21 / 100 könyv. 21% kész!

kedd, február 28, 2017

Jennifer L. Armentrout: Feledés #2


Az egyik kedvenc sorozatomról van szó, aminek az első három részét többször is olvastam, aminek ha kézbe vettem egy-egy részét, mindig kedvet kaptam az újraolvasáshoz. Szeretem a szereplőket, a történet egyediségét, a párbeszédeket, a hangulatot...

Ez a rész is tetszett, mert Daemonról van szó, akinek a karakterét olyan régóta szeretem és noha ez a rész is az eredeti történet másolata, csupán más szemszöggel, még így is szórakoztatott, főleg mivel igen rég olvastam az Ónixot, így pár részlet homályos volt.

Armentrout pedig ügyesen rejtett és szőtt bele újabb jeleneteket, amik Katy szemszögéből nem voltak elérhetőek, amik talán nem is voltak a fejében, mikor az Obszidiánt és az Ónixot megírta, de amint Daemon szemszögéhez ért, rögtön jöttek az improvizációk.

Kellemes pillanatokat okozott, de nem imádtam annyira, mint az eddigieket. Eddig mindig kedvet kaptam az egész sorozat elolvasására, amint egy részét kézbe vettem, de most valamiért ez az érzés nem volt meg, ami nem biztos, hogy az adott kötet hibája, én mégis kezdem félteni a Luxen sorozatot. Nem azért, mert gyengül a történet. Nincs is mi gyengüljön rajta, hisz csupán egy másik szemszöget kapunk, amit mind szeretünk.

A hangsúly inkább azon van, hogy ne jusson a Luxen is Cassandra Clare árnyvadászos sorozatainak sorsára. A "lerágott csont" jelenség lehet, hogy sokaknak nem megy az agyára, de nekem igen. Sok rajongó odavan érte, mert "még, még, még", de én egyre inkább kezdem azt érezni, hogy ez nem biztos, hogy jó. Sőt. A rengeteg rész, a rengeteg szemszög, alsorozat és különsorozat, mint az árnyvadászok esetében... Egyszerűen elveszi a történet egyediségét és élményét.

Kihangsúlyozom, hogy élveztem ezt a részt is. Én csupán próbálom szemléltetni, hogy egyes regények, sorozatok akkor szerethetőek igazán és akkor hagynak nagy nyomot, amikor az író/nő meghúzza azt a bizonyos határt, amikor már tudja, hogy így teljes az a világ, amit megalkotott. Én úgy érzem, amint egyre több és több része és külön sorozatrésze jelenik meg egy sikeres könyvsorozatnak, egyre inkább veszít az egyediségéből a történet, a részek és történések összekavarodnak, a jelentőségük elvész a semmibe és csak egy nagy katyvasz lesz az egész.

A másik oldalról viszont megértem a szerzőket, hisz szeretik a megalkotott világukat, a karaktereiket és amint látják, hogy az olvasók is, ez ösztönzi őket arra, hogy egyre szélesebbre bővítsék a határokat. Szerintem az igazán nagy írók képesek meghúzni azt a bizonyos határt, ami a jól összerakott és teljes sorozatot elválasztja a "lerágott csont" jelenségtől. Hihetetlenül nehéz lehet, mert ott a tömegnyomás, ott a bevétel, de egyes történetek megérdemelnek annyit, hogy ne váljanak ponyvává és jelentéktelenné a tömeges gyártásuk miatt. Én ezt érzem.

A Luxen sorozat még nem lépte át azt a bizonyos határt, hisz szeretem. De kezdek belefáradni, hogy egyes sorozatokat lezárnak, majd a siker miatt mégis újabb és újabb részek jelennek meg, véget nem érően. Mert ez nem jó.


Jennifer L. Armentrout: Feledés #2
Értékelésem: Tetszett
Borító: 5/4
Kedvenc szereplő: Daemon
Sorozat: Luxen
2.) Ónix
3.) Opál
#Oblivion #2 – Feledés #2
#Oblivion #3 – Feledés #3
Megjelent: 2016
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Oldalszám: 376
Eredeti cím: Oblivion
Műfaj: fantasy, ifjúsági, romantikus, sci-fi, urban fantasy
Szerinted?

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése