Izolde Johannsen: Észak magányos királya

Egy újabb kihajózás. Egy újabb szívszorító történet A Birodalom tengeri bástyái sorozatból, az utolsó birodalmi bástya...

A történelem pereg a lapokon - szó szerint ez történik a sorozat minden egyes kötetében, és ezúttal egy újabb borzalmasan hidegrázós "kalandot" tarthat a kezében az olvasó.

Én magam sokszor elgondolkodom azon, hogy miért olyan a világunk, amilyen. Miért létezik annyi borzalom a Földön, miért történnek szörnyű dolgok emberekkel, és mindig egy erős válaszhoz térek vissza: mi vagyunk az ok. Az emberek.

És ezzel az emberi pusztítási vággyal általában a történelmi filmekben és regényekben találkozom, és mindig feldühít.

Izolde Johannsen mindig szépen kiegyensúlyozza a történelem borzalmait, egy-egy jószívű emberi sors bemutatásával, aki végigkíséri ezeket a szörnyű eseményeket a háborúban. Ezúttal Viktor Vogel volt az érem pozitív oldala.

Az olvasó egy igen érdekes karaktert ismerhet meg Vogel személyében. Céltudatos, talpraesett, okos, kitartó és bár borzalmak veszik körül, mégis képes a feltétel nélküli szeretetre, amit lenyűgözőnek tartok.

És oly sok oldala van a háborúnak, amik nincsenek kifejtve, amikről az emberek többsége nem feltétlenül tud, mégis rengeteg emberéletet befolyásolt és rengeteg mindenre hatással volt. Ilyen volt a német Viktor Vogel kapcsolata a norvég lánnyal, amelynek példájára megannyi üldözött kismama és elutasított gyermek született a világháború alatt... Sejtelmem sem volt róla. A Birodalom tengeri bástyái mindig egy újszerű, érdekfeszítő perspektívát mutat.

Megvallom, ennek a kötetnek a végén vártam a legkeservesebben a happy endet, és majdnem kétségbeesve estem neki az epilógusnak. És igen, a való világban valóban ritka a boldog befejezés, ez pedig csak még szívszaggatóbbá tette Vogel történetét, ami ismét emlékeztetett engem arra, hogy hősök igenis járnak/jártak köztünk. Csak ritkán, és a tömegbe beolvadva...

Őszintén csak gratulálni tudok mindenkinek, aki munkáját fektette/fekteti ebbe a sorozatba, főleg és elsősorban az írónőnek. Bár tudom, hogy hatalmas kutatómunka és tudás kell egy ilyen kaliberű sorozat megalkotásához, azt is tudom, hogy Izolde Johannsennek ez olyan szinten a vérében van, hogy játszi könnyedséggel elevenítette fel ezeket a tengeri "kalandokat." Örülök, hogy ha csak olvasmányszinten is, de a részese lehetek.

Köszönöm szépen a könyvek élményét, Izolde Johannsen!

Izolde Johannsen: Észak magányos királya

Értékelésem: Tetszett

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Viktor Vogel

Sorozat: A Birodalom tengeri bástyái 1.) A birodalmi kalóz 2.) Gránátok a becsületért 3.) Kalandor a tengeren 4.) A furfangos fivérek 5.) Észak magányos királya

Megjelent: 2019

Kiadó: Underground Kiadó

Oldalszám: 488

Eredeti cím: -

Műfaj: történelmi

Tovább...

Csabai Márk: Határtalanok

Nos, ez egy érdekes élmény volt. Csabai Márk Határtalanok című regénye már jó ideje a polcomon piheg, valamiért sose vettem előre, minden más jött, így csak kallódott és kallódott.

A napokban megelégeltem, és elhatároztam, hogy most akkor elolvasom, lássuk, milyen is egy Csabai Márk agyszülemény.

Így első körben valahol meglep, hogy az Álomgyár a szárnyai alá fogadta a munkásságát, mert közel sem illik bele a többnyire nőknek szánt romantikus/erotikus regények tengerébe; épp ellenkezőleg: egy nagyon is pasis, Tarantino-szerű, Rejtő-stílusú pörgést fog a kezébe az olvasó, ha Csabai Márk művet választ.

Az egyenlet egyszerű. Van egy bizonyos Csatai Csaba, aki mélyen ügyködik Budapest fertőjében, Ivan Antonovics Bobrov egykori maffiózónak dolgozott, míg egy nap ki nem derül, hogy miket ügyködött főnöke háta mögött, ezért Bobrov az embereit küldi Csaba nyomába, akit hamar elkapnak, Csaba nemsokára egy érdekes, groteszk eseménysorozatban találja magát Pacal, Kugli és Pajszer oldalán, és még azt is megtudjuk, honnan kapták a nevüket az ipsék.

Nem tudom, mikor olvastam utoljára ilyen egyedi gondolatmenetet (agymenést). Egyedi, öniróniával fűszerezett, nagyon pasis (sokszor enyhén hímsoviniszta jelleggel), csapongó, de gördülékeny könyvecske ez, amivel kapcsolatban eléggé vegyes érzéseim vannak.

Részben imádtam azt a gördülékeny, nem teketóriázó, Tarantino nyerseséggel megáldott stílust, ami átlengte az egészet. Még a történetvezetésben is felfedeztem itt-ott a rendező stílusát, a főcselekményben megbújó anekdoták, gondolatmenetek, mellékkarakterek háttérben megbújó kis élettörténetei... ha Tarantino könyvet írna, ilyesmi agymenés születne.

Az író többször is kiszól az olvasóhoz, ezzel intenzívebbé téve az élményt. Könnyed irónia, szarkazmus, helyenként erős fekete humor jellemzi, amiket szintén szeretek. Nagyon könnyen olvasható, az ember szeme repül a sorokon, és sokszor magában nevet az író egyedi, szerethető stílusán.

Azt hiszem, a leginkább a cselekményben elszórt kis anekdotákat szerettem a legjobban. Bár sok olvasó számára zavaró lehet, hogy a fő cselekményt nem feltétlenül építő, csak kiegészítő kisebb történetek bújnak meg a történetben, én kifejezetten szeretem ezt a fajta kitekintést, kilengést a fő szálról, ezzel sokkal színesebbé vált az amúgy is érdekes cselekmény.

Muszáj negatívumot is említenem. Mint már említettem, erősen férfi-központú a regény, a női karakterek főleg mellékszerepben, nem feltétlen pozitívan beállítva vannak jelen, mintegy csak kiegészítőkként. Sokszor fintorogtam a hímsoviniszta és felszínes képek miatt, amiket a nőkről olvastam, nem feltétlenül szeretem, amikor egy regényben ennyire tárgyként vannak beállítva a gyengébbik nem tagjai. Ha esetleg - ha már felhoztam Tarantino-t, akinek a művei tudvalevőleg azért szintén "enyhén" férfi-központúak - egy erősebb női karakter Csaba mellett kiegészítette volna a többi oldalon fellelhető férfi humort, akárcsak Tarantino némely filmjében, ahol egy-egy igazán badass női karakter többet ér ezer kemény férfi karakternél.

Még valami nagyon, de nagyon szemet szúrt az író stílusában, amiről képtelen voltam eldönteni, hogy javít vagy ront-e az összképen. Én ennyi metaforát és hasonlatot még egy könyvön belül nem láttam. Konkrétan minden oldalon elhelyezkedik egy (de inkább kettő) nagyobb hasonlat vagy metafora (amik többnyire humorosak). Valóban minden egyes regényben vannak ilyen irodalmi eszközök, szeretem is őket, de ez most nagyon szemet szúrt. Az író nagyon szeret ezekkel az eszközökkel élni, igazi ivós játékot lehetne belőle csinálni a Határtalanok olvasásakor, csakhogy pár fejezet után már nem igazán fognánk fel, mi történik. Hogy a tömérdek metafora és hasonlat magát az olvasót szórakoztatja vagy idegesíti, az pedig már olvasó függő.

