15 / 100 könyv. 15% kész!

vasárnap, július 08, 2018

Jodi Picoult: Ítélet


Kedvenc írónőm regényei az elmúlt hetekben életem szerves részét képezték. A tizedik kör után egyenes út vezetett a legújabb regényéhez, az Ítélethez. Jodi Picoult regényei még mindig olyanok, hogy mindegyikről egy egész kis tanulmányt írhatnék szereplők, történet, üzenet tekintetében.

Igyekeztem nem figyelembe venni a rengeteg ömlengő értékelést, amikbe lépten-nyomon belefutottam. Tudom, hogy az írónő minden regénye magával ragadó valamilyen tekintetben, tudtam, hogy ez is ilyen lesz, de féltem, hogy a hatalmas istenítés ezúttal elveszi a dolog élét. Végül azonban nem a nagy hype vette el, hanem maga A tizedik kör.

Kezdjük a borítóval és a címmel. A borító gyönyörű, valamiért megnyugtató és relaxáló, bár maga a történet, amit rejt cseppet sem az. A címmel már nem vagyok annyira megelégedve, számomra túl általános, bár tükrözi a cselekményt, a címről mégsem egyből ez a Picoult könyv jut eszembe, hanem ezer másik dolog, ebben a tekintetben nyugodtan maradhatott volna Salem Falls, vagy egyszerűen csak Salem a címe, melyből rögtön a boszorkányüldözés jut az ember eszébe, mely átvitt értelemben bár, de a főszereplőnkkel is történt.

Mint már említettem, természetesen ez is egy zseniális Picoult regény lett, tele összetett karakterekkel, egyéni sorsokkal, tanulságokkal, üzenetekkel, de a történet maga elvette számomra az egyediség élét, mivel pont közvetlenül A tizedik kör után olvastam, aminek témája szintén a nemi erőszak, csak egy kicsit más szemszögből, aspektusból. Ha nem pont A tizedik kör után olvastam volna, valószínűleg sokkal nagyobb élményt nyújthatott volna a könyv, tehát ez csak ennek tudható be, semmi másnak.

Salemről mindenkinek a boszorkányüldözés ugrik be elsőre. Jack a múltjában egy sötét folttal érkezik a kisvárosba, egy új életben, egy új kezdetben reménykedve, ahová nem követik őt múltjának hamis árnyai. Ám téved. A kisvárosban munkát kap egy kicsi bisztróban, ahol Addie-vel, a szintén szomorú múltú tulajdonossal hamar összefonódik a sorsa.

A múlt megismétli önmagát - tartja a mondás. Jack esetében ez brutális méreteket ölt. Rosszkor volt, rossz helyen - ez a mondás is bőven elmondható róla. A második esélyből rémálmának második felvonása lesz, amint ismét a bíróságon találja magát ugyanazzal a váddal, amivel egykoron. Ezúttal azonban foggal-körömmel fog harcolni az igazáért.

A regény valóban magáról az ítéletről, az ítélkezésről, az előítéletekről szól. Ha valakiről megtudjuk, hogy egyszer már elítélték nemi erőszak vádjában, hiába vallotta magát ártatlannak a vádlott, akkor sem tudunk nem előítéletesen tekinteni rá. Legalábbis legtöbbünk. Mert az előítélet így működik. Akaratlanul is kialakul a véleményünk, mint egy kicsi palánta, és csak nő, és csak nő, míg egy teljes előítélet lombkoronává növi ki magát, amit nagyon nehéz kiirtani. Hiába mondjuk, hogy nem, mindenki ítélkezik valamilyen szinten, csak egyesek hamar képesek levetkőzni és megadni a tiszta lapot.

A szokásos elvi kérdés, tárgyalás és jogi aspektus mellett most képbe került a boszorkányság is, amit érdekesnek véltem. Jodi Picoult regényeire nem jellemző a természetfeletti, mindig realisztikus, mindig földhözragadt. Most mégis kaptunk egy igazi covent, vagyis egy boszorkánykört, amely különféle rituálékat, átkokat, ráolvasásokat tart, méghozzá többnyire sikerrel. Persze ráfoghatnánk a gyermeki hiszékenységre, arra a bizonyos szerre, mely hatással van az emberi ítélőképességre, de mégis történtek olyan dolgok, amikre nem lehet reális keretek között választ adni.

