Jodi Picoult mindig hatalmas hatással van rám. Szerintem ő az egyetlen író, aki minden könyvével valamilyen hatást gyakorol rám. Mindig. Legyen szó szerelemről, abortuszról, gyilkosságról, anyai érzésekről, sztereotípiákról, családi kötelékekről... mindegy, miről. Ez teszi zseniális alkotóvá számomra.
A Szívverés az első regényei egyike, ezért még kíváncsibban vetettem bele magam, vajon hogyan írt Picoult 1993 körül? Sok különbséget nem véltem felfedezni, ugyanolyan zseniális volt akkor, mint ma. Talán annyit tudok felhozni, hogy a cselekményvezetése egy kicsit darabosabbnak hatott, mint a későbbi regényeiben, de ezen kívül, ha nem tudom, fel se tűnt volna, hogy egy ilyen régi regényét olvasom.
Picoulthoz hű témák köszöntek vissza ránk a Szívverésben: fiatalság, anyaság, abortusz, gyermeknevelés, házas élet... Mégis újszerűnek hatott.
Paige-et kiskorában magára hagyta a szeleburdi édesanyja, feltaláló édesapja nevelte fel. Paige egy gimis szerelem után hamar úgy dönt, hogy menekülnie kell régi élete, apja elől, ezért elmegy otthonról. Nemsokára megismeri az orvostanhallgató Nicholast és megkezdődik közös hullámvölgyük. A kezdeti heves szerelem hamar házasságba, majd babaszületésbe csap át. Paige azonban nem találja a helyét a baba és Nicholas mellett, ezért úgy dönt, felkeresi az anyját, aki egykor magára hagyta, hogy megtudja, miért tette, úgy érzi, ez az anyaságának kulcsa. Az akkorra már híres és tehetséges szívsebész Nicholas nehezen egyezteti össze a babát a munkával... Visszatér Paige valaha? Van-e lehetősége rá egyáltalán, ha meg is találja azt, amit keresett?
Annyi erkölcsi kérdés bújik meg ebben az egy regényben, de annyi... Minden kis aspektusában, minden szereplőjében. Minden vívódásában. A rengeteg apró dilemma egy fő téma köré csoportosul: az anyaság.
Az elénk fektetett szülői kép vajon milyen mértékben van hatással a későbbi szülői szerepünkre? Ugyanolyan szülőkké válunk, mint amilyenek mellett felnőttünk? Vagy a tapasztalatok ponthogy lehetőséget biztosítanak arra, hogy mi változtassunk az életünkön? Paige akarva-akaratlan is anyja tükörképévé válik, de vajon azért, mert valóban csak meg akarja tudni, miért is hagyta el az anyja, vagy azért, mert ő is olyan, mint az anyja?
A regény sorra veszi az anyaság stádiumait, különös hangsúlyt fektetve a szülés utáni depresszióra. A jelenségről már hallottam, de közelebbről még sose olvastam/hallottam róla, ezért mondhatjuk, hogy különösen megrázott a dolog. Főleg amikor Paige szemszögét olvashattam. A terhesség közbeni kétségbeesés, a szülés utáni fokozódása, majd az üresség és érzéketlenség... Felfoghatatlan. Hogy valaki úgy tekintsen a gyermekére, mint Paige, holott tudom, hogy létező pszichológiai betegségről (inkább állapotról - nem vagyok teljesen tisztában a pszichológiai megnevezéséről) van szó, aminek enyhébb, illetve súlyosabb szintjei is vannak, nem is oly ritka, mégis felettébb megrázó volt olvasni.
Érdekes kérdésként volt jelen az apa-anya szerepek kérdése, illetve felcserélődése is. Amint Nicholas szívsebészként kezdett dolgozni, hamar nagy pénzeket hozott haza, így a költséggekkel nem volt gond, Paige otthon nevelő anyuka lehetett. Ám felmerül a tény, hogy nem minden nő erre vágyik. Nicholas mégis otthonra "kötelezte" Paige-et, ami csak tovább súlyosbított az állapotán. Egyszerűen nem tudta, miként bánjon a babával, ami rontott a magabiztosságán, lassan úgy érezte, megfojtja a helyzet.