A történet egyébként nagyon talpraesett, fordulatos. Napok alatt végigpörgettem, és a végén nem is számítottam arra a fordulatra, rendesen meglepett. Tényleg biztosra tudom mondani, hogy ez a pár napos megpróbáltatásokkal teli kaland, amit főszereplőnk átélt, olyan, mintha egy igazi Tarantino filmről köszönne le, és ezért a mérleg erősen a pozitív élmény felé billen. Tetszett, mert egyedi volt, velős, nyers és gunyoros. Lehet, hogy el fogok még olvasni mást is az írótól, de valószínűleg nem a közeljövőben.

Köszönöm szépen a könyv élményét az Álomgyár Kiadónak!

Csabai Márk: Határtalanok

Értékelésem: Tetszett

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: -

Megjelent: 2017

Kiadó: Álomgyár Kiadó

Oldalszám: 454

Eredeti cím: -

Műfaj: krimi

Tovább...

Sarah J. Maas: Szárnyak és pusztulás udvara

Sarah J. Maas teljesen elvarázsolt és megnyert magának. A Tüskék és rózsák udvara sorozata a szívem egyik csücske lett, minden szereplőjével, izgalmával, fordulatával együtt.

A harmadik kötetig az írónő folyton játszott az érzelmeimmel. Hagyta, hogy beleszeressek Tamlinbe, majd elém lökte Rhysandet, akit kétségekkel fogadtam. Kitépte a szívem, mikor Tamlin karaktere pálfordulást vett. Majd megmelengettet és családot adott, mikor a második kötetben jobban megismerhettem Rhyst és családját.

Majd szépen elintézte, hogy Rhysbe szeressek bele. Ez idő alatt többször is kiszakította a szívemet a helyéről, amikor Feyre és Rhys elszakadtak egymástól, amikor valamelyik imádott karakter a halál szélén állt, amikor olyan fordulatok csaptak arcul, amik teljesen váratlanul értek... Egy igazi érzelmi hullámvasút.

Ha a második kötetben megimádtam a kis csapatot, itt már tényleg közülük valónak éreztem magam. Rhys és Feyre felőlem már egészen nyugodtan meghúzódhattak a regény felében is, ugyanis egyre inkább azt vettem észre, hogy a többiekről akarok megtudni/olvasni/látni minél többet és többet. Nagyon ritka, hogy egy regényben így érdekelnek a "mellékszereplők".

A legjelentősebb páros, akikről minél többet akartam olvasni, mindenki mást akár félretéve Cassian és Nesta voltak. Holott az első két kötetben szinte utáltam és megvetettem Nesta karakterét, a harmadik kötetre teljes mértékben bizonyított számomra. A mindenki mást hibáztató, elkényeztetettnek tűnő lányból egy harcos lett, aki bármit megtette Elainért és Feyre-ért. A Cassiannel való macska-egér játéka, a sokat sejtető pillantások, a kis gesztusaik egymás felé, amiket Feyre szemén keresztül követhettünk nyomon... Nem. Én külön Cassian-Nesta kötetet szeretnék. Nagyon.

Továbbá ott van Azriel. Aki szintén előtérbe került a harmadik kötetben, vele kapcsolatban még több kérdés merülhet fel az olvasóban, róla is el tudnék képzelni egy egész kötetet, főleg mivel enyhén azt érzékeltem, hogy bár odavan Morért, kezd valami kialakulni közte és Elain között (szegény Lucien ide vagy oda).

És hiába ez a sok szerelmi/kerülgetős szál, csöppet sem éreztem egyiket sem erőltetettnek. Maas mesterien fűzi össze a karaktereket mind érzelmileg, mind történetvezetésileg. Mindennek megvan a maga helye.