Nem tudom eldönteni, hogy vajon mennyiben tudható-e ez be természetfeletti erőknek, noha a lányok boszorkánysága nem állt a cselekmény középpontjában, csak megbújt az árnyékban, bennem mégis kérdéseket keltett. Bár a természetfelettiben mint olyan, képes vagyok hinni, a boszorkányságban már nem feltétlenül. Picoult célja talán az volt, hogy ezzel még nagyobb nyomatékot adjon a boszorkányüldözésnek, mit Jacknek át kellett élnie. Talán a gyermeki hiszékenységet akarta kiemelni, vagy be akarta mutatni, hogy még ma is léteznek úgynevezett covenek és boszorkányok, akik igenis elhiszik magukról, hogy mágiával és varázserővel bírnak, ha igaz, ha nem. Picoult mindig mindent okkal ír bele regényeibe.

Nem tudom már nem észrevenni kedves védőügyvédünket, Jordan McAffee-t, aki majdnem minden Picoult regényben felbukkan. Eleinte nem voltam biztos abban, hogy tényleg ugyanarról a személyről van-e szó, de aztán Selena megjelenése is meggyőzött afelől, hogy Jordan márpedig egy visszatérő karakter Jodi történeteiben, amiből pedig egy nagyon érdekes következtetés vonható le: Picoult regényei egy univerzumon belül léteznek. Ezáltal pedig a szó szoros értelmében nem különálló regények, hanem egy világ különböző jogi esetei, mik időben talán eltérnek, de térben nem. Nagyon érdekes gondolat. Így egy-egy Picoult regény olvasása közben eszembe jut egy másik, és hogy vajon ennek a regénynek a keretei között például hol lehet és mit csinálhat most A tizedik kör családja? Érdekes, nem igaz?

Az igazságot magát nagyon ügyesen elrejtette a sorok között, egészen a végéig mi sem lehettünk biztosak abban, hogy mi történt Jack múltjában, valóban jogosan ítélték el, vagy Jacknek volt igaza, és egy hazugság miatt kellett elfogadnia az alkut. Vajon mi történt a tisztáson, a tinilányok vagy Jack mond igazat? Vajon kétszer beleeshet egy ember önnön hibáján kívül ugyanabba a borzalmas félreértésbe? Picoult általában elénk tárja az igazságot, bűnös vagy ártatlan? Általában tudjuk. Most nem tudhattuk meg biztosan egészen a regény végéig, egészen mintha... Picoult próbára tette volna a mi ítélkezésünket is. Ugye? Mintha azt akarta volna, hogy mi magunk is gondolkozzunk el azon, hogy az igazság hiányában, csak a körülményeket ismerve képesek vagyunk-e előítéletek nélkül olvasni Jack történetét.

Emiatt ebben a regényében most először eszembe jutott, hogy milyen jó is lenne egy olyan Picoult regényt olvasni, amely nem a bíróság, a vád és a védelem szempontját mutatja, hanem csak az esküdtszék munkáját. Hogy hogyan választják ki őket, mennyire objektíven kell szemlélniük egy ügyet, milyen hatással van ez a mindennapjaikra. Egy esküdt szemszögéből már nagyon olvasnék egy regényt az írónőtől.

Köszönöm szépen a könyv élményét az Athenaeum Kiadónak!

Jodi Picoult: Ítélet
Értékelésem: Kedvenc
Borító: 5/5*
Kedvenc szereplő: Jordan McAffee
Megjelent: 2001
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Oldalszám: 496
Eredeti cím: Salem Falls
Műfaj: krimi, romantikus, tragédia

péntek, június 15, 2018

Jodi Picoult: A tizedik kör


Jodi Picoult egy újabb gyöngyszeméhez volt szerencsém, hihetetlen mennyi érzelmet tud belesűríteni egyetlen regényébe, mindig elámulok, hogy mennyire realisztikus és élő karaktereket alkot, akik a szomszédságunkban is élhetnének. Minden egyes regényével újabb és újabb sorsokat mutat be, és tesz minket is részesévé ezeknek a sorsoknak. Szinte minden regénye egy meredek hullámvasút, ami játszadozik az érzelmeinkkel, az empátiánkkal, a toleranciánkkal és az igazságérzetünkkel.

