Nos, azt kell hogy mondjam talán ez volt ebben az évben a legnagyobb kellemes meglepetésem. Először hihetetlenül sokat vártam tőle. A borító teljesen megbabonázott, egyszerűen gyönyörű, a gyönyörűk között is a leggyönyörűségesebb. Már akkor felfigyeltem erre a borítóra, mikor még nem jelent meg magyarul. Rögtön utánakaptam a könyvesboltban és sokáig állt a polcomon azzal a szándékkal, hogy nyáron leülök, nyugalomban és végigolvasom. Nagyon sokat vártam tőle.
Aztán elkezdtem olvasni és rögtön visszahőköltem. A történet valahogy annyira... nem is tudom. Szürreálisan kezdődött. Először is: disztópia. Ami önmagában nem lenne baj, mert mostanában megveszek ezért a műfajért. Azonban A Párválasztó olyasfajta disztópia, ami valami módon kicsit koppintva van a Az Éhezők Viadalára, csak itt viadal helyett egy A Nagy Ő szórakoztatja a népet. Annyi ellentmondás ütközik, mert noha a jövőben vagyunk, mégis mindenki 18. századbeli ruhákban sétafikál, semmi modern technikai cucc nem tűnik fel, ami evidens lenne egy jövőben játszódó történetben, még Az Éhezők Viadalában is van. Nem is tudom, annyira furcsán van kivitelezve az egész. Szóval rögtön lejjebb emeltem a mércét, amint rájöttem, hogy ne várjak tőle túl sokat.
Aztán mégis kitartóan olvastam, noha úgy éreztem, mintha az írónőben félrekattant volna valami, amikor létrehozta ezt a könyvet, ami szigorúan véve: A Nagy Ő, disztópikus csomagolásban, 18. századi vonásokkal tarkítva. Különös katyvasz. Feminista énem persze homlok ráncolva vette tudomásul, hogy "oké, akkor most itt pár báli ruhában sertepertélő csajszi küzd egy herceg kegyeiért", ajj már... Szürreális és idegesítő.
Tehát ellentmondásokkal küzdve vetettem bele magam, mert úgy éreztem megéri elolvasni, ha már ennyien magasztalják, akkor lehet benne mégis valami, ami jó. Hát, volt is. Mert mindazok ellenére, amiket fentebb említettem kezdtem az egész történetet megkedvelni. Amikor túlléptem azokon a döcögős, kiforratlan dolgokon, amik idegesítettek, akkor igenis kezdtem valamiért megszeretni úgy az egészt. Az írónő tud írni, igen, bár sok helyen kiforratlan az egész, a háttértörténet, az állam szerkezete, a nép felépítése, a külső ellenség - ezek mind-mind kidolgozatlanok és tele vagyok kérdésekkel velük kapcsolatban, amikre egyáltalán nem kapok választ. Mindezek ellenére kellemesen és könnyeden ír ez a Cass, élvezhetőek a sorai és a párbeszédei. Az írásmód tehát szórakoztató és élvezhető, noha a történet nagyon kezdetleges.
A szereplőkkel kapcsolatban annyit, hogy a főszereplőnő számomra egyáltalán nem ér fel annyira, hogy azt állíthassam: rokonszenvezek vele. Úgy elvan, de nem fűzök hozzá sok reményt, hogy meg fogom kedvelni, noha annyira nem is idegesít, mint másokat. Ami idegesít vele kapcsolatban az csak a neve. America. Könyörgöm, engem annyira tud idegesíteni ez a név, nem tudom miért. Gáz, habár az országot imádom, de mint név, nekem nagyon nem jön be. Ott van még a kezdeti szerelem: Aspen. Akinek a neve valamiért mindig az Alpokra emlékeztetett és ez kicsit idegesített, iszonyatosan nem vonzó ez a név. Meg úgy maga a karakter sem lett a szívem csücske, úgy, mint másoknak, nekem Aspen egyáltalán nem befutó, szerintem ő felszínes és semmi mélyenszántó gondolatot nem olvastam tőle, ami meghatott volna.
Vele ellentétben Maxon. Igen, ő egy külön bekezdést érdemel. :D Maxon ennek az egész könyvnek a lényegi lelke, aki miatt érdemes végigolvasni a történetet. Én nem azért szurkolok, hogy jaj, America legyen az, akit választ majd, hanem azért szorítok, hogy drága Maxon-om megtalálja majd a párját. Én minden könyvben eddig a "rosszfiút" szúrtam ki, aki a szívem csücske lett. Ez most felborult, mert Maxon rögtön elvarázsolt engem az első "kedvesem"-nél, ahogy szólítja a lányokat. :D Szerintem én csakis miatta olvasom ezt a sorozatot... Ennyit az áradozásról, szerintem értitek.