A Szárnyak és pusztulás udvarában sokkal több fordulat köszönt be, mint az első két kötetben egyszerre. Párszor valóban meglepődtem, szinte felnéztem az olvasásból és hangosan kifakadtam, hogy "Mi???", mire a környezetem nagyon furán nézett rám. Maas zseniálisan keveri a szálakat, a fordulatokat, a cselekményt, az érzelmeket...

Ilyen méltó nagy csatát már nagyon rég olvastam könyvben. A fejemben sorra veszem magamban a nagy fantasykat/disztópiákat, amik mozivászonra kerültek... Harry Potter, Az Éhezők Viadala, Alkonyat... és még sorolhatnám. Maas Tüskék és rózsák udvara sorozata nagyon jól mutatna a mozivásznon.

Szinte lelki szemeim előtt zajlott le az a csata. Minden egyes pillanata élénken égett az elmémben. Félő volt, hogy a körülbelül 2000 oldalas felvezetés egy pici csatába torkollik majd, pedig már az első kötet első sora óta erre a nagy összecsapásra készíti fel Maas az olvasót. Minden intrika, minden cselszövés, minden kisebb harc és csata ennek a nagy háborús összecsapásnak az előszele volt. És most elérkezett. És kicsit sem csalódtam. Sőt, lenyűgözött a tudatosság az írónő részéről.

Azt kell hogy mondjam, egy a szívemnek igazán kedves sorozatra leltem ebben a három kötetben, és ez az imádat csak fokozódik azzal a tudattal, hogy nemsokára folytatódik Feyre és Rhys története, bár valahol azt remélem Nesta és Cassian vagy Elain és Azriel kap magának külön kötetet. Meglátjuk. Maas, imádlak!

Köszönöm szépen a könyv élményét a Könyvmolyképző Kiadónak!

Sarah J. Maas: Szárnyak és pusztulás udvara

Értékelésem: Kedvenc

Borító: 5/5*

Kedvenc szereplő: Rhysand, Cassian, Mor, Amren, Azriel, Feyre, Lucian

Sorozat: Tüskék és rózsák udvara 1.) Tüskék és rózsák udvara 2.) Köd és harag udvara 3.) Szárnyak és pusztulás udvara 4.) Ezüst lángok udvara #Fagy és csillagfény udvara

Megjelent: 2017

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Oldalszám: 800

Eredeti cím: A Court of Wings and Ruin

Műfaj: erotikus, fantasy, romantikus

Tovább...

Sandra Regnier: A sötét jóslat

Istenem, de imádtam az első részt. A legnagyobb stresszek közepette, a legjobbkor vettem a kezeim közé, és teljesen magába bolondított a Sárkányok gyermeke első kötete. Minden egyszerűségével, bájával, karakterével. A borítók meg persze tovább erősítették ezt a szerelmet.

A második kötet valamivel az első mögött kullog, több szempontból is, a szeretetem mégse lankadt. Továbbra is kikapcsol, szórakoztat, elvarázsol.

Míg az első kötet több kérdést is nyitva hagyott, a másodikban csipegetjük a válaszokat. Jobban megismerjük az elfek világát, magát a jóslatot, és hogy hogyan kerül ennek a kellős közepébe Felicity.

Mérhetetlenül sajnáltam, hogy a második kötet ilyen mértékben mellőzte Lee-t. Személy szerint én Richardot már a hátam közepére sem kívántam, alig vártam, hogy búcsút mondjunk neki. Ciaranben sokkal több potenciált láttam, érdekes volt a tanár felállás, enyhén pótolta Lee-t, de csak enyhén.

Felicityt ezerszer fenéken rugdostam volna. Amikor látta, hogy Lee bajban van, és a karaktere kicsit sem mutatott aggódást, még ha azt is hitte, nem igaz az, amit lát. Tisztában volt azzal, hogy Lee eltűnt, mégse aggódott különösebben. Nem teljesen értettem. Mindazonáltal Felicity karakterfejlődése érezhető, sokkal erősebb és érettebb lett az első kötet óta, a humora pedig ugyanaz maradt.