A tizedik kör valahogy kilóg a többi közül. Valószínűleg mert egy új stílust olvasztott bele a regénybe, a képregényt. Egyszerűen imádtam. Az egyedi rajzok és a párhuzam, mely a képregény és a cselekmény között feszül, megadja a regény alaphangulatát, amely mindenképp komor és kétségbeejtően reális. Azt azért még hozzátenném, hogy a regény kiolvasása után még vagy egy óráig keresgéltem a képregényben megbújó betűket, hogy megleljem az elrejtett idézetet. Egy igazi kis kaland volt.

Egy családi idillel kezdünk, melyre seperc alatt a pokol tüzes fénye vet árnyékot (érdekes paradoxon). Trixie, az átlagos tinédzser; Daniel, a tökéletes képregényrajzoló apa; az anya, Laura, pedig egyetemi oktató. Tökéletes élet, tökéletes párkapcsolatok. Ám a valóság csöppet sem tökéletes, semmi sem az. Trixie ugyanis azt állítja, hogy a volt-barátja megerőszakolta, a lány vagdossa magát, öngyilkos hajlamú lesz, menekülne a világ elől. Daniel a múltja elől menekült el, még mindig kísérti, magába zárja azt az énjét, kit maga mögött akart hagyni, de időnként mégis felszínre kerül, főleg a lányával történteket követően. Laura pedig a mindennapokból menekül, viszonyt folytat egy diákjával, a lányával történtek azonban szembesítik a ténnyel, hogy a két élete még sincs úgy elszeparálva egymástól, mint azt gondolta volna, sokkal vékonyabb a vonal a kettő között, szinte már el is repedt. Mindenki menekül valami elől.

A történet önmagában nem szerteágazó, Picoult cselekményei sosem bonyolultak, cselekménydúsak. Számomra Picoult regényei a sorsok, karakterek színháza és játszótere. Olyan élő, lélegző karaktereket alkot, akik végigviszik a hátukon a történetet, szinte eggyé válunk velük, együtt lélegzünk, érzünk, nyomozunk és szenvedünk velük. Ez teszi igazán tökéletessé minden egyes regényét: egyszerű, de komoly témákat boncolgat, létező és realisztikus szereplőkkel.

Az én szótáram szerint Picoult a karakterépítők istennője. Egyszerűen képtelen vagyok állást foglalni, nagyon ritka, hogy sikerül. Olyan tökéletesen bemutatja a különböző oldalakat és véleményeket, hogy sikerül rávilágítania mindenki igazára, senki sem végtelenül ártatlan és senki sem velejéig gonosz. Semmi sem fekete vagy fehér, minden szürke.

Nem tudnék kiemelni egy karaktert sem, mind a négy főszereplő gyökerei mélyről fakadnak, tele vannak vívódásokkal, érzelmekkel, hibákkal és szeretettel. Daniel, Laura, Trixie és Bartholomew a regény négy lelke, akik köré épül a cselekmény.

Daniel gyermekkora erőszakkal, meneküléssel teli, kirekesztettként élt, egy másik kultúrát kellett magáénak tudnia, amely ismét rávilágított arra, Picoult milyen zseniálisan is tud bemutatni egyes kultúrákat, helyeket és szokásokat. Ezúttal az eszkimó kultúra és élet került terítékre. Daniel minél hamarabb maga mögött akarta tudni a gyökereit, szabad akart lenni, ám természete továbbra is emlékeztette múltjára. Erőszak és vadság vette körül. Egészen addig, míg meg nem ismerte Laurát és Trixie meg nem fogant. Ekkor teljesen magába zárta a múltbeli énjét, nem megszűnt annak lenni, csupán elzárta egy mély fiókba, akárcsak a képregényei oldalain rejtőző Vadkarom. És akárcsak Vadkarom, amint a lánya veszélybe kerül, kénytelen elővenni a fiókból azokat a jellemvonásokat, melyek még őt is megrémisztik. Mit jelent apának lenni? Mit tennénk meg a saját gyermekünkért? Mi válasszuk meg, hogy kik és milyenek vagyunk, vagy a sorsunk és a velünk történt események formálnak minket?

