Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara

Nagyon, de nagyon régóta a lelki szemeim előtt lebeg már Sarah J. Maas munkássága, annyi oldalról hallottam róla, annyian mondták, mennyire zseniális, hogy végül muszáj volt az egyik sorozatába fejest ugranom, ez pedig a Tüskék és rózsák udvara lett.

A csodálatos tervezésű borító, ami már önmagában megnyerte a szívemet magának, egy egyedi és nagyon érdekes fantasyt rejt, lessük meg, mennyire!

Úgy tűnik, mostanában valóban magába bolondított a fantasyk világa, és bár rájöttem, hogy a high fantasyk nem feltétlenül nekem valók, a szórakoztató/ifjúsági fantasyk annál inkább lekötnek. Ezen belül mostanában valamiért folyton tündérközpontú regények kerülnek az utamba.

A Tüskék és rózsák udvara viszont valahol a high fantasyk és az ifjúsági fantasyk között helyezkedik el, se nem végtelenül összetett és alig követhető, se nem mesebeli szórakoztató irodalom, így megtalálta a legtökéletesebb egyensúlyt a fantasy-skálámon.

Első ránézésre a történet nagyon emlékeztetett a Trónok harcára, ha abban a tündéreké lenne a főszerep. A térkép kinézete, a nagy fal és a mögötte meghúzódó emberek természetfeletti ellensége... Nem lepődnék meg, ha Maas enyhe ihletet szerzett volna George R. R. Martin művéből. És bár alapokban vannak hasonlóságok, a leírtakon kívül más nemigen egyezik meg a két sorozat között. A Tüskék és rózsák udvarát sokkal kevésbé szövi át a politika és intrika, sokkal inkább a szerelem, a varázslatok, az átkok és a kalandok töltik be a főszerepet, ettől sokkalta izgalmasabb, sokkal inkább lekötötte a figyelmemet és sokkal könnyebben magába bolondított. Mert a politika és intrika sose volt a kenyerem.

Az emberek és a tündérek világát a nagy fal választja el egymástól, a két faj esküdt ellenségei egymásnak, a múlt borzalmainak árnyékában a mai napig is gyűlölik egymást, amit egy szerződés tart kordában valamelyest. Feyre két nővérével és apjával él együtt egy kis kunyhóban, mióta elvesztették a vagyonukat, Feyre kénytelen volt megtanulni a vadászat minden csínyját-bínyját, hogy életben tarthassa családját, jövőképe szegényes, az életben maradás a cél.

Egy nap egy hatalmas farkast vesz észre az erdőben, rögtön tudja, hogy tündér. A düh hamar dönt az elméjében, kivégzi a farkast, amivel egy olyan dominósort indít el, ami végül a fal túloldalára juttatja, ahová az elesett tündér barátja hurcolja, hogy így dolgozza le a szerződés megszegését. Tamlin és Lucien, a két tündér körül azonban rengeteg titok és rejtély lappang, amiket Feyre mindenáron meg akar fejteni. Miközben szüntelen igyekszik meggyőzni magát afelől, hogy a családja rendben van, akaratlanul is a közepébe kerül egy tündér udvartartásnak, ahol a kezdeti gyülöletet enyhe barátság majd ragaszkodás kezdi felváltani, ahogy minél inkább megismeri "fogvatartóit". De vajon mi áll mindennek a hátterében? Miért tartják ott? És ki az az Amaratha, akinek a nevét kimondani is alig merik... Na és ki az a sötét tündér, Rhysand, és mik a motivációi Amaratha oldalán?

Az alaptörténet rögtön megnyert magának. A fal, a szerződés, a tündérek és az emberek gyűlölete egymás iránt, aminek megvan a maga történelme - bár egyelőre közel sem olyan összetett, mint a high fantasyk esetében, de ezt még felszabadítónak is éreztem. A tündérek jellegének kiismerése beletelt egy kis időmbe. Az udvarok, a főurak, az átváltozási képességük, az átok... mind-mind egy hatalmas világnak a részesei, amik egy nagyon jól kigondolt történetben foglalnak helyet.

A történet mindenféle érdekességgel és fordulattal teli, a kezdeti egyszerű cselekmény egyre bonyolultabbá, sűrűbbé és szövevényesebbé válik, ahogy halad előre a történet, mindezt pedig a szereplők élénksége és szerethetősége fűszerezi meg.

