2 / 100 könyv. 2% kész!

kedd, február 28, 2017

Jennifer L. Armentrout: Feledés #2


Az egyik kedvenc sorozatomról van szó, aminek az első három részét többször is olvastam, aminek ha kézbe vettem egy-egy részét, mindig kedvet kaptam az újraolvasáshoz. Szeretem a szereplőket, a történet egyediségét, a párbeszédeket, a hangulatot...

Ez a rész is tetszett, mert Daemonról van szó, akinek a karakterét olyan régóta szeretem és noha ez a rész is az eredeti történet másolata, csupán más szemszöggel, még így is szórakoztatott, főleg mivel igen rég olvastam az Ónixot, így pár részlet homályos volt.

Armentrout pedig ügyesen rejtett és szőtt bele újabb jeleneteket, amik Katy szemszögéből nem voltak elérhetőek, amik talán nem is voltak a fejében, mikor az Obszidiánt és az Ónixot megírta, de amint Daemon szemszögéhez ért, rögtön jöttek az improvizációk.

Kellemes pillanatokat okozott, de nem imádtam annyira, mint az eddigieket. Eddig mindig kedvet kaptam az egész sorozat elolvasására, amint egy részét kézbe vettem, de most valamiért ez az érzés nem volt meg, ami nem biztos, hogy az adott kötet hibája, én mégis kezdem félteni a Luxen sorozatot. Nem azért, mert gyengül a történet. Nincs is mi gyengüljön rajta, hisz csupán egy másik szemszöget kapunk, amit mind szeretünk.

A hangsúly inkább azon van, hogy ne jusson a Luxen is Cassandra Clare árnyvadászos sorozatainak sorsára. A "lerágott csont" jelenség lehet, hogy sokaknak nem megy az agyára, de nekem igen. Sok rajongó odavan érte, mert "még, még, még", de én egyre inkább kezdem azt érezni, hogy ez nem biztos, hogy jó. Sőt. A rengeteg rész, a rengeteg szemszög, alsorozat és különsorozat, mint az árnyvadászok esetében... Egyszerűen elveszi a történet egyediségét és élményét.

Kihangsúlyozom, hogy élveztem ezt a részt is. Én csupán próbálom szemléltetni, hogy egyes regények, sorozatok akkor szerethetőek igazán és akkor hagynak nagy nyomot, amikor az író/nő meghúzza azt a bizonyos határt, amikor már tudja, hogy így teljes az a világ, amit megalkotott. Én úgy érzem, amint egyre több és több része és külön sorozatrésze jelenik meg egy sikeres könyvsorozatnak, egyre inkább veszít az egyediségéből a történet, a részek és történések összekavarodnak, a jelentőségük elvész a semmibe és csak egy nagy katyvasz lesz az egész.

A másik oldalról viszont megértem a szerzőket, hisz szeretik a megalkotott világukat, a karaktereiket és amint látják, hogy az olvasók is, ez ösztönzi őket arra, hogy egyre szélesebbre bővítsék a határokat. Szerintem az igazán nagy írók képesek meghúzni azt a bizonyos határt, ami a jól összerakott és teljes sorozatot elválasztja a "lerágott csont" jelenségtől. Hihetetlenül nehéz lehet, mert ott a tömegnyomás, ott a bevétel, de egyes történetek megérdemelnek annyit, hogy ne váljanak ponyvává és jelentéktelenné a tömeges gyártásuk miatt. Én ezt érzem.

A Luxen sorozat még nem lépte át azt a bizonyos határt, hisz szeretem. De kezdek belefáradni, hogy egyes sorozatokat lezárnak, majd a siker miatt mégis újabb és újabb részek jelennek meg, véget nem érően. Mert ez nem jó.


Jennifer L. Armentrout: Feledés #2
Értékelésem: Tetszett
Borító: 5/4
Kedvenc szereplő: Daemon
Sorozat: Luxen
2.) Ónix
3.) Opál
#Oblivion #2 – Feledés #2
#Oblivion #3 – Feledés #3
Megjelent: 2016
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Oldalszám: 376
Eredeti cím: Oblivion
Műfaj: fantasy, ifjúsági, romantikus, sci-fi, urban fantasy

péntek, február 17, 2017

Saroo Brierley: Oroszlán


Az egyéni sorsokat ábrázoló igaz történetek mindig is a gyengéim voltak. Mert annyira kézzelfoghatóak, annyira igazak, ettől sokkal valósabb érzelmeket képesek átadni.