Laura jó anyának gondolja magát, majd fejbe üti a gondolat, hogy talán mégsem az. A tökéletes élet és felszín már unalmas, könnyen beleesik a bűnbe, melyről ő maga is tanít Dantéról szóló óráin. Nagyon hosszú a "mi lett volna ha" kérdések sora, ha jobban figyelt volna a lányára, ha nem lett volna folyton távol az otthonától, ha nem hazudott volna, nem kezdett volna másik életet... Akkor jobb anya lett volna? Meg tudta volna védeni a gyermekét? Vajon már késő vagy még vezekelhet?

Trixie sorait olvastam a legnehezebben, egyszerűen fájó pont számomra, hogy így működik Amerikában a mai gimnáziumi élet, hogy a 14 éves kislányok ilyenekre vetemednek, hogy a szülők vagy elfordítják a fejüket, vagy túl naivak, hogy lássák az igazat. Hogy ez az egész így működik. Ez így nem jó. Trixie egy kislány, mégis annyi fájdalmat él át, amennyit valaki egy élete alatt sem. Fiatal, hibázik, szenved, és már ilyen korban azon kell gondolkodnia, hogy vajon mi számít megerőszakolásnak? A kimondott "nem" mindent megváltoztat? Ki kell mondani? Nem nyilvánvaló? Mi a következménye annak, ha apróságokban hazudunk? Az változtat az igazságon vagy esetleg felülírja azt? Túl sok fiatal éli át azt, amit Trixie, vérzik a szívem már olvasás közben is, nem lehet, hogy ilyen világban élünk. Ahol szülők leribancoznak egy kislányt, ahol az előítélet győz, és az igazság alulmarad... Fáj.

Bartholomew a fájdalmas múlttal rendelkező nyomozó, aki igyekszik objektíven megvizsgálni az esetet, lánya halála mégis vissza-visszaköszön emlékeiből. Bartholomew nyomozónak sokkal több hangsúlyt kellett volna kapnia, de csupán annyit kapott, ami feltétlenül szükséges volt, annyi háttérsztorit, amennyi már elég volt ahhoz, hogy beleilleszkedjen a történetbe, de korántsem eleget ahhoz, hogy minden egyes gondolatát és cselekedetét megértsük. Kevés volt számomra, nyilvánvaló, hogy a Stone család van a regény középpontjában, rajtuk van a hangsúly, mégis többet akartam tudni a lányáról, az életétől, a volt-feleségéről, a kismalacról... az egész emberről. Valamint nagyon megtetszett a Bartholomew név. Imádtam magamban kimondani.

Picoult ismét végigvezetett egy borzalmasan kátyús úton, ahol hol az egyik, hol a másik oldalra billentem. Egy olyan családot mutatott be, amely belülről romlik, ám amint ez számukra is kiderül, megkezdődik a gyógyulás... Csupán ki kellett nyitniuk a szemüket, hogy ráleljenek a hibákra, melyek jellemükben nyugodnak. Nincs mindig boldog befejezés, nincs mindig tragédia, néha a kettő között is van út.

Talán ebben a regényében éreztem némi hatásvadászságot, nem tudom, ez minek tudható be, Picoult pontosan tudja, mikor kell szünetet hagyni az egyes jelenetek között, akár egy sorozat utolsó képkockája, mielőtt reklámra megy. Hamar rájöttem arra, hogy mire is akar kilyukadni a regény végére, nem tudott meglepni, de ez engem nem is zavart, mert ismét megismertetett velem olyan karaktereket, akikre még ma is gondolok néha, és az mindig nagy szó, ha az írók szereplői a regényen túl is elfoglalják gondolatainkat. Még mindig imádom, hogy minden regényét átszövi a jog, mindenféle mennyiségben, most még túl kevésnek is éreztem. Azt hiszem, sosem fogok betelni Jodi Picoult regényeivel, mindegyik egy-egy apró csodát nyújt nekem, a maga tanulságával, személyiségeivel, sorsaival és szembesítéseivel. Mert szembesít. Kristálytisztán és időnként kegyetlenül.