Feyre a tipikus végtelenül erős, ámde törékeny emberi főhősnőt testesíti meg, akinek az olvasó végig drukkolni kényszerül. Bár voltak kicsit megkérdőjelezhető megmozdulásai, összességében egy büszke, lelkileg erős, kitartó karakternek ismerhettem meg.

Tamlin és Lucien körül amennyi rejtély feszül kezdetben, szép fokozatosan ismerteti meg őket velünk az írónő, így lassan létrehozva a kötődést. Kettejük közül valamiért Lucient kedveltem meg a leginkább, főleg Feyre és Lucien cívódásain mosolyogtam sokat. Tamlin személyében a titokzatos főhőst találjuk meg, ami hamar megváltozhat egy bizonyos Rhysand előtérbe kerülésével, de mivel róla az első kötetben még nagyon kevés dolog derült ki, az olvasó joggal Tamlinnek szurkol.

Az élénk és összetett pozitív karakterek bár hamar sikeresen belopják magukat az ember szívébe, egy ilyesfajta regény esetében végtelenül fontos lenne az összetett "rosszfiú" karaktere, akinek belső motivációi és okai vannak, akinek érzelmei közt megtalálható egy bizonyos gyengepont, és mind pozitív, illetve negatív tulajdonságok jellemzik, a mérleg mégis a negatív felé billen. Akit nem szeretünk, de nem is utáljuk tiszta szívünkből. A nagy villain. Hát Amaratha pont nem ilyen. Az abszolúte negatív karaktert testesíti meg, aki már annyira negatív karakter, hogy érezhetően irracionális a személyisége, akár egy mesében. Mindenkiben van egy kicsi jó, ha a legkisebb mértékben is. Talán ráhúzható a pszichopata jelleg, ami érzéketlenséget adna neki, de mivel imádja a kegyetlenkedést, a beteges játékokat, a gyilkolást, aligha húzható rá ez a magyarázat. Mindehhez hozzáadható a nagyon idegesítő gyermeki hangsúlya, felszínes beszéde és cselekvései. Szimpla utálatot lehet érezni iránta, semmi mást. Nagyon reménykedem benne, hogy a későbbiekben felsejlik egy kevésbé mesébe illő nagy főgonosz, akinek már összetettebb a karaktere, az tökéletessé tenné a trilógiának az élményét.

A történetben tehát még érezhetően rengeteg minden megbújik, első kötet lévén viszont rengeteg mindent kaphattunk. Nem is értem, hogy beszélhetünk csak trilógiáról, sokkal több kötet is beleférne ebbe a történetbe. Alig várom, hogy belevethessem magam a második kötetbe, hogy ismét magába szippanthasson az egyedi atmoszférája. A karakterek tipikusan sokáig élnek a fejemeben egy-egy kötet kiolvasása után is, szinte leköszönnek a lapokról, hogy folytassam már az olvasást. Hallgatni fogok rájuk.

Köszönöm szépen a könyv élményét a Könyvmolyképző Kiadónak!

Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara

Értékelésem: Kedvenc

Borító: 5/5*

Kedvenc szereplő: Feyre, Tamlin, Rhysand, Lucien

Sorozat: Tüskék és rózsák udvara 1.) Tüskék és rózsák udvara 2.) Köd és harag udvara 3.) Szárnyak és pusztulás udvara 4.) Ezüst lángok udvara #Fagy és csillagfény udvara

Megjelent: 2015

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Oldalszám: 512

Eredeti cím: A Court of Thorns and Roses

Műfaj: erotikus, fantasy, romantikus

Tovább...

George R. R. Martin, Elio M. García Jr, Linda Antonsson: A tűz és jég világa

Nos, ez a képes album, krónikáskönyv, hatalmas gyönyörűség már önmagában megér minden csillagot, pontot, maximum pontos értékelést és kedvenci titulust. Azt hiszem, nem túlzok, ha kijelentem, hogy ez a legszebb könyv, amit valaha a kezemben fogtam. Period.