Már hetekkel ezelőtt felfigyeltem a Lion című műre, elsősorban azért, mert több Oscar-díjra is jelölték a filmet, jó szokásomhoz híven pedig szemmel tartom az Oscar-jelölt műveket. Amikor megtudtam, hogy a Lion, azaz Oroszlán című film regény alapján íródott, rögtön tudtam, hogy el kell olvasnom a könyvet, holott csak nagyvonalakban tudtam, hogy miről szól.

Így került a kezem ügyébe előbb a könyv, mint a film, az Athenaeum Kiadó jóvoltából és habár már napokkal ezelőtt ki is olvastam a regényt, az értékeléssel várni akartam egészen addig, míg a filmet is megnézem, hogy teljes legyen a kép és... te Szent Isten!

A regény írója maga Saroo Brierley, aki Indiában született egy igen szegény családba, több testvérrel és édesanyjával napról-napra éltek, apja elhagyta őket és másik családot alapított. Édesanyja munkája a kőhordásban merült ki, de Saroo testvérei is kivették a részüket ilyen-olyan munkákkal. Egy nap Saroo elkísérte bátyját, Guddut, hogy segíthessen neki egy munkával kapcsolatban és ezen a napon változott meg Saroo élete és kezdődött meg utazása az ismeretlenbe. Saroo egyedül találta magát egy vonaton, a bátyja sehol, a vonat pedig csak zakatolt és nem állt meg.

A filmbeli kicsi Saroo

Az ötéves kisfiú India egyik legveszélyesebb városában, Kalkuttában kötött ki, de vajon egy ilyen kicsi gyermek hogyan tudna segítséget kérni és kitől India zsúfolt és veszedelmes utcáin? A sok megpróbáltatás, menekülés, napról-napra való túlélés után Saroo egy nevelőintézetbe került, végül pedig sikeresen örökbe fogadja egy ausztráliai pár. Az évek azonban teltek, Saroo felnőtt és valami egyre csak húzta otthona felé, de hol kezdhette volna a keresést? India hatalmas, fogalma sem volt, mi a szülőhelye neve, vagy hol helyezkedik el. A Google Earth segítségével éveket töltött a kutatással, hogy végre megtalálhassa egykori otthonát és ismét láthassa édesanyját és testvéreit, ebbe kapcsolatai romlottak bele, mégsem hagyott fel a kutatással, mert tudatni akarta családjával, hogy él és jól van.

Ez egy végtelenül megindító és megható történet, ami egy pici fiúval kezdődött, egy egészen más földrészen, Indiában, ami oly távol van tőlünk és oly felfoghatatlan, milyen is lehet ott az élet. Megpróbáltatások hosszú során kellett keresztülmennie egy ötéves kisfiúnak, mert elveszett otthonról és azt sem tudta, merre tart, mégis mindez egy élhetőbb életbe sodorta őt, véletlenek sorozata után, és rengeteg szerencsével egy szerető házaspárnál kötött ki, mégsem tudta sosem elfelejteni valódi otthonát és családját.

A regényben Saroo az emlékeit eleveníti fel a koszos indiai utcákról, a nevelőintézetről és végül Ausztráliába költözéséről és a kutatásról. A gyermeki emlékekkel kezdődően és az évekig tartó kutatással bezáróan. Hihetetlen, hogy mennyi szerencsétlenség történhetett volna, hogy milyen egyszerűen véget érhetett volna élete India utcáin, a véletlenek folytán mégis olyan jövője lett, melyet régen álmodni sem tudott volna. Kétségtelen, hogy a helyében nagyon sokan választották volna azt az utat, amit ő is választott: a kutatást. Hiába a biztonság és a jólét, hiába a boldogság. A tudat, hogy az igazi családja elveszettnek, talán holtnak hiszi 25 év után... Ez olyasfajta tudat, mellyel nehéz együttélni, szinte lehetetlen.