Köszönöm szépen a könyv élményét az Athenaeum Kiadónak!

Jodi Picoult: A tizedik kör
Értékelésem: Kedvenc
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Bartholomew
Megjelent: 2006
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Oldalszám: 400
Eredeti cím: The Tenth Circle
Műfaj: krimi, romantikus, tragédia

vasárnap, június 03, 2018

R. Kelényi Angelika: Bűnös örömök városa


Istenem, úgy kellett ez nekem, mint egy falat kenyér... Az ártatlan sorozat egy gyöngyszemem nekem, a szívem egyik csücske, ha úgy tetszik. Már az első köteten megakadt a szemem, annyira gyönyörűek ezek a tükrös dupla borítók...

A borító után maga a történet is megfogott, ami benne lapult. A korszak, a stílus, a karakterek, a szerelmi szál, a nyomozások, az izgalmak... Tulajdonképpen két sorozat döbbentett rá arra, hogy én nagyon is szeretem a történelmi romantikus regényeket, az egyik Böszörményi Gyula Ambrózy báró esetei sorozata, a másik pedig R. Kelényi Angelika Az ártatlan trilógiája. Ez a kettő számomra kéz a kézben jár.

Még a megjelenés körül olvastam az első kötetet, emlékszem, mennyire magával ragadott, de sok minden kiesett a történetből és a cselekményből. A porfészek című kis novella egy részét visszahozta, de nem teljesen, valamint Mariani szemszögével nem voltam teljes mértékben megelégedve, szerintem azért, mert túl rövidke volt. A Bűnös örömök városa azonban minden emléket visszahozott, nagyon könnyű volt visszazuhanni a történetbe, magával ragadott az egész cselekmény és most... Jaj, majd megvesztem volna azért, hogy a regény másik fele Mariani szemszögével legyen tele. Ha ez egy váltott szemszögű könyv lenne... még ennél is nagyobb kedvenc lenne, bár már így is az.

Mariani és Flóra története folytatódik, ezúttal pedig Velencébe vezet, Mariani édesanyjának házához kerülünk, ami korántsem átlagos ház, ahogy maga a város sem átlagos. Álarcosbálok, gondolák, veszélyes éjszakák, nyomozások... Mindez megteremti a tökéletes velencei hangulatot, ami élteti a sorokat.

Flóra és Mariani párosa folyton megdobogtatja a szívemet. A kis játszmáik, Flóra feleszméléseMariani gondoskodása, a kettejük nyomozásai... tipikusan már alig várja az ember, hogy végre történjen valami (bár a végét egy kicsit elhamarkodottnak érzem ebből a szempontból, remélem a harmadik kötetben nem siklanak félre a dolgok).

Már önmagában a két főszereplő kapcsolata, párbeszédei is elegek lettek volna ahhoz, hogy gyorsan végigolvassam a regényt, de maga a cselekmény is fordulatos és izgalmas volt, amit persze húzott Flóra és Mariani keringője, mindenki tudja milyen az, amikor csak a lány van jelen a lapokon, és várod, hogy a fiú is megérkezzen, mert úgy érdekes igazán, a kettejük oda-vissza játéka teszi igazán érdekessé a történetet magát.

Bonyodalmak itt is vannak dögivel, bár megoldásaiban és mozzanataiban enyhén tükrözi az első kötetet (Flórát meg akarják becsteleníteni, ami gyilkosságig fajul, ezért menekülés az országból), ez egy kicsit szemet szúrt, de elfogadtam és mivel a harmadik kötet a befejezés lesz, sejtéseim szerint harmadjára ez nem fog megismétlődni.

Tudom, hogy A párizsi nő lesz a befejező kötet, és egyszerűen nem akaródzik levenni a polcról. Nem akarom, hogy Mariani és Flóra kalandjai véget érjenek, annyira örültem volna egy négy-öt részes sorozatnak, a trilógiát nagyon kevésnek érzem. Mindazonáltal nyári tervek között van a befejezés is, de... bár lenne még negyedik kötet is.