Már többször is elkezdtem olvasni, de valamiért sose vett rá a lélek, hogy igazán végigolvassam, ki tudja miért. Azonban, mi lett volna a legmegfelelőbb alkalom a végigolvasására, mint a Trónok harca sorozat legutolsó évadjának megjelenése?

Szóval újra elővettem, sokadjára, és eldöntöttem, hogy ezúttal valóban és igazán végigolvasom minden kis történetét, végigtanulmányozom minden kis képét és térképét... mert egyszer muszáj.

Az illusztrációkkal nem tudtam betelni. Egyszerűen percekig nézegettem őket, annyira elvarázsoltak. Hihetetlenül részletesek és művésziek lettek, szinte minden egyes kis történethez tartozott legalább egy kép, ami segített a vizualitásban - ha a sorozat eddig nem számított elégnek.

Ha eddig nem voltam eléggé lenyűgözve mindattól, amit George R. R. Martin létrehozott, hát akkor most teljesen lesokkolódtam. Képtelen vagyok elképzelni, hogy képes valaki ilyen részletes világot alkotni. Egészen az őskortól, vérvonalaktól kezdve végig tud vezetni minket minden kis lényének születésén kihalásán át, a politika, az uralkodások, az intrikák hálozatáig, ami ma átszövi az egész Hét Királyságot... Uram Isten...

A történet magától az őskortól indul, már ha így nevezi Martin, végigvezet minket az erdő gyermekeitől, az elsőktől és óriásoktól kezdve az uralkodók trónra lépéséig. Utána a Targaryen fát és uralkodókat veszi alapos leírás alá. Ami érthető, ezt a részt végtelenül érdekesnek találtam. Minden egyes Robert Baratheon előtti Targaryen uralkodóról megtudhattam többet-kevesebbet, és hihetetlen, mennyire eltérőek voltak, mennyi érdekes kis történet fűződik mindegyikükhöz. Kicsit úgy éreztem, egy igazi uralkodócsaládfáról olvasok, ennyire élethűen adta elő a könyv az egészet, ha sárkányokat nem említ, egy középkori tanulmány lehetne. Ezután Westerost és az azt körülvelő helyeket mutatta be részletesebben. Minden kis helynek megvan a történelme, minden városnak a maga eredete, ez is lenyűgözött.

Természetesen voltak részek, amik nem kötöttek le annyira, mint mások. Nyilvánvalóan alig vártam, hogy olyanokról olvassak, akik főszereplői a mai Trónok harca sorozatnak, akiket már ismerhetünk az eredeti A tűz és jég dala könyvsorozatból. Ezért is volt számomra a legérdekesebb rész az, amelyben Aegon Targaryen és Tywin Lannister barátságáról és annak megromlásáról olvashattam. Amikor feltűnt Raegar Targaryan és Lyanna Stark a sorok között, vagy éppen Eddard Stark, esetleg ahogy Varys Aegon mellé került és szolgálni kezdte... Ez mind-mind kincsrészletek voltak, amikre alig vártam, és amik persze a leginkább lekötöttek.

Hatalmas becsben tartom ezt a könyvet, a gyűjteményem valószínűleg legszebb darabja, és tartalomban sem utolsó. Minden egyes Trónok harca rajongónak érdemes a kezébe vennie, már maga a könyv borítója és képei is elvarázsolnak minket, hát még az a rengeteg érdekesség, amit rejteget... Egy majdhogynem több kilós csoda, amit bár olvasni nem könnyű, de hatalmas élvezet.

George R. R. Martin, Elio M. García Jr, Linda Antonsson: A tűz és jég világa: A Trónok harca és Westeros ismeretlen históriája

Értékelésem: Kedvenc

Borító: 5/5*

Kedvenc szereplő: -

Megjelent: 2014

Kiadó: I.P.C. Kiadó

Oldalszám: 326

Eredeti cím: The World of Ice and Fire

Műfaj: album, fantasy

Tovább...

Sandra Regnier: Az elfek öröksége

Már több éve csücsül a polcomon. Több éve! Ez a csoda. Nem hiszem el, hogy csak most találtam rá, és most is csak azért, mert nézegettem, mikre csapjak le a Könyvfesztiválon a Maxim standjánál. Hát egyértelmű volt számomra, hogy a Sárkányok gyermeke második és harmadik kötete lesz a két kiszemelt a háromból...