A mai nap folyamán a filmet is megnéztem, mert teljes élményt akartam Saroo élettörténetéről. Azt kell hogy mondjam, általában nem szívlelem a filmadaptációkat és nem csupán amiatt a klisés megjegyzés miatt, miszerint "A könyv mindig jobb.", nem erről van szó, hanem arról, hogy a legtöbb pocsék. Mert amit már könyvben megírtak, azt lapokra szánták, nem filmvászonra, ezért nagyon ritkán nézem meg egy-egy regény filmváltozatát, de Oscar-díj jelöltként ezúttal kivételt kellett tennem. És milyen jól tettem.

Mert az Oroszlán című film egy csodálatos mű lett. (És most erősen elgondolkodtam, hogy ennek adnám-e az Oscart vagy A fegyvertelen katonának, aminek eddig adtam volna.) Így, hogy a regénynek hála már tisztában voltam Saroo sorsával, a film még megindítóbb és valóságosabb volt számomra. Szerintem nem is lett volna rám ilyen hatással, ha előtte nem olvasom el a könyvet. Tökéletes jelenetek a könyvből, lélekbemarkoló zene, csodás színészi játék (és most nem csak Nicole Kidmanről beszélek, hanem a pici Saroo-ról, a világ legédesebb indiai kisfiúját találták meg a filmhez). Én nem arról vagyok híres, hogy sírok filmeken, de a regény soraival még frissen a fejemben nézni, amint mindez megelevenedik a vásznon és még kézzelfoghatóbbá teszi Saroo történetét... Jó, oké, zokogtam.

Habár Saroo története néhol egyenesen szomorú, kegyetlen és kétségbeejtő, néhol mégis csodálatos, főleg a végcél elérése, amint visszatért otthonába édesanyjához és immár két szerető családot mondhat magáénak.

A regény csodálatos, a film egyenesen remekmű és hogy miért is Oroszlán a történet címe? Olvassátok el a könyvet vagy nézzétek meg a filmet vagy az lenne a legjobb, ha mindkettőt megtennétek és kiderül. :)


Az igazi Saroo és édesanyja

Köszönöm szépen a könyv élményét az Athenaeum Kiadónak!

Saroo Brierley: Oroszlán
Értékelésem: Katarzis
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: Saroo
Megjelent: 2017
Kiadó: Athenaeum Kiadó
Oldalszám: 288
Eredeti cím: Lion
Műfaj: életrajz

kedd, február 07, 2017

Tóth-Bertók Eszter: Amolyan lépcsőházi, szerelmes


A címből ítélve én ismét egy habos-babos, végtelenül egyszerű, inkább kikapcsolódásnak szánt romantikus "limonádéra" számítottam. Amolyan lépcsőházi, szerelmes. A borító is egyszerű, a címhez passzol, fehér lépcsőház, ablakok, szép korlát.

Nagyon becsapós ez a cím. Végtelenül becsapós. Még ma is gondolkodom rajta, hogy miért éppen ez lett a regény címe. Mert egyáltalán nem fedi le azt, ami és ahogyan történik a műben, habár előrevetít, mégsem illik a műhöz, nagyon érdekes. Az "amolyan" jelző is könnyedséget fejez ki, legalábbis számomra. De ez a mű nem könnyed. Csöppet sem.

A történet viszont igen egyszerű, két főszereplő (nyilván egy nő és egy férfi), akiket meglepő körülmények sodortak egymás közelébe. A fő helyszíne ennek egy bizonyos lakóház és annak lépcsőháza, holott időnként kitekintünk e korlátok közül, mégis úgy érzem, ez a lépcsőház jelent valamit az írónő számára, vagy ki szeretett volna fejezni vele valamit.

A regény egyszerűen, tipikusan a romantikus regények stílusában kezdődik, de aztán elkezdtem érzékelni benne egy "amolyan" háttérüzenetet. Úgy éreztem, az írónő valamit szeretne megértetni, valamire fel szeretné hívni a figyelmet, valami mondanivalót akar közölni az olvasóval. Amikor rájöttem, hogy ez nem egy egyszerű romantikus ponyva, hanem valamit közölni akar, onnantól kezdve sokkal jobban odafigyeltem a sorokra. Mindig is szerettem az olyan regényeket, amiknek mondanivalójuk van. Mindig is mondtam/írtam, hogy lehetséges, hogy nem vagyok a romantikus regények rajongója, de ha mondanivalójuk van, nagyon tudnak rám hatással lenni.
Úgyhogy figyeltem. Kerestem?