Köszönöm szépen a könyv élményét az Álomgyár Kiadónak!

R. Kelényi Angelika: Bűnös örömök városa
Értékelésem: Kedvenc
Borító: 5/5*
Kedvenc szereplő: Mariani, Flóra
Sorozat: Az ártatlan
2.) Bűnös örömök városa
3.) A párizsi nő
Megjelent: 2017
Kiadó: Álomgyár Kiadó
Oldalszám: 408
Eredeti cím: -
Műfaj: romantikus, történelmi

péntek, június 01, 2018

Virág Emília: Tündérfogó


Egy újabb sorozatnak mondhatok búcsút, Virág Emília Hétvilág című sorozata egyedien emelkedik ki a sok közül, hisz valljuk be, nem egy átlagos stílusú és cselekményű trilógiáról van szó.

A Sárkánycsalogató egyediségét és abszurditását követően a Boszorkányszelídítő már tárt karokkal fogadott, a Tündérfogó lapjain pedig már egész otthonosan mozogtam, semmi sem lepett meg, se sárkányok, se tündérek, se halálok, de pendrive-ba mentett mumusok, se gyilkolászó mesterséges intelligenciák... Csak lesöpröm a vállam, suhanok az árral, majd lezuhanok a vízesésen, hogy végre megtudjam, hogyan is végződik ez az elmebaj.

Nem gondoltam volna, hogy ez a sorozat még tud tartogatni olyan dolgokat, amik meglepetésként érnének, esetleg amik még nem történtek meg... és mégis. Most már teljesen nyilvánvaló számomra, hogy Virág Emília elméje valóban végtelenül színes, szerintem határai sincsenek, külön imádom még mindig, hogy mindezt az őrületet az otthonom utcáin keltette életre, felemelő volt például a metrón olvasni, mintha át is élném a sorokat.

Ismét találtam olyan ötleteket, amik egészen elgondolkodtattak, vegyük például a mesterséges intelligenciát, ami elszabadult a call centerben. Fenomenális. A lekövethetőség, a mobil app folyamatos terrorja az emberek felett, a gépek mészárszéke... Nagyon tetszik az elgondolás, mindig is szerettem a mesterséges intelligencia témáját, örülök, hogy valami módon hozzányúlt az írónő - főleg annak, hogy ilyen morbid módon.

Talán egy dolgot hiányoltam, a nagy végjátszmát, a regény izgalomfaktorának mértéke egy egyenes vonal, lezáró kötet révén valami hatalmas durranást vártam, éppúgy hozta az előző kettő regény színvonalát, ám nem éreztem azt a nagy epikus érzést. Mintha maradt volna bennem egy pici hiányérzet, de talán ez csak az én tüském.

Összességében elmondható a sorozatról, hogy nagyon egyedi. Ha akarnám se tudnám összekeverni más regényekkel, fantasykkal, hisz melyikben szabadul el egy sárkány az Oktogonon? Zseniálisan hajmeresztő, abszurd, a végtelen fantázia tökéletes terméke.

Köszönöm szépen a könyv élményét az Athenaeum Kiadónak!

Virág Emília: Tündérfogó
Értékelésem: Tetszett
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Berzence
Sorozat: Hétvilág
3.) Tündérfogó
Megjelent: 2018
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Oldalszám: 318
Eredeti cím: -
Műfaj: fantasy, urban fantasy

péntek, április 27, 2018

Agatha Christie: Gyilkosság ​az Orient expresszen


Szégyen, nem szégyen, de ez volt a legelső Agatha Christie olvasmányom. Persze, mindig ott lebegett a fejem felett, hogy egyszer életemben muszáj lesz a krimiistennő egyik regényét elővennem, megismerkednem vele, és eldönteni, mennyire lesz kedvenc.