Paige személyisége eleve egy gyermeteg, álmodozó anyaképet képviselt a regényben. Jelentősen egocentrikus, mert még nem alakult ki az érettebb, másokért is felelősséget vállaló énje, nem voltak ilyen szülő példaképek előtte, de továbbra is felmerül a kérdés, hogy ezért szenvedett-e az anyasággal, vagy esetleg más miatt?
A megbocsátás és bizalom kérdése fontos tényező volt, amint Paige se szó, se beszéd elment. Nicholas egyedül, teljes állással volt kénytelen ellátni a kisbabát, ami az egyedülálló szülőség minden nehézségét magában foglalta. Visszanyerhető-e a bizalom azután, hogy az a személy, akiben a leginkább megbíztunk egész életünkben, egyszer csak lelép...? Ez valószínűleg ember- és kapcsolatfüggő. Mégis olyan világmegrendítő, hogy hatalmas vívódást okozhat elszenvedőjének.
Hihetetlennek tartottam, hogy Paige valóban csak és kizárólag magára gondolt. Hogy megkapja a kérdéseire a válaszokat, hazatérjen és akkor rendes anyaként tudjon viselkedni. Én, én, én. Mivel részben Nicholas hímsoviniszta hozzáállása is tehetett a távozásáról, a legnagyobb áldozatnak a kisbabát láttam az egészben. Aki semmiről sem tehet, mégis a nagyanyja és az anyja borzalmas énképe miatt magára hagyják...
Abban biztos vagyok, hogy ezt a regényt sose adnám szülés előtt, illetve közvetlenül utána álló anyák kezébe. Fontos üzeneteket takar a történet, mégis könnyen kétségbeesésbe sodorhat egy anyajelöltet. Egy ilyen regény elolvasása akarva-akaratlan se azt a reakciót váltja ki belőlünk, hogy "én márpedig ilyen nem leszek", hanem azt, hogy "mi van, ha én is ilyen leszek?"
Szülőképtől függetlenül.
A Szívverés az első regényei egyike, ezért még kíváncsibban vetettem bele magam, vajon hogyan írt Picoult 1993 körül? Sok különbséget nem véltem felfedezni, ugyanolyan zseniális volt akkor, mint ma. Talán annyit tudok felhozni, hogy a cselekményvezetése egy kicsit darabosabbnak hatott, mint a későbbi regényeiben, de ezen kívül, ha nem tudom, fel se tűnt volna, hogy egy ilyen régi regényét olvasom.
Picoulthoz hű témák köszöntek vissza ránk a Szívverésben: fiatalság, anyaság, abortusz, gyermeknevelés, házas élet... Mégis újszerűnek hatott.
Paige-et kiskorában magára hagyta a szeleburdi édesanyja, feltaláló édesapja nevelte fel. Paige egy gimis szerelem után hamar úgy dönt, hogy menekülnie kell régi élete, apja elől, ezért elmegy otthonról. Nemsokára megismeri az orvostanhallgató Nicholast és megkezdődik közös hullámvölgyük. A kezdeti heves szerelem hamar házasságba, majd babaszületésbe csap át. Paige azonban nem találja a helyét a baba és Nicholas mellett, ezért úgy dönt, felkeresi az anyját, aki egykor magára hagyta, hogy megtudja, miért tette, úgy érzi, ez az anyaságának kulcsa. Az akkorra már híres és tehetséges szívsebész Nicholas nehezen egyezteti össze a babát a munkával... Visszatér Paige valaha? Van-e lehetősége rá egyáltalán, ha meg is találja azt, amit keresett?
Annyi erkölcsi kérdés bújik meg ebben az egy regényben, de annyi... Minden kis aspektusában, minden szereplőjében. Minden vívódásában. A rengeteg apró dilemma egy fő téma köré csoportosul: az anyaság.