A múltban tett látogatások továbbra is szórakoztatóak, bár tisztán látszik rajtuk a hiteltelenség. A regény nem fektet nagy hangsúlyt a történelmi hitelességre, de nem róttam fel neki, nem egy történelmi, komoly műről van szó, hanem egy szórakoztató ifjúsági irodalomról, aminek tökéletesen megfelel.

Bár néha-néha a fejetem fogtam, eltűnt a titokzatosság varázsa, továbbra is nagyon szeretem a sorozatot. Kikapcsol, megnyugtat, megnevettet. A karakterek nagyon a szívemhez nőttek, Lee-vel az élen. Szomorú vagyok, hogy a harmadik kötettel lezárul a trilógia.

Sandra Regnier: A sötét jóslat

Értékelésem: Kedvenc

Borító: 5/5*

Kedvenc szereplő: Lee, Felicity, Ciaran

Sorozat: Sárkányok gyermeke 1.) Az elfek öröksége 2.) A sötét jóslat 3.) A sárkányok titka

Megjelent: 2014

Kiadó: Maxim Kiadó

Oldalszám: 380

Eredeti cím: Die dunkle Prophezeiung des Pan

Műfaj: fantasy, ifjúsági, romantikus, urban fantasy

Tovább...

Borsa Brown: Gyalázat és hit

Borsa Brown és én. Egyszer fent, egyszer lent kapcsolatom van az írónő műveivel. Értékelem, hogy igyekszik bemutatni egyes kultúrákat, amikkel nem találkoznánk a mindennapokban, általában két világ találkozását mutatja meg nekünk, egy-egy Rómeó és Júlia szerelmen keresztül (durva általánosságban mondva).

Egy-egy regényében látom a mély értékeket, amikor olyan dolgokat boncolgat, mint a nők egyenjogúsága, lelki ereje, a férfi nő iránti szeretete, az egyén jogainak és akaratának kivívása... Vannak olyan művei, amik közben elgondolkodtam, hogy Brown valami remeket alkotott.

Aztán vannak olyan művei, amik inkább csak szemforgatásra és szájhúzásra késztetnek. Ilyenek azok a regények, ahol előtérbe kerül a férfiak hímsoviniszta beállítottsága, a nők alárendeltsége, a felszínes férfi-női kapcsolatok... Nem is tudom.

A Gyalázat sorozattal ismét tettem egy próbát, mert reménykedtem abban, hogy ez a trilógia is annak a regényeinek sorát erősíti, amikben megláttam a csillogó értéket. Hát nem...

Az amish világról már rég olvasni akartam valamit, nagyon távol áll tőlem mindenféle vallásosság, de szerettem volna megtudni, milyen is lehet egy ilyen társadalom részeként élni. Egy elvont, másféle világ, amit sose érthetünk meg igazán, csak ha részesei vagyunk. Ilyen az amishok világa és mindennapjai is. Egy a nagyvilágtól elzárt, összetartó közösség.

Nem tudom megállapítani, hogy a könyv reálisan mutatja-e be az amish kultúrát, hisz magam sem vagyok jártas a témában. Egy felszínes képet valóban kaptunk az amishok mindennapjairól, felfogásáról és életéről, de hogy ez mennyire áll közel a valósághoz, azt nem én fogom megállapítani. Annyit biztosan kijelenthetek, hogy ez a fajta élet és kultúra tőlem távolabb nem is állhatna. Ezért is volt érdekes számomra ilyesmiről olvasni.

A történet eleje oly ígéretes volt. Valóban elhittem, hogy egy újabb Borsa-féle csodát fogok a kezemben. A karakterek nem voltak tökéletesek, de a felállás valahogy megfogott. Dorothy és a családja az amish piacon árulnak, akárcsak a legtöbb amish, a piacnak eszmei értéke van a kis közösségükben. Egy nap azonban egy üzletember érkezik az amishok közé, aki meg akarja vásárolni a piac területét, hogy bevásárlóközpontot építsen oda.