Azt hiszem, az első kötetet is a Könyvfesztiválon szereztem be, ennek oka egyszerű, csak rá kell nézni a borítóra, és mindent megért az ember. Az egyik leggyönyörűbb könyv, amit valaha a kezemben fogtam, pedig sok megfordult már a kezeim között.

Nem tudom, hogy miért, vagy hogyan, de ez engem most teljesen elvarászolt. Nem is emlékszem utoljára mikor szippantott be egy könyv ilyen mértékben. Nem akartam letenni, észre se vettem és éjszakáig olvastam, mindent félretéve, mikor le kellett tennem, szinte úgy éreztem, kitéptek a kezemből egy értékes és csodálatos dolgot. Tovább akartam olvasni. Rögtön. De a felülmúlhatatlan türelmemnek és megtartóztatásomnak hála sikerült kivárni a Könyvfesztivált.

Azért sem értem ezt a fokú imádatot, mert nem egy világot megrengető történetet takar Az elfek öröksége. Tényleg nem. Nagyon érződik rajta, hogy német regény. Ennélfogva egyszerű, még a megfogalmazás is tükrözi, hogy németes, nem tudom megmagyarázni hogyan, csak érzem a 12 évnyi német nyelvtanulást követően. Nem egy végtelenül választékosan megírt műről van szó, sokkal inkább egy szórakoztató kis fantasyt takar a csodás borító. Valószínűleg pont egy ilyesfajta lazításra volt szükségem az egyetem harmadik és egyben utolsó évének végén.

Felicity egy nagyon átlagos, gunyoros stílussal megáldott nőszemély, aki barátaival a gimnázium lúzerként jelölt csoportjába tartoznak. Egy nap új fiú érkezik a gimnáziumba, aki valamiért nagy érdeklődést mutat a kissé telt, népszerűtlen City irányában. De vajon miért? És miért olyan furcsa Lee, mintha más világból jött volna? Nemsokára fény derül a titokra, Felicity pedig egy nagyon furcsa eseménysorozatba kerül, amely teli van tündérekkel, időutazással és még ki tudja mivel.

Annyira tetszett Felicity stílusa, a csípős modora, és a tény, hogy ezúttal nem egy tökéletes szoborszépség a főszereplőnőnk, olyan Britget Jones stílus ütötte fel a fejét. Lee karaktere elég titokzatos, mégis kedves és érdekes, főleg a háttérben megbújó igazság. Úgy tűnik, mostanában nagyon rá vagyok cuppanva a tündéres fantasy regényekre, nem tudom, miért, de folyton ilyeneket sodor elém az élet, méghozzá jókat.

Az időutazás csak egy plusz, amivel megnyert magának, minden olyan művet imádok, amiben jelen van, és mindig kutatom az időutazás paradoxon különböző feldolgozásait, hogy vajon melyik műben hogyan van jelen. Itt nyilvánvalóan a "megváltoztatjuk a múltat" szinten, nem a "minden kőbe van vésve" szinten.

Persze közel se volt tökéletes a történet. Azért Felicity csábereje egy idő után már túlzásba lett véve: a részeges osztálytárs, Richard, Lee, Lee unokatestvére. Sok lesz ez, gondoltam, de aztán még erre is kaptunk részleges magyarázatot. De ellenben annyi mindenre nem kaptunk!

Tipikusan előkerült az elfogult énem, mindegy volt, hogy nem tökéletes a mű, sőt sok apró hibát találni benne, az érzés, hogy minden egyes kis Lee-Felicity részt imádtam olvasni, vigyorogtam a jeleneteken, vonzott és vonzott... Ez pont elég volt ahhoz, hogy bekebelezzen minden egyszerűségével és hibájával együtt.

A trilógia úgy érzem, még sok mindent magában rejt. Az első részben sok kérdés maradt, alig várom, hogy folytathassam, míg ki nem végzem a trilógiát, amikor is végtelenül szomorú leszek, hogy csupán három rész van... Az egyik kedvenc trilógiám lett. Ilyen egyszerűen.