Az elénk fektetett szülői kép vajon milyen mértékben van hatással a későbbi szülői szerepünkre? Ugyanolyan szülőkké válunk, mint amilyenek mellett felnőttünk? Vagy a tapasztalatok ponthogy lehetőséget biztosítanak arra, hogy mi változtassunk az életünkön? Paige akarva-akaratlan is anyja tükörképévé válik, de vajon azért, mert valóban csak meg akarja tudni, miért is hagyta el az anyja, vagy azért, mert ő is olyan, mint az anyja?
A regény sorra veszi az anyaság stádiumait, különös hangsúlyt fektetve a szülés utáni depresszióra. A jelenségről már hallottam, de közelebbről még sose olvastam/hallottam róla, ezért mondhatjuk, hogy különösen megrázott a dolog. Főleg amikor Paige szemszögét olvashattam. A terhesség közbeni kétségbeesés, a szülés utáni fokozódása, majd az üresség és érzéketlenség... Felfoghatatlan. Hogy valaki úgy tekintsen a gyermekére, mint Paige, holott tudom, hogy létező pszichológiai betegségről (inkább állapotról - nem vagyok teljesen tisztában a pszichológiai megnevezéséről) van szó, aminek enyhébb, illetve súlyosabb szintjei is vannak, nem is oly ritka, mégis felettébb megrázó volt olvasni.
Érdekes kérdésként volt jelen az apa-anya szerepek kérdése, illetve felcserélődése is. Amint Nicholas szívsebészként kezdett dolgozni, hamar nagy pénzeket hozott haza, így a költséggekkel nem volt gond, Paige otthon nevelő anyuka lehetett. Ám felmerül a tény, hogy nem minden nő erre vágyik. Nicholas mégis otthonra "kötelezte" Paige-et, ami csak tovább súlyosbított az állapotán. Egyszerűen nem tudta, miként bánjon a babával, ami rontott a magabiztosságán, lassan úgy érezte, megfojtja a helyzet.
Paige személyisége eleve egy gyermeteg, álmodozó anyaképet képviselt a regényben. Jelentősen egocentrikus, mert még nem alakult ki az érettebb, másokért is felelősséget vállaló énje, nem voltak ilyen szülő példaképek előtte, de továbbra is felmerül a kérdés, hogy ezért szenvedett-e az anyasággal, vagy esetleg más miatt?
A megbocsátás és bizalom kérdése fontos tényező volt, amint Paige se szó, se beszéd elment. Nicholas egyedül, teljes állással volt kénytelen ellátni a kisbabát, ami az egyedülálló szülőség minden nehézségét magában foglalta. Visszanyerhető-e a bizalom azután, hogy az a személy, akiben a leginkább megbíztunk egész életünkben, egyszer csak lelép...? Ez valószínűleg ember- és kapcsolatfüggő. Mégis olyan világmegrendítő, hogy hatalmas vívódást okozhat elszenvedőjének.
Hihetetlennek tartottam, hogy Paige valóban csak és kizárólag magára gondolt. Hogy megkapja a kérdéseire a válaszokat, hazatérjen és akkor rendes anyaként tudjon viselkedni. Én, én, én. Mivel részben Nicholas hímsoviniszta hozzáállása is tehetett a távozásáról, a legnagyobb áldozatnak a kisbabát láttam az egészben. Aki semmiről sem tehet, mégis a nagyanyja és az anyja borzalmas énképe miatt magára hagyják...
Abban biztos vagyok, hogy ezt a regényt sose adnám szülés előtt, illetve közvetlenül utána álló anyák kezébe. Fontos üzeneteket takar a történet, mégis könnyen kétségbeesésbe sodorhat egy anyajelöltet. Egy ilyen regény elolvasása akarva-akaratlan se azt a reakciót váltja ki belőlünk, hogy "én márpedig ilyen nem leszek", hanem azt, hogy "mi van, ha én is ilyen leszek?"
Szülőképtől függetlenül.
Jodi Picoult: Szívverés
|
Értékelésem: Kedvenc
|
Borító: 5/5*
|
Kedvenc szereplő: -
|
Megjelent: 1993
|
Kiadó: Athenaeum
Kiadó
|
Oldalszám: 480
|
Eredeti cím: Harvesting the Heart
|
Műfaj: dráma
|