Dorothy, a fiatal amish lány illemtudó, szereti a családját, a legjobb barátnőjét és többnyire boldogan él az amishok "buborékjában." Távolról odavan a közösség rosszfiújáért, Samuelért, ahogy minden lány, ám Gregory, az üzletember érkezése sötét felhőket von a közösség életére, Dorothyban pedig eddig ismeretlen érzéseket kelt.

Dorothy karaktere nagyon átlagos. Sokkal gyerekesebbnek éreztem a 18 éves korához képest. Egy 15-16 éves kislány sokkal reálisabb lett volna a reakcióihoz és gondolataihoz. Nem erős karakter, gyenge és naiv. Nem tudom, hogy ez azért lehet, mert amish karakter, és az írónő ezzel is azt akarta szemléltetni, mennyire burokban élnek az amish fiatalok, vagy egyszerűen ennyire gyenge karakter lett, és csak a dolgok mögé akarok látni valamit. A neve miatt meg folyton a sárga köves út jutott eszembe, meg hogy hol van Totó...

Gregory karaktere még borzalmasabb lett. Merészen ki merem állítani, hogy a leggyengébb Borsa férfi karakter - az általam olvasott regényei közül. Semmilyen. Felszínes. Nincs kiállása. Sablonos. Enyhén hímsoviniszta. A titkárnővel kapcsolatban rögtön megmutatkozott, hogy egy újabb tipikusan Borsa beállítottságú alfahím született, aki ferde képet mutat a férfiakról. Nem minden férfi ilyen. Vagy legalábbis remélem, hogy nem.

Gregory karaktere engem kicsit sem vonzott, unalmasnak tartottam. Mindehhez még párosult a tipikus tragikus múlt, amit minden második oldalon felhozott, hogy nagyon sajnáljam őt, de nem kellett volna folyton-folyvást emlékeztetni az olvasót, hogy ő mennyire szülők nélkül nőtt fel. Az olvasó emlékszik, ha egyszer is olvasta.

Nem is értettem, hogy egy komoly üzletember hogy mehet egy amish közösségbe úgy, hogy semmit sem tud róluk. Egy felelősségteljes felnőtt üzletember nem köt így üzletet. Nevetségesnek találtam. Feltételezem, az írónő ezzel azt akarta szemléltetni, az emberek mennyire nincsenek tisztában az amish jelentésével, de azért ennyire kétlem, hogy sötét lenne egy komoly üzletember. Vércikinek éreztem ezt a fajta felkészületlenséget.

És akkor ott volt a kezdeti csoda. Samuel. A regény első felében azt hittem, én ezt a trilógiát végigolvasom, méghozzá csakis miatta. Az eddigi legérdekesebb, legszerethetőbb Borsa fiúnak könyveltem el magamban. Alig vártam a fejezeteit. Nagyon megszerettem. Megtetszett a Dorothy iránti kezdeti ragaszkodása, a családja és a közösség iránti odaadása, ugyanakkor a lázadó magatartása és az akaratos véleménye a világról és az emberekről is. Ez a kettősség egy tökéletesen összetett karakterré tehette volna.

Aztán a kötet felénél jött egy szakadás. Amikor az édes ragaszkodása átváltott és Borsa a regény felénél úgy döntött, hogy Samuel nagyon pozitív karakteréből csak azért is egy hűtlen, hímsoviniszta, minden nőt akarok típusú férfit csinál. És akkor vége volt. Nagyon mérges voltam. Az általam megimádott karakter abban a pillanatban elvesztette minden tisztelemet és szeretetemet, hogy az írónő behozta a titkárnős szálat. Legszívesebben hozzávágtam volna a könyvet a falhoz.