Sandra Regnier: Az elfek öröksége

Értékelésem: Katarzis

Borító: 5/5*

Kedvenc szereplő: Lee, Felicity

Sorozat: Sárkányok gyermeke 1.) Az elfek öröksége 2.) A sötét jóslat 3.) A sárkányok titka

Megjelent: 2013

Kiadó: Maxim Kiadó

Oldalszám: 368

Eredeti cím: Das geheime Vermächtnis des Pan

Műfaj: fantasy, ifjúsági, romantikus, urban fantasy

Tovább...

Baráth Viktória: Egy év Rómában

Baráth Viktória egy regényéhez volt csupán eddig szerencsém, ami közel sem nyerte el a tetszésemet. De mindig szívesen adok újabb lehetőséget íróknak/írónőknek, mert előfordulhat, hogy csak egy-egy regényük nem nekem íródott, így volt ez A főnökkel is.

Az Egy év Rómában esetében először a borító ragadott meg, ami valóban gyönyörű. A második a történet fő színtere: Róma, ahová még sosem volt szerencsém eljutni, egy könyvön keresztül azonban mindig szívesen meglátogatok messzi tájakat. A harmadik ok a regény nagyon pozitív százalékaránya a molyon. Bevallom, kíváncsivá tett, nagyon. Úgyhogy fejest ugrottam. És Istenem, de jól is tettem...

A történet elején azon az állásponton voltam, hogy ez is egy csalódás lesz. A főszereplőnőnk, Leila, karaktere egy végtelenül ellenszenves benyomással kezdett. A történet eleje egy lecsúszó, önmagára aligha tevő, felszínes nőt mutatott be, akivel nem igazán tudtam együttérezni, holott már az elején éreztem, hogy valamilyen tragédia bújik meg a háttérben, mivel ez csak a regény felénél derült ki, addig képtelen voltam empátiát érezni Leila irányában. Egyik pasitól a másikig ment, felszínes egyéjszakás kalandok, mert büntetni akarja magát valamiért, de mindezek felett a leginkább az írás iránti hozzáállása miatt haragudtam nagyon a karakterre. Rögtön a szememet forgattam, mikor megtudtam, hogy még a főszerkesztővel is kavart, tipikus. És habár egy hatalmas szívességet akar tenni neki egy római úttal és egy regényírási lehetőséggel, Leila csak a száját húzza és hisztizik egy sort, mint egy gyerek. Mérhetetlenül idegesített.

A legtöbb írói álmokkal rendelkező egyén ölni tudna egy olyan lehetőségért, amit az ölébe dobtak, de Leila hozzáállása a továbbiakban sem javult. Mindenki felé undorral és ellenszenvvel fordult, aki csak segíteni akart neki, miközben úgy akarta, hogy minden az ölébe hulljon, hogy közben nem tesz érte semmit.

A római út alapötlete nagyon tetszett. Leila feladata ugyanis abban állt, hogy elutazik egy évre, tapasztalatokat és élményeket szerez, amiket egy regény formájában ki is ad magából. Még ha ő ezt nem is akarta megtenni. A romantikus regényekhez illő tragikus múlt végig ott lebegett a háttérben, de mivel az olvasó előtt titok maradt egy ideig, én csak egy lecsúszott nő szenvedését és hálátlanságát szűrhettem le, akinek a gondolatmenete sokszor irritált és megbotránkoztatott. Nem tudtam mire vélni azt, hogy dacolt azokkal, akik segíteni szerettek volna, és szívességet akartak tenni neki.

Aztán, nem is tudom, hogy hol, bekövetkezett egy fordulópont. Azt hiszem, ez Jonathan Raymond atyához köthető, aki egy nap felbukkant, mint túravezető Róma berkein belül. Leila karaktere kezdetben elutasító, majd amint elengedi az írást, és úgy dönt, hogy saját lábára áll, elkezdtem tisztelni a karakterét. Amint egyre szorosabbá fonódik a barátság közte és az atya között, a jeleneteik üde színfoltok voltak, minden beszélgetésükkel és pillanatukkal együtt. Egyszerűen úgy éreztem, ez nem egy romantikával teletömött klisés erotikus regény, nem. Ez egy rengeteg szép és megható gondolatokkal és pillanatokkal teli történet a bizalomról, az újrakezdésről és a szeretetről.