Az elején egy erős hármast akartam adni a könyvnek, de a végére annyira nagyon megszerettem Maxon-t és a könnyed stílust, hogy kész vagyok egy gyenge ötöst adni ennek az első résznek, mert rögtön nyúltam volna a másodikhoz, amint befejeztem. Jó ez a sorozat, noha kiforratlan és kezdetleges. Nem egy izgalmas disztópiát kell várnia annak, aki olvassa, mert ez nem lesz olyan (jó), mint Az Éhezők Viadala, nem is olyan stílusú. Ez inkább a romantikus-lelű lánykáknak fog bejönni, ez egy lágy, könnyed disztópia, nem szabad tőle olyan sokat várni és ha átlépsz a kezdeti szürreális motívumokon, akkor garantálom, hogy tetszeni fog! :)
Aztán mégis kitartóan olvastam, noha úgy éreztem, mintha az írónőben félrekattant volna valami, amikor létrehozta ezt a könyvet, ami szigorúan véve: A Nagy Ő, disztópikus csomagolásban, 18. századi vonásokkal tarkítva. Különös katyvasz. Feminista énem persze homlok ráncolva vette tudomásul, hogy "oké, akkor most itt pár báli ruhában sertepertélő csajszi küzd egy herceg kegyeiért", ajj már... Szürreális és idegesítő.
Tehát ellentmondásokkal küzdve vetettem bele magam, mert úgy éreztem megéri elolvasni, ha már ennyien magasztalják, akkor lehet benne mégis valami, ami jó. Hát, volt is. Mert mindazok ellenére, amiket fentebb említettem kezdtem az egész történetet megkedvelni. Amikor túlléptem azokon a döcögős, kiforratlan dolgokon, amik idegesítettek, akkor igenis kezdtem valamiért megszeretni úgy az egészt. Az írónő tud írni, igen, bár sok helyen kiforratlan az egész, a háttértörténet, az állam szerkezete, a nép felépítése, a külső ellenség - ezek mind-mind kidolgozatlanok és tele vagyok kérdésekkel velük kapcsolatban, amikre egyáltalán nem kapok választ. Mindezek ellenére kellemesen és könnyeden ír ez a Cass, élvezhetőek a sorai és a párbeszédei. Az írásmód tehát szórakoztató és élvezhető, noha a történet nagyon kezdetleges.
A szereplőkkel kapcsolatban annyit, hogy a főszereplőnő számomra egyáltalán nem ér fel annyira, hogy azt állíthassam: rokonszenvezek vele. Úgy elvan, de nem fűzök hozzá sok reményt, hogy meg fogom kedvelni, noha annyira nem is idegesít, mint másokat. Ami idegesít vele kapcsolatban az csak a neve. America. Könyörgöm, engem annyira tud idegesíteni ez a név, nem tudom miért. Gáz, habár az országot imádom, de mint név, nekem nagyon nem jön be. Ott van még a kezdeti szerelem: Aspen. Akinek a neve valamiért mindig az Alpokra emlékeztetett és ez kicsit idegesített, iszonyatosan nem vonzó ez a név. Meg úgy maga a karakter sem lett a szívem csücske, úgy, mint másoknak, nekem Aspen egyáltalán nem befutó, szerintem ő felszínes és semmi mélyenszántó gondolatot nem olvastam tőle, ami meghatott volna.
Vele ellentétben Maxon. Igen, ő egy külön bekezdést érdemel. :D Maxon ennek az egész könyvnek a lényegi lelke, aki miatt érdemes végigolvasni a történetet. Én nem azért szurkolok, hogy jaj, America legyen az, akit választ majd, hanem azért szorítok, hogy drága Maxon-om megtalálja majd a párját. Én minden könyvben eddig a "rosszfiút" szúrtam ki, aki a szívem csücske lett. Ez most felborult, mert Maxon rögtön elvarázsolt engem az első "kedvesem"-nél, ahogy szólítja a lányokat. :D Szerintem én csakis miatta olvasom ezt a sorozatot... Ennyit az áradozásról, szerintem értitek.
Az elején egy erős hármast akartam adni a könyvnek, de a végére annyira nagyon megszerettem Maxon-t és a könnyed stílust, hogy kész vagyok egy gyenge ötöst adni ennek az első résznek, mert rögtön nyúltam volna a másodikhoz, amint befejeztem. Jó ez a sorozat, noha kiforratlan és kezdetleges. Nem egy izgalmas disztópiát kell várnia annak, aki olvassa, mert ez nem lesz olyan (jó), mint Az Éhezők Viadala, nem is olyan stílusú. Ez inkább a romantikus-lelű lánykáknak fog bejönni, ez egy lágy, könnyed disztópia, nem szabad tőle olyan sokat várni és ha átlépsz a kezdeti szürreális motívumokon, akkor garantálom, hogy tetszeni fog! :)
Kiera Cass: A Párválasztó
|
Értékelésem: Kedvenc
|
Borító: 5/5*
|
Kedvenc szereplő: Maxon
|
Sorozat: A
Párválasztó
1.)
A Párválasztó
2.)
Az Elit
3.)
Az Igazi
|
Megjelent: 2012
|
Kiadó: GABO
|
Oldalszám: 360
|
Eredeti cím: The Selection
|
Műfaj: disztópia,
ifjúsági, romantikus
|
0 comments:
Megjegyzés küldése