Fogalmam sincs, hogy mennyire volt jó ötlet a Gyilkosság az Orient expresszen darabbal kezdeni, őszintén szólva, azért esett erre a választás, mert új filmfeldolgozás került belőle a mozikba, méghozzá akkora színésznevekkel, hogy kötelezően megnézendő filmként könyveltem el, de ugye ehhez előbb el kellett olvasnom a regényt.

A történet végtelenül egyszerű, adva van egy zseniális stílussal megáldott nyomozó: Hercule Poirot, aki igen híres a maga szakterületén éles észjárásának és megfigyelőképességének hála. Ám Poirotnak még egy vonatút sem olyan átlagos, mint másoknak, ugyanis a híres Orient expresszen munkát ajánl neki valaki, aki félti az életét, Poriot viszont szimpátia híján visszautasítja a kérést. Ám a férfit még azon az éjjelen meggyilkolják. A vonat hóban reked, egy helyben áll, utasokkal van tele, és egy gyilkos van közöttük. De vajon ki lehet az?

Természetesen nem fogom lelőni a poént, csak pár sorban leírnám a véleményemet a regényről és Agatha Christie stílusáról. A regény nem túl hosszú, hamar kiolvasható, a kíváncsiság pedig nagy úr. Nem is igazából az izgalmak miatt olvastam gyorsabban, hanem a kíváncsiságom hajtott.

Az egyszer biztos, hogy Agatha Christie-t nem fogom azért emlegetni, mert hosszú leírásai vannak. Többnyire párbeszédekből tevődik össze az egész regény, nagyon kevés leírással és cselekményleírással, eleinte kicsit zavart, de aztán elfogadtam, hogy krimiistennőnk stílusa igenis ilyen, ezért belesüppedtem.

Vérbeli krimi, mikor olvasás közben agyal az ember, latolgatja a lehetőségeket, próbálja összerakni a darabkákat, de persze nem kapunk annyit, hogy meg is fejtsük a rejtvény, csak maga Poirot tudja kideríteni, ez az egyensúly egyébként bravúrosan van felállítva, elég információt kapunk ahhoz, hogy teóriázgassunk, de mégsem túl sokat, így pedig rendesen meglepődhetünk a végén.

A legjobb krimik egyik legfontosabb motívuma a jellegzetes, zseniális és imádnivaló nyomozói karakter. Természetesen ezzel nem volt probléma. Hercule Poirot egy rendkívül szórakoztató személyiséggel és stílussal megáldott karakter, ezer közül is felismeri az ember és rámondja, hogy: Agatha Christie. Mással össze nem keverhető. Poirot karakterével pedig könnyedén behozható a csipetnyi humor is, az olykor bolondos és végtelenül precíz nyomozó könnyen lehetőséget ad a komikus jelenetekre és párbeszédekre, ami egyébként mind a regényben, mind a filmben érezhető és élvezhető.

A regény után persze megnéztem a filmet is, most igazán nehéz dolgom lenne, ha össze kellene hasonlítanom a kettőt, nem is fogom. A film a rendkívüli színészi játék és a gyönyörű tájak miatt kiemelendő, míg a regény önmagában azért, mert jó, élvezhető és bravúrosan összerakott.

Nem mondanám, hogy kedvencemmé vált, nem fogok ódákat zengeni, mert ezzel a regénnyel számomra még nem egyértelmű, hogy Agatha Christie rajongó vagyok-e vagy sem. A stílusa egyszerre aranyos és figyelemfenntartó. A történetvezetése és fordulatai bravúrosak, hibát nem találni benne. Egyszeri elővételre remek volt. Azt hiszem, a Tíz kicsi négerrel fogom folytatni valamikor, ám ha az sem varázsol el annyira, mint másokat, akkor valószínűleg Agatha Christie regényei nem nekem íródtak. Meglátjuk.


Agatha Christie: Gyilkosság az Orient expresszen
Értékelésem: Tetszett
Borító: 5/5*
Kedvenc szereplő: Hercule Poirot
Sorozat: Hercule Poirot
10.) Gyilkosság az Orient expresszen
Megjelent: 1934
Kiadó: Helikon Kiadó
Oldalszám: 264
Eredeti cím: Murder on the Orient Express
Műfaj: krimi

A kép forrása: Pinterest