahagyta a levelezést. Flóra aggodalma nem bizonyult alaptalannak, ugyanis sehol sem leli Dorkát és míg az úrnő maga mellé emeli Flórát egyfajta titkári szerepbe, addig borzalmas pletykák terjengenek az udvarban, egy vámpírról sutyorognak, aki leányokat rabol el és öl meg, ugyanakkor magáról az úrnőről is szörnyű szóbeszédek járnak, miszerint ő tünteti el a lányokat.

Egy biztos: folyamatosan eltünedeznek az ifjú lányok az udvarból, egyesek sosem kerülnek elő, egyeseket holtan találnak meg, Flóra csak reménykedni tud benne, hogy nővére még életben van. Flóra nyomozásába az a férfi folyik bele, ki azért került az udvarba, hogy kiképezze a katonákat és segítse a védelmet. Lorenzo Marianit sok titok és rejtély lengi körül, de az biztos, hogy mindig megjelenik, amint Flórának szüksége van rá. Flóra egyre mélyebbre ássa magát a rejtélyek, gyilkosságok és titkok bugyraiba és lassan rá kell jönnie, hogy senkiben sem bízhat és hogy talán egy hatalmas összeesküvés lappang a háttérben...

Engem kilóra megvett ez a történet. Egyszerűen imádtam. Imádom. A történelmi környezet: Báthory Erzsébet udvara és a benne megbújó rejtélyek nagyon érdekes közeget hoztak létre. Az egész hangulata olyan volt, mint Böszörményi Gyula Ambrózy báró esetei sorozata, amit szintén imádok. Tehát Kelényi Angelika és Böszörményi Gyula ráébresztettek arra, hogy imádom ezt a műfajt, a régi kori Magyarországról olvasni egy történelmi, romantikus, ifjúsági könyv keretein belül, melynek egy fiatal lány a főszereplője.

Flóra egy igazi szerethető főhősnő. Aki tipikusan kitűnik az intelligenciájával, bölcsességével, ravaszságával és cserfességével. Habár a makacssága időnként az őrületbe kergetett, mégsem ért el soha arra a pontra, hogy idegesítene. Mariani egy tipikusan kedvenc karakter, akinél mindig azt várod, hogy vajon melyik oldalon jön már végre és mikor olvashatsz már felőle, szinte túl kevésszer jelent meg, még Marianit, még, még! Flóra és Mariani párosa tehát könnyedén és hamar a kedvencemmé vált.

Nagyon sajnáltam, mikor befejeztem a regényt, főleg azért mert nem volt tovább... De érkezik a második kötet Bűnös örömök városa címmel, aztán pedig remélhetőleg jön még harmadik, negyedik... Én még egy ideig biztosan el tudnám olvasgatni Flóra és Mariani kalandjait, összeteszem két kezem és imádkozok azért, hogy Kelényi Angelika ne álljon meg a második kötet után. Könnyedén el tudnék képzelni egy olyan folytatást, melyben már váltott szemszöget kapunk és nem csak Flóra, hanem Mariani gondolataiba is bepillantást nyerhetünk. Az tökéletes lenne. Imádnám.

Az azonban biztos, hogy mostantól figyelni fogok az írónő munkásságára, mert nagyon kellemes órákat adott nekem ezzel a regénnyel, már alig várom a második kötetet. Akinek tetszett az Ambrózy báró estei, az biztosan imádni fogja Az ártatlant, de minden történelmi/romantikus rajongónak könnyű szívvel ajánlom! Köszönöm ezt az élményt az Álomgyár Kiadónak és persze Kelényi Angelikának is!

R. Kelényi Angelika: Az ártatlan
Értékelésem: Kedvenc
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Mariani, Flóra
Sorozat: Az ártatlan
1.) Az ártatlan
2.) Bűnös örömök városa
3.) A francia nő
Megjelent: 2017
Kiadó: Álomgyár Kiadó
Oldalszám: 448
Eredeti cím: -
Műfaj: romantikus, történelmi

csütörtök, július 13, 2017

Jodi Picoult: Apró csodák


"Ha nem tehetsz nagy dolgokat, tégy apró dolgokat nagyszerű módon." - Dr. Martin Luther King

Az idézet, melyből az Apró csodák címe végül megszületett: Small Great Things, vagyis "Apró nagyszerű dolgok", de ugyebár az Apró csodák hangzatosabbra sikerült.

Már rég elfogadtam, hogy Jodi Picoult az egyik kedvenc írómmá avanzsálta magát, bármelyik regényét olvasom el, sosem csalódok benne, mindig tudom, hogy egy végtelenül érdekes, erkölcsi témákat boncolgató és elgondolkodtató regényt kapok tőle, amiből sosem marad ki a jogi felhang, amit annyira imádok benne. Azt hiszem, ismét egy igen fellengzős értékelés következik egy Jodi Picoult könyvről.