Persze, így is voltak benne kiszámítható momentumok, például fájlaltam a Fabioval kapcsolatos kavarást, annyira feleslegesnek, sőt: rontó tényezőnek érzékeltem Leila és Jonathan csodálatosan szép kapcsolata mellett, ami még akkor is végtelenül érdekes volt, mikor csak barátságként volt jelen. Fabio csak rontott az összképen, a pálfordulása pedig már egyenesen gyanús volt, mégsem esett le semmi...

Jonathan karaktere is eltért a megszokott alfahím idiótáktól. Pontosan egy ilyen személyiségre vágytam egy könyvben, egy odaadó barátra, társra, nem egy bunkó majomra. A papi léttel vált együtt egy végtelenül érdekes és összetett karakterré, akinek az életútja szintén érdekes és mély ahhoz, hogy komplex kép alakulhasson ki róla.

Számos olyan kis hintés volt a regényben, ami az olvasó számára nyilvánvaló volt, kis utalás arra, hogy Jonathan mit érez, ami persze az olvasó számára teljesen tiszta, de Leilának valamiért nem hagyta az író, hogy leessen, ez időnként bosszantó tudott lenni, de túltettem magam rajta. Már önmagában ez is árulkodó jel lehetett volna számomra, de abban a tudatban voltam, hogy egy kis klisétenger minden ilyen regényben van.

A történetben elültetve volt egy csepp Britget Jones jelleg, ami csak megfűszerezte Róma aranyos légkörét, Leila és Jonathan barátságát, amit az írónő nagyon szépen, lassan épített fel, pont úgy ahogy kell, nem sűrített bele mindent, ami nem illett oda, csak hagyta, hogy kialakuljanak a dolgok, a barátságból a szerelembe. Nagyon élveztem.

Spoileres bekezdés:

El nem tudom mondani, mekkora meglepetésként ért a vége. Konkrétan felnéztem és kicsúszott a számon, hogy "Mi?", komolyan? Baráth Viktória így elénk dobja, hogy amúgy helló! Semmi sem az, aminek látszik. Ez a fajta könyv a könyvben csattanó nagyot ütött és szinte már-már csalódott érzést keltett bennem, mert az nem lehet, hogy Jonathan olyan valójában nem létezik. Holott a kis utalások, a történet végének fordulatai, a szereplők drámai pálfordulásai, mind-mind intő jelek lehettek volna, mégse jöttem rá, ezért nagyon hirtelen fejbe kólintott.

Spoiler vége.

Összességében elmondhatom, hogy nagyon örülök, hogy még egy esélyt adtam Baráth Viktóriának, mert ez a regény nagyon tetszett, kimondottan az is, hogy egyedülálló kötet, nem sorozat, de ezek után rögtön lecsaptam egy másik könyvére, ami már csak arra vár a polcomon, hogy levegyem.

Köszönöm szépen a könyv élményét az Álomgyár Kiadónak!

Baráth Viktória: Egy év Rómában

Értékelésem: Kedvenc

Borító: 5/5*

Kedvenc szereplő: Jonathan

Sorozat: Rómában 1.) Egy év Rómában #Egy nap Rómában

Megjelent: 2018

Kiadó: Álomgyár Kiadó

Oldalszám: 506

Eredeti cím: -

Műfaj: erotikus, romantikus

Tovább...

Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése

Igazán nagyon nagy visszhangot kapott a könyv, sok pozitív visszajelzés kísérte az útját, és még film is készült belőle. Mivel a témában még nem olvastam ilyesfajta regényt, úgy döntöttem, hogy ez engem feltétlenül érdekel.

A történet visszarepít minket az időben egy kicsit, még a hatalmas elfogadás és egyenlőség roham előtti évekbe, amikor a "normálistól" eltérő viselkedés és beállítottság még bűnnek és szégyennek volt titulálva. Cameron Post egy teljesen átlagos lány. Iskolába jár, sportol, szerető szülei vannak, remek barátai. Mindezek mellett pedig kiderül, hogy inkább a női nemhez vonzódik.

A szülei halála után nagynénjéhez és nagyanyjához költözik. Miután Cameron felfedezi és mélyebben megismeri önmagát, szerelembe esik, nyári kalandokat és románcokat él át, az elkerülhetetlen eléri, és családja tudomást szerez homoszexualitásáról, így végzi Cameron Post egy "átnevelőintézetben."