És mivel már a legeleje óta Samuelnek drukkoltam, de a felénél már rögtön leesett, hogy Borsa úgyis Gregorynak szánja Dorothy karakterét, minden érdeklődésem elmúlt a sorozat irányában. Nem tehetek róla. Az egyik legjobb lehetett volna, ezt belátom. Ha Samuel ragaszkodása kitartott volna. Imádtam volna. Akkor új kedvenc Borsa sorozatom lenne. De így... sajnálom. Nagyon.

Borsa Brown: Gyalázat és hit

Értékelésem: Csalódás

Borító: 5/3

Kedvenc szereplő: Samuel

Sorozat: Gyalázat 1.) Gyalázat és hit 2.) Gyalázat és szenvedély 3.) Gyalázat és szerelem

Megjelent: 2018

Kiadó: Álomgyár Kiadó

Oldalszám: 574

Eredeti cím: -

Műfaj: romantikus

Tovább...

Sarah J. Maas: Köd és harag udvara

Sarah J. Maas Tüskék és rózsák udvara első kötete után hamar ácsingóztam a második kötetért. Egyszerűen magával ragadott a könnyed (bár egyre bonyolódik) fantasy világa, a szereplők szerethetősége (ami csak erősödött a második kötetre), az izgalmak és fordulatok kettőse... Egy tökéletesen összerakott fantasy, minden megvan benne, ami kell ahhoz, hogy elvarázsoljon.

A három borító egymás mellett egyszerűen elvarázsol. Az egyik legszebb fantasy trilógia a polcomon, habár megtalálható rajta jó néhány, de ezekre különösen büszke vagyok.

A történet a második kötetben erőteljes fordulatot vett. Míg az első részben teljesen beleszerettem a Tavasz Udvarába, Tamlinbe és Lucienbe, ez a második részben halványodni kezdett. Kezdtem lassan felfogni, hogy Tamlin csupán egy ráhangolódás volt az igazi főhősünkre, Rhysandre.

Őszintén szólva, sehogy sem értettem a nagy imádatot iránta, számomra az első kötetben Tamlin lopta be magát a szívembe. Azonban Tamlin kezdeti felszínes pozitív képe hamar átcsapott egy negatív, hímsoviniszta, birtokló, instabil karakterré, aki mellett Feyre egyre halványodni kezdett. Ebből Rhysand és a közös alkujuk biztosított szabadulást.

Feyre karakterfejlődése nagyon érezhető. A gyengécske emberke, aki a fal túloldaláról a tündérek világába kényszerül egy főúr mellé. Feyre immár maga is halhatatlan, felszabadító, átoktörő (enyhén Daenerys stílust vett fel), és korántsem biztos a jelenlegi boldogságában.

Miután Rhysand úgymond kimenti Feyre-t a csapdájából, egy teljesen újfajta hangulatot kap a trilógia. Új, imádnivaló szereplőgárda sorakozott fel, akikben Feyre új családra lelt. Meg persze maga az olvasó is, mert lehetetlen volt nem megimádni őket, mindegyikről oldalakat tudnék írni, igazán összetett, szerethető karaktereket alkotott meg Sarah J. Maas, amint megálmodta az Éjszaka Udvarát.

Rhysand karaktere hamar elvarázsolja az olvasót, akkor is, ha az első kötetben inkább a Tamlin tábort erősítette - akárcsak én. Éles ellentétben áll Tamlin uralkodó döntéseivel, amikkel elnyomta Feyre-t, Rhys sokkal inkább a szabad akarat híve. Míg Tamlin elnyomta Feyre-t, addig Rhys hagyja, hogy kivirágozzon és érvényesüljön. És az édes évődést még meg sem említettem. Feyre és Rhys kettőse az egyik legszerethetőbb páros, amit eddig fantasyben olvastam.

Rhys családja szintén hamar belopta magát a szívembe. Mind érdekes, színes, összetett karakterek, akikről egyre többet és többet tudunk meg, annál közelebb érezzük hozzájuk magunkat.