Ismét úgy csaptam bele az Apró csodákba, hogy fogalmam sem volt a sztoriról, csak hagytam, hogy sodorjon magával a történet, de elöljáróban már mindenhol olyan szalagcímeket olvastam, hogy ez az írónő eddigi legcsodálatosabb regénye. Hát legyen, én bátran elhiszem.

Olvastam én már több témában is az írónőtől /habár nem annyiban, amennyiben szerettem volna/, de merem állítani, hogy ezt a regényét a merész témaválasztás miatt kapták fel annyira, ugyanis az Apró csodák fő témája a rasszizmus. És rögtön le is kell szögeznem, hogy ez a regény nem fog akkora jelentőséggel bírni egy európai személynek, mint egy amerikainak. A rasszizmus mindenhol jelen van és persze nem csak az afroamerikaiak ellen szól, egyszerűen faji gyűlöletet jelent, ami bármely faj ellen szólhat, az Apró csodák mégis főleg az afroamerikaiak, esetleg homoszexuálisok elleni rasszizmust helyezi előtérbe, ami egy amerikai ember számára lesz igazán releváns. Mindazonáltal számomra is egy igen érdekes, elgondolkodtató és feleszmélő hatással volt. Mint eddig minden egyes Picoult regény.

Három főszereplőt tudhatunk magunkénak. És ez a három főszereplő ezúttal olyan sarkalatos ellentéteket állít elénk, amilyet még egy általam olvasott Picoult könyvben sem tapasztaltam.
Ruth, az afroamerikai nővér, aki immár 20 éve dolgozik rendületlenül egy kórházban, főleg a szülészetre specializálódott, egy rendkívül lelkiismeretes mintapolgár és anya, akinek fia mindenben jeleskedik az iskolában.
Turk, egy beolvadt náci rasszista, aki végtelenül szereti a feleségét, a közös gyermeküket várják, a külső szemlélő számára egy átlagos középkorú kedves férfi, de titokban éjszakánként rasszista oldalakat üzemeltet, múltjában pedig több fajgyűlölő és erőszakos tettel rendelkezik.
Kennedy, a végtelenül tapintatos és törtető ügyvéd, aki igyekszik feljebb kerülni a ranglétrán, tökéletes családdal és élettel rendelkezik, mégis enyhén elvakultan szemléli a körülötte lévő világot.

Turk feleségénél beindul a szülés, egyenesen a kórházba tartanak, a kisbaba világra jön, minden tökéletesnek tűnik. A következő pillanatban azonban begyalogol a kórházi szobába egy afroamerikai nővér és természetes könnyedséggel kezdi megvizsgálni a kisbabát. Turk és a felesége kiköveteli a kórháztól, hogy Ruth, az osztályon dolgozó egyetlen afroamerikai nővér, ne érhessen hozzá a fiukhoz. A kórház vezetői a kellemetlenségeket megelőzendően helyt adnak az apa kérésének.

Ruth világéletében azzal szembesült, hogy hátrányos helyzetbe kerül bőrszíne miatt, habár mindig is igyekezett tökéletes mintapolgári szerepet kiépíteni, hogy fia se nélkülözhessen. Férje a hazát védve halt meg a katonaság tagjaként, fia is mindent megtesz az iskolában, ő is remekül végzi a munkáját a kórházban, mégis... Eltiltották egy kisbabától, holott ez nem a szakmai tudása vagy személyisége miatt történt, hanem egy olyan dolog miatt, amin képtelen lenne változtatni: a bőrszíne miatt. Mennyire borzalmas lehet átélni a diszkrimináció ilyen 

A helyzet akkor válik igazán erkölcsileg megkérdőjelezhetővé, amikor a többi nővér más ember híján kénytelen Ruthra bízni a kis Davist egy sürgősségi beavatkozás miatt. A kisbabán azonban hamar látszik, hogy valami gond van. Miután a csecsemő légzése is leáll, Ruth hatalmas döntésre kényszerül.

Mi az, amit megtehetek?
Mi az, amit nem tehetek?

Vajon tegyen eleget a főnökei és a szülők kérésének és ne nyúljon a haldokló csecsemőhöz? Vagy szegje meg a kiszabott parancsot és érjen a kisbabához? Vajon a gondolkodással eltelt másodpercek is változtatnak majd a dolgok alakulásán? Képtelen döntés, borzalmas teher, tragikus végkifejlet.

Vajon ki nevezhető felelősnek? Ruth, aki eleget akart tenni egy kérésnek, ezért habozott? A szülők, akik rasszista hozzáállásukkal megtagadták, hogy afroamerikai nővér lássa el a gyermeküket? A kórház, aki eleget tett a rasszista kérésnek? A szülők úgy gondolják, hogy Ruth a felelős, a kórház igyekszik kibújni a felelősség alól, Ruth pedig bíróságra kerül...

Míg az eddigi Picoult regényekben az írónőnek sikerült olyan élettörténeteket és sorsokat kialakítania, hogy mindig a mellett a szereplő mellett foglaltam állást, akinek épp a fejezetét olvastam, most ezt egyáltalán nem éreztem. Turk személyisége végtelenül taszított, habár Picoult tökéletesen bemutatta, hogy a rasszisták is ugyanolyan emberek, mint mi, köztünk járnak, talán a szomszédságunkban élnek, talán együtt sütögetünk velük esténként. Ugyanúgy van családjuk, ugyanúgy szeretik a feleségüket, ugyanúgy óvják gyermekeiket. Csak épp másféle tanítást adnak át nekik.

És akkor ott van Ruth szemszöge. Eddig azt hittem, tisztában vagyok a mai amerikai helyzettel, hogy máshogy kezelik a feketéket, de ezt a könyvet olvasva rájöttem, hogy én is ugyanolyan szemfedővel élek, mint Kennedy. De ezt részben betudom annak, hogy én nem Amerikában élek, így nem találkozok vele minden nap az utcán olyan drasztikus módon.

Bevallom, a regény elején azt hittem, hogy a múltban járunk. Valamikor 1980/90, vagy esetleg 2000 körül. A regény annyira ráfektette a hangsúlyt az afroamerikaiak elleni rasszizmusra, hogy úgy éreztem, kizárt, hogy ma, 2017-ben is ilyen a helyzet! Kizárt, hogy ma is ennyire máshogy viszonyulnak hozzájuk az emberek, ennyire kinézik őket. De mivel nem találtam utalást arra, hogy pár évvel a jelen előtt járunk, így abban a hiszemben maradtam, hogy igenis a jelenben vagyunk. Akkor ledöbbentem. Én valóban azt hittem, hogy a rasszizmus már, /ha nem kihalófélben/, de legalább csekélyebb mértékben van jelen, mint egykor. Hisz afroamerikai elnöke volt az Egyesült Államoknak, rengeteg sikeres és elismert afroamerikai színész, üzletember, celeb, médiaszemélyiség van Amerikában, ezek miatt egy nem-amerikai személy annyira úgy láthatja, hogy immár teljes az egyenlőség. Ennyire vakon élnénk mind?

Ahogy a regényben Ruth igyekszik felnyitni Kennedy szemét, az olyan volt, mintha az olvasó szemét akarná felnyitni. És ahogy maga Kennedy is, úgy az olvasó is rájöhet, hogy valóban létezik aktív és passzív rasszizmus. És habár tudhatjuk magunkról, hogy nem vagyunk aktív rasszisták, mint Turk Bauer, de ott lehet bennünk az a sunyi, passzív rasszizmus, ami annyiban mutatkozik meg, hogy nem vesszük figyelembe a rasszizmust, esetleg átesünk a ló túloldalára és túlzottan, váltig állítjuk magunkról, hogy nem vagyunk rasszisták. Ekkor rá kell jönnünk, hogy mennyire érzékeny helyzet is ez. Mennyire nehéz megtalálni az egyensúlyt.

Az egyetemen eltöltött első évem alatt rengeteget tanultam a Ruth fia, Edison körüli jelenségről is. Az egyik jelenség szerint a fekete diákoknak kétszer annyit kell tanulniuk, mint a fehéreknek, hogy elérjenek valamit és kitűnjenek. A másik általam tanult jelenség szerint nem is vesződnek ezzel, hisz a külvilág olyan képet vetít rájuk, amely szerint úgysem lehetnek kitűnő diákok, és ők beleágyazódnak ebbe a sztereotípiába, így valósággá téve azt.

Úgy érzem, ismét egy összeszedetlen értékelést sikerült írnom, egyszerűen próbálom összerakni a könyvről kialakult gondolataimat és érzéseimet, de a téma olyan erőteljes és intenzív, hogy egyszerűen magától beszél. Szeretem, ahogyan Jodi Picoult összefűzi ezeket a rémesen elgondolkoztató és mély témákat a fontos mondanivalókkal, az empátiával, az elfogadással, a szeretettel. Mintha minden egyes regényével fel akarná nyitni az olvasók szemét valamire, ami az orruk előtt van, csak nem veszik észre. Minden egyes regénye egy tanításnak tűnik. Engem ismét lenyűgözött. És ismét köszönöm a regényt az Athenaeum Kiadónak!

Jodi Picoult: Apró csodák
Értékelésem: Katarzis
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Ruth, Kennedy
Megjelent: 2016
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Oldalszám: 480
Eredeti cím: Small Great Things
Műfaj: tragédia