Napjainkban még mindig nagy jelentősége van egy ilyen regénynek. A homoszexualitást hirdető filmek, sorozatok és könyvek rengetegében, amikor már Amerika és Hollywood olyan szinten átesik a ló túloldalára az egyenlőség és elfogadás hirdetésében (ami pedig nagyon fontos volna), hogy az átlagos médiafogyasztót pont az ellenkező irányba képesek lökni az erőltetéssel, szükségünk van a hétköznapi, mély érzelmi oldalról vizsgáló történetekre, nem csak a felszínes, mindenbe beleerőltetett túlzásokba. A Cameron Post rossz nevelése tökéletes példa arra, hogy milyen fontosak is a mély érzelmi töltettel rendelkező elfogadásról és/vagy annak hiányáról szóló művek.

Egy fiatal lány önmegismerési folyamatát követhetjük nyomon egy olyan korszakban, amikor még közel sem volt ekkora elfogadás. A felvállalás egy akkoriban előforduló átnevelőintézetbe juttatja Cameront, ahol további rengeteg elgondolkodtató aspektusból ismerteti a regény a homoszexualitás felvállalását, megismerését, elfogadását és elítélését.

Milyen lelki folyamatokon megy keresztül egy fiatal lány, aki a külvilág számára elítélő vonzódással rendelkezik? Kivel beszéljen róla, ha senki sincs, aki megértené, elfogadná? Hogyan ismerje meg önmagát anélkül, hogy elnyomná és meghazudtolná önmagát?

A regény fontos állomásokon vezet végig minket, ami végül az átnevelőtáborban éri el azt a pontot, ami lelkileg igazán megterhelőnek bizonyulhat az olvasó számára. Egyszerű, hétköznapi, csodás emberi lényeket egy olyan táborba küldenek, ahol meg kell tanulniuk utálni és elutasítani önmagukat. Kényszerítik őket arra, hogy megváltozzanak, hogy okokat és hibákat keressenek érzéseikben.

Már önmagában elképzelhetetlen ezeknek a tevékenységeknek a lélekre ható káros hatása, de a regény tökéletesen szemlélteti, hogy mekkora károkat és sebeket képes egy ilyesfajta tábor, a nem elfogadás, az elutasítás, az üzenet, miszerint valami baj van ezekkel az emberekkel, ejteni az ember lényén, lelkén, elméjén és akár testén is.

Ezen a ponton fontosnak tartom a könyvet összehasonlítani a filmmel. Nagyon mérges és feldúlt tudok lenni a könyvadaptációkra, mert a filmkészítők hajlamosak átesni a szenzációhajhász, klisérengeteg oldalra, hogy az átlagos fogyasztó számára könnyen befogadható legyen a film a könyv nélkül is. Ezért félve kezdtem bele a könyv elolvasása után a filmbe, de a Cameron Postot alakító színésznő miatt mindenképp sort akartam keríteni rá.

Nagyon pozitív csalódás volt. Hihetetlenül ritka, hogy ilyen szinten ragaszkodnak a könyvhöz, konkrét párbeszédeket vettek át, aminek kimondottan örültem. Látszik a filmen, hogy nem egy tömeggyártott filmet akartak készíteni, hanem igazán hitelesen a könyv üzenetét akarták átadni, ami igen ritka manapság az adaptációk esetében.

Egyetlen jelentős hiányt, ennélfogva hibát viszont muszáj a film számlájára írnom. A regény egy igen erőteljes momentuma Cameron szüleinek halála a Quake-tónál, pontosan ezért zárul a regény egy oly erős metaforikus lezárással, amely során Cameron elbúcsúztatja a szüleit, a megváltozásba vetett igyekezetét, az emberek elfogadásának kivívását... és csak elfogadja az igazi énjét mindennel, ami vele jár.

A filmben - holott Cameron életének nagyon sarkalatos aspektusa a szülei halála és a tó, ahol történt - se a tó nincs megemlítve, se a szülei halála nem tér vissza, mint Cameron életében bekövetkezett nagy változás olyan szinten, mint a könyvben. Ezzel úgy éreztem, megvontak Cameron karakteréből egy nagyon fontos részt, ami a teljes lényét képezte. Ez mindenképp a film hátrányára vált.