Ez a titokzatosság, a lappangó feszültség megtetszett. Érdekessé tette a regényt, vártam, hogy "fejbe verjen", hogy eljöjjön az a pillanat, amikor meglepődve jövök rá, hogy mire is ment ki a játék. Aztán elérkezett a regényben egy pont, amikor nem értettem mi van. Meglepett. Amit én alapból pozitívan könyvelek el, az jó, ha egy regény meglep. Vártam, hogy a fordulat igazán értelmet nyerjen, hogy miért is volt rá szükség, de ekkor a regényben jött egy úgynevezett "snitt" és a női szemszöget felváltotta a férfi szemszög, csak elölről kezdve. Mindig is szerettem, amikor több perspektíva érhető el egy regényen belül, mindenféle előnyökkel és lehetőségekkel jár.

Gondoltam, na akkor most megértem, mi történt és miért. Az egész regényt belengte számomra egyfajta várakozás. Lehet, csupán én képzeltem be magamnak a tényt, hogy ez a regény valamit közölni akar velem. Valami mélyet, valami érdekeset. Egy végtelenül abszurd és szürreális pár találkozásával, egymásra találásával és szétválásával, amiből egyébként csak a találkozás és a különválás utáni állapotot kísérhetjük nyomon, se magát a párkapcsolatot, se a végének okát.

Ha a fordulatot figyelembe veszem, talán a beképzelt/plátói szerelem problémáját akarja taglalni a mű, ami végül sosem működhet. Vagy talán a véletlenek végtelen összejátszását, talán pont a végzetet? Lehetséges, hogy pont maga a lakóház/lépcsőház az üzenet, amit viszont nagyon érdekesen festett le az írónő. A lakóház minden egyes lakója ismeri egymást, egy közösséggé válnak, a lépcsőház a csatorna, melyen találkoznak, együtt élnek, de mégsem igazán lakótársak, sorsaik összefonódnak, mégis külön személyiségek.

Talán ez az. Talán nincs is üzenete a műnek, és csak én képzelem bele. Meglehet.
Talán már önmagában azzal is elér valamit, hogy elemezni próbálom és gondolkodom rajta.
Lehet, hogy ezért érzékelték többen is egy kicsit elkapkodottnak a műt, mert nem egészen lehet érteni, mire is akar kilyukadni. Érzékelhető rajta, hogy nem egy szerelmes limonádé, érzékelhetőek a mélyebb érzelmek, mégsem adja át őket teljesen, mégsem lelünk rá a mondandóra. Pedig én kerestem.

Köszönöm szépen a könyv élményét, Tóth-Bertók Eszter és Álomgyár Kiadó!

Tóth-Bertók Eszter: Amolyan lépcsőházi, szerelmes
Értékelésem: Tetszett
Borító: 5/4
Kedvenc szereplő: -
Megjelent: 2016
Kiadó: Álomgyár Kiadó
Oldalszám: 256
Eredeti cím: -
Műfaj: romantikus

péntek, február 03, 2017

Borsa Brown: A maffia ölelésében


Feltétlenül folytattam A maffia ágyában sorozatot is, főleg a kíváncsiság vett erre rá, hogy vajon merre kacskaringózhatunk el történetileg három kötetben. Csúnya párhuzam, de Az Arab sorozatot alapul véve sok mindent meg tudtam előre jósolni A maffia ölelésében eseményeit illetően, holott jól tudom, hogy A maffia ágyában sorozat előbb íródott, mint Az Arab.

A sorozatok tekintetében a második kötet elolvasása után főleg a karakterfejlődést vizsgálom valamint hogy tud-e a sorozat újat mutatni, észrevehető-e a történeti fejlődés.

Már most előre megmondom, hogy igyekszem kivonni magam mindennemű összehasonlítgatás alól, pedig nagyon egyszerű lenne összevetni egyes motívumaiban Az Arab és A maffia ágyában sorozatokat. Mind tudjátok, hogy Az Arab valamilyen szinten igenis megérintett engem (inkább Az Arab szeretője), ezért is éreztem magam késznek arra, hogy A maffia ágyában sorozatot is kiolvassam. Kíváncsi voltam az írónő első trilógiájára, számítottam is rá, hogy nem lesz annyira kidolgozott, mint Az Arab, de a bővített kiadás miatt ez fel sem tűnt.