Mor erős női jelleme és csipkelődő stílusa megfűszerezi a párbeszédeket, és amint kiderül fájdalmas múltja, az empátia csak tovább erősíti az olvasó rokonszenvét az irányában. Cassian, az illír harcos és Azriel, az Árnyénekes szintén érdekes múlttal rendelkeznek, ami nagy hatással van a jelenükre, míg Cassian a mindig mosolygós, viccelődő személyiségével a csapat legkedélyesebb tagjának számít, addig Azriel a csöndes, komoly magatartásával a felelősségteljesség mintaszobraként van jelen, akinek egy-egy pillantása többet mondhat ezer szónál. Hamar észrevehető, hogy hármuk között feszül valamilyen háromszög-szerűség, de ez csak lassan körvonalazódik a cselekményben. Az egyik legérdekesebb karakter Amren, aki bár a legkisebb, mégis a legtöbb erőt birtokolja, és a legrettegettebb mind közül.

A kötetben szép lassan válik ez a kis társaság Feyre igazi családjává, ahogy lassan a fenntartások leküzdése után megismeri, majd megszereti őket. Imádtam a szép felvezetést. Egyszer sem éreztem azt, hogy felesleges fejezeteket olvasok, minden kapcsolat szépen ki lett dolgozva, nem egyik pillanatról a másikra való pálfordulás történt, ez pedig hitelessé tette az egészet. Bár megvallom, Lucian igenis hiányzott, Tamlin iránti ellenszenv ide vagy oda, Lucian továbbra is a kedvenceim közé tartozik valami miatt, bár nehéz lenne megmagyaráznom, miért.

Érdekes mód, ezúttal Feyre nővérei, Nesta és Elain, is több szerepet kaptak a lapokon. Ezzel kapcsolatban érdekesnek találtam, hogy az írónő el-elhintette egy sejtetését annak, hogy Nesta és Cassian között egyfajta macska-egér játék kezdődik meg. Még érdekesebb a tény, hogy Maas valamiért minden szereplőjét ki szeretné párosítani, ami még nem is zavarna annyira. Viszont amint Feyre és Rhys szerelme kialakult, nagyon szívesen belelestem volna a többiek fejébe is. Egész köteteket tudnék elképzelni Cassian-Nesta, Mor-Azriel fejezetekkel... Annyi lehetőség lenne bennük.

Míg az első kötetben esetében azt írtam, hiányzik az intrika, a csalás, az összeesküvések, ezúttal nagyon is jelen voltak, a készülő háború előszele megcsapja a karaktereket, erős politikai és hadrendészeti okoskodások fűzik át a cselekményt, amik felkészítik a történéseket a harmadik kötetben eljövő nagy háborúra.

Azt kell hogy mondjam, ez a trilógia nagyon magas helyen van a kedvenc fantasyjaim tengerében, nagyon erős mind karakterek, mind cselekmény téren. Nem kétséges, hogy a harmadik kötetet rögtön elővettem a második után, és nem tudom, mihez kezdek, amint azzal is végzek.  No, de sebaj! Sarah J. Maas más történetei még várnak, ha Feyre és Rhys története le is zárul...

Köszönöm szépen a könyv élményét a Könyvmolyképző Kiadónak!

Sarah J. Maas: Köd és harag udvara

Értékelésem: Kedvenc

Borító: 5/5*

Kedvenc szereplő: Rhysand, Cassian, Mor, Amren, Feyre, Azriel, Lucian

Sorozat: Tüskék és rózsák udvara 1.) Tüskék és rózsák udvara 2.) Köd és harag udvara 3.) Szárnyak és pusztulás udvara 4.) Ezüst lángok udvara #Fagy és csillagfény udvara

Megjelent: 2016

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Oldalszám: 752

Eredeti cím: A Court of Mist and Fury

Műfaj: erotikus, fantasy, romantikus

Tovább...