Összességében elmondható a regényről, hogy nagyon mély gondolatokat érint, amik kifejtésére itt hely se lenne. Ha egyet kéne felhoznom a sok közül, ami nagyon megmaradt bennem, az Cameron beszélgetése egy kivizsgáló interjúztatóval a balesetet követően. Úgy hiszem, az a regény legerősebb jelenete, ha a film esetében nem is. A feltett kérdések többletjelentése, a hozzáállás és perspektíva kérdése... Vajon mi számít bántalmazásnak? Csupán a testi vagy a lelki bántalmazás is?

Egy végtelenül megterhelő történetet olvashattam, ami többnyire méltó filmfeldolgozást kapott. Rengeteg üzenetet hordoz önmagában, amit minden egyén máshogy dolgozhat fel, érthet meg. Mindenkinek másféle üzenetet közvetít. Csak a mi felelősségünk, hogy befogadjuk és meg is értjük-e az üzenetet.

Köszönöm szépen a könyv élményét az Athenaeum Kiadónak!

Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése

Értékelésem: Tetszett

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: -

Megjelent: 2012

Kiadó: Athenaeum Kiadó

Oldalszám: 440

Eredeti cím: The Miseducation of Cameron Post

Műfaj: ifjúsági

Tovább...

Rachel Hawkins: Megbűvölve

Elkezdtem eleget tenni egy "vedd elő a régi sorozataidat" elhatározásnak, olyan sok ilyen regény áll a polcomon, olyan sorozatok részeivel, amiket úgy szerettem régen, és ha megvannak, megérdemlik, hogy elolvassam őket, és lezárhassam ezeket a sorozatokat.

A másik ok, amiért erre esett a választásom, az a könnyed jellege, lévén egy nagyon nehéz könyvet olvastam mellette, szükségem volt egy olyan könyvecskére, ami csak úgy lebeg, ahol nem kell mély gondolatokon merengenem, nem terhel le, csupán folyik a szemem a történéseken, és alkalmanként még szórakoztat is.

Furcsa, de egy harmadik ok is közrejátszott, ugyanis manapság a sorozataimmal is ugyanezt teszem, előveszem a rég befejezetlen sorozatokat, amiket régen úgy szerettem, de valamiért félbehagytam. A The Vampire Diaries befejezése és a The Originals jelenlegi nézése miatt ismét erősen ráfüggtem erre a fajta ifjúsági, mágikus fantasy világra.

Viszonylag könnyen belerázódtam, holott már évekkel ezelőtt olvastam az első két részt, de csöppet se volt nehéz felvenni a fonalat. Sophie kalandjai folytatódnak, minden a feje tetejére állt, és úgy tűnik, hogy a megoldás az ő kezében van. Oldalán a szüleivel, Archerrel, Jennával és Callal megkezdődik a végjáték...

Sophie karaktere az első kötetben belopta magát a szívembe könnyed humorával, most időnként egy kicsit erőltetettnek éreztem a vicceit, bár a karaktert még mindig kedveltem. Archer fénye kinyit megkopott, de itt nem is ez volt a lényeg. A Hex Hallt eleinte hiányoltam, nagyon tetszik a természetfeletti iskola gondolata, visszarepít a Roxfortba, szerencsére hamar visszakerültünk a kiinduló helyszínünkre, így nem kellett sokáig mellőznöm.

Nem mondanám, hogy életem sorozata, de aranyos és könnyed volt, és erre volt szükségem egy komolyabb könyv olvasása mellett. Kikapcsolt, végre megtudhattam, mi lesz Sophie és a többiek sorsa, úgyhogy nem bántam meg, hogy elővettem és kihúzhattam a várólistámról.

Rachel Hawkins: Spell Bound – Megbűvölve

Értékelésem: Tetszett

Borító: 5/5

Kedvenc szereplő: Sophie, Archer, Jenna

Sorozat: Hex Hall 1.) Hex Hall 2.) Demonglass – Démonüveg 3.) Spell Bound – Megbűvölve #School Spirits - Kísértetsuli

Megjelent: 2012

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Oldalszám: 264

Eredeti cím: Spell Bound

Műfaj: fantasy, ifjúsági, romantikus

Tovább...