Tudjátok jól, hogy nem vagyok híve ennek a műfajnak, még mindig. És nem azért olvasok párat, mert mazochista vagyok. Általában azért, mert olyasvalaki ajánlja, akinek a véleményére adok, vagy a kíváncsiság vezérel a nagy siker és elismerés miatt. És igenis egyes momentumaiban időnként tetszenek ezek a regények, de csak akkor, ha meg tudnak érinteni, mint Az Arab szeretője.

Na de térjünk is vissza A maffia ölelésében kötethez!
Suzanne az első kötetben is kihívás-jellegű személyiség volt számomra. Egy nagyszájú, tipikusan felszínes nő, aki egy olyan világba csöppent bele, amibe nyakig belegabalyodott és ahelyett, hogy a kiutat keresné, inkább nagyszájúan még jobban beleártja magát aztán pedig sír. Sok-sok helyzetben a fejemet fogtam, amikor Suzanne-nek okosnak kellett volna lennie, egy kis fondorlattal olyan könnyen megúszhatott volna egyes szituációkat, de persze nem gondolkozott kettőnél tovább, csak a saját igazát fújta, aminek mindig az volt a vége, hogy elverték vagy megalázták.
Habár azokat a nőket sosem értettem, akik az olyan férfiakhoz vonzódnak, akik megszégyenítik őket. Érthetetlen.

A második kötet főleg egy olyan szituációra épült, amitől már a hajamat téptem. Suzanne végig arra vágyott, hogy szabad lehessen, majd megkapja tálcán a lehetőséget erre... Á, dehogy! Mégis ugorjunk vissza ugyanabba a csapdába, de ezúttal ássuk is magunkat mélyebbre és fulladjunk meg! Miért is ne? Úgyhogy Suzanne ahelyett, hogy hétköznapi és biztonságos életet kezd, visszamegy a maffia bugyraiba. Amint ezt elfogadtam és megértettem, hogy "Oké, szereti, azért." egy kicsit megnyugodtam és alkalmazkodtam ehhez. Ekkor Suzanne karaktere egy kicsit kezdett átalakulni. És ezt az átalakulást vártam eddig. Végre érezhetővé vált a talpraesettsége, a túlélő beállítottsága, a fondorlatossága, ami eddig is elengedhetetlen lett volna.

Massimo. Az ő karakterében még inkább érzékeltem a karakterfejlődést. Végre nem (mindig) gyerekként toporzékolt, amikor valami nem úgy történt, ahogyan ő akarta, hanem igyekezett megváltozni azért a nőért, akit szeret. Ez már pozitívum volt számomra. A két főszereplő tehát lépett párat a létrán, ami mindenképpen emelt a sorozat iránti érzelmeiben.

Történet szempontjából viszont egy kicsit többet vártam, második kötet lévén, nemcsak a szerelmi szál és macska-egér játék alakulását. Maffia! Az írónő kezében van a maffia témája, ami egy végtelenül érdekes és izgalmas téma és arra vágyom, hogy a harmadik kötetben használja is ki, ahogyan Az Arab sorozatában a kulturális különbségeket az arabok és a magyarok között. Valahogy azt vártam, hogy Massimo apja jobban beleártja magát a párocska életébe, esetleg elrabolja Suzanne-t vagy egy másik család rabolja el Suzanne-t, hogy sakkban tartsa Massimot... Ilyesfajta fordulatokra vártam, de nem érkeztek el, a második kötet inkább a két főszereplő egymásra találására törekedett, amin nem tudom miért lepődök meg, lévén egy romantikus trilógiáról van szó... De én bízom abban, hogy a befejező és harmadik kötetben előtérbe kerül a maffia és annak minden bugyra, mert eddig még csak a felszínét súroltuk.
Én nem adom fel.

Köszönöm szépen a könyv élményét az Álomgyár Kiadónak!

Borsa Brown: A maffia ölelésében
Értékelésem: Felejthető
Borító: 5/5
Kedvenc szereplő: -
Sorozat: A maffia ágyában
2.) A maffia ölelésében
Megjelent: 2016
Kiadó: Álomgyár Kiadó
Oldalszám: 502
Eredeti cím: -
Műfaj: erotikus, krimi, romantikus